Nem felejtettem el,
pedig biztosan jobb lett volna
a várakozásoknak megfelelően,
mint így, hiába.
Egy bögre vanilla chai-jal koccintanék az egészségedre,
ha.
Remélem, ma is ropod hajnalig.

A te kulcsodat használom,
az enyém E-nél van, nem találta a sajátját,
és persze logikus,
vagy az lehetne, mégis,
így most besurranó tolvajnak érzem magam
a saját lakásom ajtaját nyitva,
égeti a kezem a kék lego kocka.

366 nappal ezelőtt jelöltük ki a point of no returnt,
mert valahova ki kellett rakni a mérföldkövet.
Valójában nem volt első pillanat.
A fontos történeteknek nincs pontos eleje,
se vége.
Mind a 366 lehetséges dátum volt már,
most már csak újra lehet róni az egyszer már megtett köröket
a végtelenségig,
de a legelejére nem juthatok vissza.

egy hetet

A post-it azóta is ott van a képernyő sarkán, lassan egy éve.
Fejből is tudnám, mert apu születésnapja,
de ott áll rajta feketén-fehéren,
vagyis sötétkékkel az egyre fakóbb kéken, hogy
nullanyolctizenkettő.
Időnként elfog a szorongás, hogy mi lesz,
ha egy takarító véletlenül leveri,
vagy valaki szándékosan,
vagy már nem az enyém lesz az a monitor.
Hiába tudom fejből is, hogy
nullanyolctizenkettő,
és a másik fontosat, hogy
nullanyolcnullanyolc,
és a nullanyolchuszonhét
a mágikus hármas záróeleme,
és tovább, hogy
tíztíz,
tizenkettőharmincegy,
nullaegynullaegy,
nullakettőnullahat,
nullanégynullahét,
és még hány van, aminek az iktatószáma már elmosódott,
de tudom, hol vannak,
melyik utcasarkon, kávézóban, metróállomáson, parkban,
a lakás melyik szegletében,
és tudom, mi áll bennük.
Csak ugyanúgy ott van rajtuk a trigger warning,
mint egy jobb Neil Gaiman-en,
hogy még csak vázolja, hogy belép a kávézóba,
de én már tudom, hogy nemsokára meghal a macska,
és nem bírom tovább olvasni, és nem bírom elfelejteni sem.

Újra megnyitott a bolt, ahol a csodát vettük, fájdalomért. Nincs értelme belépnem. Egy fillérem sem maradt. Csak nézem a kirakatot. Az új vásárlókat az üvegen át.

Tiszta lapok mindenütt.
Örökölt telefon: nulla régi sms, nulla korábbi hívás,
mintha meg sem történtek volna.
Üres jegyzetfüzet: kétszázhatvannégy üres oldal várja, hogy teleírjam.
Pedig nincs új kezdet.

"Az élet egy olyan előadás próbája, amit sohasem tartanak meg."

Úgy jelentem meg az esküvőn, mint egy paradicsommadár:
királykék, menta, meggy, pink és korall.
A kiegyensúlyozottság terepszínei a megdöbbenésből önkéntelen bókokat fakasztottak,
én meg legszívesebben szabadkoztam volna: a színek nálam csak vendégségben, kölcsönben vannak.
Vagy lopva.

Schrödinger

A szekrényajtó mögött Edevis tükre
vagy a mumus lakik.
Csak akkor tudhatod, épp melyik, ha kinyitod