Farkasszemet nézek a munkával, amit nyár óta görgetek magam előtt. Alig valami van hátra belőle. Két hónapja alig valami van hátra belőle. Először még megnyugtató volt, hogy egy éjszaka alatt befejezem, ha kell. Ha majd lesz időm. Nem sürgős, senkinek sem sürgős. Jó lenne túllenni rajta, de nem sürgős.
És most itt ülök, és ez az az éjszaka, amikor túl kell lenni rajta. Nem csak mert megígértem magamnak, vagy másnak, hanem mert kérték. És én csak azt érzem, hogy végtelenül, reménytelenül fáradt vagyok, és fél percre nem tudok már figyelni, és csak fél órát hadd aludjak, csak egy órát, csak hajnalig, aztán felkelek, és majd akkor. De nem fogok felkelni, mert ezt is próbáltam már, és nem ment.
Nem tudom belezsarolni magam, nem tudom rávenni magam, nem hiszek már benne én sem, de valahonnan elő kell szedni azt a nemlétező erőt, ami végre kitörli ezt a szégyent. Érzem, hogy még csak meg sem fogok könnyebbülni, ha vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése