A villamosra egyszerre szállt fel velem egy nő: rozsdabarna lovaglócsizma, világoskék farmer, drapp kabát, fehér sál, a kabáttal egyszínű sapka, szőkített haj,kezében nagy fekete táska. Egy közeli üres ülés felé vettem az irányt, leültem, majd hirtelen felpillantottam a velem szemben ülőre: rozsdabarna lovaglócsizma, világoskék farmer, drapp kabát, fehér sál, a kabáttal egyszínű sapka, szőkített haj, ölében nagy fekete táska.

Nem merek jobban körül nézni.

Pénteken délután letudtam az utolsó vizsgát is, és ezzel véget ért a karácsony óta tartó időszak, amikor minden egyes nap valami régóta esedékes egyetemi dolgot kellett az utolsó pillanatban összekalapálni. Három leadandó, egy kiselőadás, három vizsga, tudom, nem impresszív, de tényleg kitöltötte minden "szabad" időmet a munkán kívül, meg némileg az alvásba is beleharapott itt-ott.

Szóval E-vel már szerda környékén elkezdtünk arról álmodozni, milyen lesz kisétálni legkésőbb péntek délután 5-kor az egyetem kapuján, hogy egy időre vége, és hogy zicher, hogy semmi hasznosat vagy nehezet nem vagyunk hajlandóak csinálni a hétvégén, csakis csupa-csupa pihentető és kellemes dolgot.

Szombat estig egészen jól tartottam magam. Lesétáltuk a lábunkat B-vel, voltam moziban anyuval, meg néztem filmet itthon is, aludtam kétszer tizenkét órát, szuper. aztán ma úgy volt, hogy öcsémmel megyünk túrázni, de ez elmaradt, és én itt voltam a vasárnapommal és az elhatározásommal, hogy ez a hétvége pótolja az elmúlt elmaradt 4-et, és hát

Kitakarítottam. És nem az, hogy ez nem annyira szórakoztató, de konkrétan gyűlölök takarítani. Tényleg. Csak annyira látványosan régen volt takarítva is, és annyira érezhetően nem lesz erre sem időm, sem kedvem a következő hétvégéken, hogy might as well alapon nekiestem. Még a mélyhűtőt is leengedtem, totális idióta vagyok.

Most meg a német lecke fölött ülök.

Yay?...

Adjon az ég

Hétfő, hajnali 4:50, és úgy hallgatja a tankcsapdát, hogy eszembe jutnak azok a szövegrészletek is, amiket már rég elfelejtettem.

Remélem, költözéshez pakolsz és erre föl az indokolatlan nineties rock, te szerencsétlen...

Hol vannak ilyenkor a nénik, akik szerint hajnalban tologattam a bútort? Ilyenkor miért nem szól be senki?

Vannak emberek, akik, ha kapnak egy feladatot, azt szépen beosztják és folyamatosan haladnak vele és aztán leadják időben. Nem mítosz, én is ismerek ilyeneket.

Én nem vagyok ilyen.

Pontosítok. Az egyetemi, iskolai, konkrétan nem hasznos, csak következményeikben előremutató dolgokban nem vagyok ilyen, pedig annyira nagyon tudom már, hogy sírás lesz a vége.

Itt volt a "téli szünet", a remek 2016-os év remekül hétvégére eső ünnepnapjainak köszönhetően rekordrövid ünnepi időszak, amiben azért csak maradt 4-5 nap, amiben szépen meg lehetett volna csinálni a három leadandót, az egy előadandót, meg talán készülni is a vizsgákra. Nemde? Ehhez képest otthon maradtam, nem találkoztam senkivel, nem voltam szilveszterkor sehol, nem koccintottam a nagymamámmal újévkor, mert hogy tanulni kell. És nem lett kész semmi. Három leadandó fele-harmada, az előadásanyag feldolgozásában az intenzív kétségbeesés fázisa, ennyi.

És most itt ülök, tegnap délelőtt vizsgáztam, azóta pedig próbálom magamból kipréselni az előadásanyag összeállításának kétségbeesésen túli maradék 10 fázisát, és perpillanat ott tartok, hogy nyitottam egy prezit és felírtam az ambiciózus címet.

És most beblogoltam.

Simán beleférne a napomba az egész, de mibe', hogy holnap délután fél négykor úgy fogok beesni a terem ajtaján, hogy az utolsó diát fél órával korábban húztam a helyére, még jól jött volna két óra, hogy kipofozzam rendesen, de így sem aludtam egész éjjel, és este még össze kell rakni a két leadandó egyikének maradék egyharmadát?

I'm too old for this shit.