Anyu azt mesélte ma a nagymamához menet, hogy pár napja apu kiabálásig lovallta bele magát abba, hogy én hogyan tetováltathattam tele a hátamat, és hogy erről lényegében anyu tehet, mert ő maga világosan jelezte nekem, hogy ez neki nem tetszik, szóval ez az anyu sara, és ő nem is érti, hogy mi van velem, hogy teljesen félresiklik az életem, és valószínűleg a pszichológus is egy kontár, ha ilyenek történnek. Amivel a következő problémák vannak: 1) 31 éves vagyok. 2) A tetoválást minimum 5 éve tervezem, tehát ha meg is őrültem, nem most történt, biztosan nem a pszichológus sara. 3) 31 éves vagyok. Mégis miért érzi, hogy anyu ezügyben bármit tehet. Miért érzi, hogy ő mindent megtett azzal, hogy előzetesen kifejezte nemtetszését? 4) Bár ő azt hiszi, hogy a tetoválással van a baja, de saját szájából is hallottam, hogy az az igazi baja, hogy ez egy végleges döntés, és szerinte rossz döntés, és én hogy hozhatok végleges rossz döntést?

És ez utóbbi az, amivel igazán nagy bajom van. Abba nőttem bele, azt láttam legmarkánsabb mintaként az életemben, hogy apukám a végletekig kockázatkerülő és a családot érintő minden döntést a lehetségesnél kétszer tovább halogat, vagy soha nem hoz meg. Furcsa lehet ezt hallani egy vállalkozóról, de amikor ők a rendszerváltáskor üzletet nyitottak, csak az nem szedte meg magát ebből, aki nem kezdett bele. Amint nem így működött a magyar gazdaság, nekik sem ment tovább. De tényleg, apu csak akkor lép meg bármit, ha végigment mélységi kereséssel a gráf minden élén és minden egyes pontra kitalálta a választ.

Érdekes, hogy ugyanő nem érzi tisztjének, jogának, hogy beleszóljon mondjuk a párkapcsolataimba. Helyesen érzi ezt, természetesen, csak nem fér a fejembe, hogy hogy nem bírja ugyanezt a tiszteletet megadni a saját bőrömmel kapcsolatos kérdésben. Mert ez végleges? Ha egy párkapcsolat meg is szüntethető, de vissza nem csinálható, a következményei ugyanúgy lehetnek véglegesek. Sőt. A döntések meghozásának hiánya is végleges hatással bírhat valaki életére. Az is súlyos döntés, ha külföldre költözöm, az is, ha nem megyek ki. Lehet úgy tenni, mintha mindkét lehetőség életem végéig nyitva állna előttem, de ez hazugság.

A kockázatvállalásra való hajlandótlanság a legsúlyosabb apai örökségem, és kikérem magamnak, hogy még büszke is rá.


Amúgy a pályaválasztásommal sem ért egyet.

Nagymamám lánykorában beleszeretett Szentirmay Rudolfba az Egy magyar nábobból. A fiát is kis híján Rudolfnak nevezte el emiatt. Akárhányszor említette ezt a sztorit, mindig meglepődtem rajta, nehezen tudtam beleképzelni magam a helyzetbe, ahogy egy kevés dimenziós karakter elcsavarja a fejem, de hát, hiába, a nagyi mindig is nagyon romantikus volt, nem sok közös van bennünk. Colin Firth Darcyja a BBC minisorozatból egy dolog, az nekem is megy, de azért egy könyv mégiscsak meredeken absztrakt.

Gondoltam, majd elkezdtem rajzoláshoz youtube-on hallgatni Rainbow Rowelltől a Fangirlt. Szokásos YA semmiség, azzal a csavarral, hogy a sejtésem szerint minden regényében megjelenő bonyolult-szorongó lány és végtelenül türelmes, fényes páncélzatú lovag fiú párost most sikerült kivételesen élethű színekkel megfestenie. Mint kiderült, a feltöltött 11 órányi hanganyag egy 12 órányi felvétel első 11/12-e volt, így a mai munkanap estébe nyúló legvégét sikerült azzal tölteni, hogy kétségbeesve túrtam a netet a sztori befejezéséért, és közben bosszankodtam, hogy a főhős miért pazarolja értékes idegszálait a főhősnőre, amikor itt vagyok én is.

Hát, így.

Tegnap öcsém harmincadik születésnapja alkalmából eljött értem az új-húszéves, gyönyörű metál-türkiz Suzukiján (a gépjármű vételárának harmadát bírta összedobni a család a jeles alkalomra), hátsó ülésen a kutyus, minden ablak lehúzva, a magnóból halk Rolling Stones, és elvileg még meg sem száradt az a képletes tinta a jogsin, de olyan nyugalommal hajtott végig Óbuda nagyján, mintha évek óta ülne a volán mögött. Illetve pont, hogy nem. Pont, hogy nem úgy, ahogy ma már mindenki, hogy minimum tíz százalékkal gyorsabban, mint a reakcióidő, meg ezen a sárgán még gyorsan át, hanem az utazást élvezve. És mondta is, hogy annyira jó, hogy ez az autó épp csak annyit tud, amire szükség van: elvisz egyik helyről a másikra, sem nem gyors, sem nem extrás, egyszerű szabadság.

Aztán grilleztünk a teraszon, anyu sütött brownie-t, beszélgettünk, elálmosodtunk, sarkig tárt ablaknál alhattam, teljes sötétben, minden utcai lámpától zavartalan, másnap 6-kor magamtól ébredtem, anyu csak azért felkelt hajnalban, hogy reggelit készítsen nekem, olvastam a HÉV-en, negyed kilencre már a munkahelyen voltam.

Furcsa, hogy ennyire egyszerű dolgoktól tud kerek lenni a világ. Elképesztő mázlista vagyok.

Az még csak-csak elmegy, hogy Orfűről végül kb nem írtam semmit, de itt közben történt 4 nap Hollandia is, és muszáj szólnom róla pár szót, mielőtt elkopik végleg.

Csütörtök hajnalban indultunk, 9-kor már a helyi buszból néztük, ahogy a reptérre ránőtt Eindhoven. Tüchtig téglaburkolatú házak mindenütt, nem túl közel és nem túl messze egymástól. Hollandia állítólag a legsűrűbben lakott ország (mármint lakosra jutó négyzetkilométerben), de ezt baromi jól titkolja.

A társaságban egyetlen nem-mérnök A. valószínűleg akkor kezdte el bánni, hogy velünk utazik, amikor a vasútállomáson tátott szájjal nézegettük az álmennyezetet, de a mélypont, azt hiszem, a múzeumnegyed mélygarázsában érkezett el, ahogy vagy negyed órán át vizslattuk a pesti szemmel szokatlan, de láthatóan működőképes szerkezeti megoldásokat.

Amúgy turistáskodtunk szinte normálisan is. Első nap Amszterdam külsőbb részeit jártuk be, kissé részeg házak, nagy gonddal dédelgetett, a járda repedéseiből kinőtt gyomnövények, lakóhajók, biciklik, felnyíló hidak, kézműves sörfőzde egy régi szélmalomban, este piknik kísérlet a parkban, majd helyette spontán reggae-ben kulminálódó elektorparty egy híd alatt, a zuhogó esőben ernyővel kerékpározó hollandokat figyelve.

Második nap bevetettük magunkat a város sűrűjébe, nagyon részeg házak (de komolyan, néhol tetten érhető, hogy direkt betoldanak a felénél még egy sor téglát, nehogy egyenes maradjon az a főpárkány), még több lakóhajók, bicikliparkoló-komplexumok, kortárs építészeti bravúrok (miért nincs mellettük tábla metszetekkel és csomópontokkal?), extrémsport fesztivál a múzeumparkban, kompozás, spontán piknik a visszahódított gyárnegyedben.

Harmadik nap kezdés Európa legnagyobb bolhapiacán, majd utazás a farmra, ahogy kollégám és felesége megismerkedtek, úri vendéglátás, utazás a tulajok 11 éves kisfia vezette hatalmas targoncán (ez a gyerek volt a legnagyobb szám az egész útban, ő rakta a térkövet a teraszon, épített magának egy műhelyet, másnap reggel a húgával 10 m sövényt formára nyírt, de nem is az, hanem annyira természetesen viselkedett mindenkivel, elképesztő), tábortűz, lakókocsiban alvás.

Negyedik nap hatalmas közös reggeli, vonatozás Ütrechtbe, a katedrálisban lecsapott ránk egy teremőr-féle (bizakodva kérdezte, nem érdekel-e minket véletlenül valami az épületből, az első pozitívnak tűnő visszajelzésre egy csomót mesélt nagy pontossággal és szeretettel az épület történetéről és érdekességeiről, majd kissé félszegen továbbállt, hogy most megy és keres újabb áldozatokat), kicsit még sétáltunk a városban, majd némi bonyodalmakkal* feljutottunk mind a hazafelé tartó gépre, és hipp-hopp haza is értünk.

Általános benyomásaim:

• A hollandok nagyon gyorsan bicikliznek, de látszólag nem sietnek sehova.
• Nyilván mindenki kifogástalan angolsággal beszélt, de ami különösen megkapó volt, hogy végtelen türelmük is volt hozzá: a hostel recepciósa a legnagyobb nyugalommal és széles mosollyal asszisztálta végig, ahogy négy különböző kártyával fizetjük ki a filléres szállásunk, a nemzetközi vasúti jegypénztárban zokszó nélkül részletes és kedves, de mentegetőzésektől mentes felvilágosítást adott a pénztáros hölgy, hogy hol kell felszállni a helyi vonatpótló buszra.
• A hollandoknak is nagyon régóta van nagyon sok pénzük, de valahogy máshogy költik, mint az angolok, szinte nem láttam elhanyagolt épületet, egy graffitire emlékszem a belvárosban, amit nem sorolnék a street art kategóriába, látható, hogy törekszenek a tartós megoldásokra és inkább felújítanak, mint kidobnak, tárgyakat és épületeket egyaránt.
• Az új és a régi házak mindenhol harmonikusan néznek ki egymással, akkor is, ha sok régi között van egy újabb, és akkor is, ha egy új tömb ékelődik a régiek közé. A hatást nagyban segíti, hogy kb. négy színt használnak minden homlokzaton, és nagyon figyelnek a homlokzatok arányára.
• Egyetlen koldusba vagy hajléktalanba sem sikerült belefutni, de kiváló utcazenészek voltak.
• Kb. minden bolt kirakata tetszett, és alig volt ismerős cégér. Ha élelmiszerből itthon is volna ekkora választék, nem tudnám kordában tartani az ilyen irányú költekezésemet.
• Látszólag nagyon könnyű és kényelmes lehet ott élni, ha holland lennék, biztosan én sem érteném, más miért nem vágyik azonnal hozzájuk cuccolni. Azon gondolkodtam, hogy ha 1930 körül néznénk össze Amszterdamot és Budapestet, akkor is ennyire szíven ütne-e a kontraszt? Én azt képzelem, hogy nem. És akkor talán ez nem is ilyen eleve elrendelt, a két nép természetének különbségéből adódó dolog. Akkor talán egyszer itt is lesz még olyasmi élni.

*Legyen elég annyi, hogy a fapados járatokra hajlamosak több jegyet eladni, mint ahány ülőhely van, az első adandó alkalommal csekkoljatok be!

Az anyagi szorongás részét egy kicsit kifejteném.

Itt vagyok 31 évesen, a magyar átlaghoz és a szakmámhoz képest is jónak mondható fizetéssel, és akkor naivan abban reménykedem, hogy ha majd most ruccanok ki a fejlett nyugatra, már nem az lesz, mint 2012-ben Göteborgban, meg 2013-ban Barcelonában, meg 2014-ben Londonban, hogy a zsemle árán is hátast dobok.

De pedig de. Portugália úgymond meglepően baráti áraihoz zengett ódákkal tele van az internet, de basszus, ez még mindig duplája Budapestnek. Nyilván, ha már odamegyek, nem fogok itthonról csempészett tg májkrémes szendvicsen élni, meg spóroltam rá, meg mire való a pénz, ha nem erre, de azért na.

Persze minek megy nyugatra, aki nem bírja.

Ugyanitt: Portugáliát megjárt kedves olvasók mindennemű tippjeit várom!

Nem tudom, miért gondoltam, hogy a málna jó lesz úgy, ahogy van, ha a ribizlit átpasszíroztam... Szóval ha valaki szereti a málnalekvárt sok maggal, nálam lehet jelentkezni :)

Akartam írni Orfűről egy hosszabbat, de végül a harmadánál eluntam és soha nem folytattam, így kicsit értelmüket vesztették az instára feltolt semmitmondó koncertfotók. Pár benyomást azért rögzítek:

• Legjobb fellépők: Lóci játszik, Dolák-Saly Róbert, Háy János - egyébként velük mind csak beszélgetés volt a terv, az első kettő azért előadott pár dalt.
• A Lovasi 50 zseniális volt, de nem mindegy, ki áll melletted.
• A Hiperkarmát konkrétan majdnem teljesen elrontotta nekem a két agresszív lány, akik gyakorlatilag szó szerint ütöttek ki engem az első sorból.
• Alapvetően azokkal a zenekarokkal van baj, ahol a frontember kezében van ugyan gitár, de nem ő a gitáros.
• Egész Orfűben a legjobb a közönség, még a kéretlenül barátkozó fiúk is normálisan barátkoznak kéretlenül és akármilyen részegen is vágják a metakommunikációt.
• A Halott Pénzre lecserélődött a teljes közönség, én szeretném, ha ez nem egy trend kezdete lenne.
• Biztos ebből is majd pár év múlva lesz egy élhetetlenül nagy banzáj, vagy megszűnik, de most még hihetetlenül emberléptékű és két koncert között makulátlanra felszedik a szemetet a nagyszínpad előtt (milyen jó lenne, ha nem lenne mit...) és minden WC tiszta és van benne papír.
• Másfél hete bődületesen meg vagyok fázva, a sátorban alvás és szaunára ébredés nem nekem való.

Aztán hétfő óta újra dolgozom, és közben ilyeneken szorongok, hogy dolgokat kéne venni a hátra levő nyaralásokra, meg lefoglalni a szállásokat, meg EU-s egészségügyi kártyát csináltatni, meg útlevelet (azt nem muszáj, de megnyugtatna), meg szeptemberben lecseréli a bank a kártyámat, ugye attól nem lesz egyből érvénytelen, ami van, mert nem leszek az országban, meg hogyan lesz kész a munkahelyi projekt, egyszerűen túl kevés a pénz, az idő és az energia is a terveimhez.

És most próbálok picit haladni a szakdolgozattal, mert hónapok óta felé sem néztem.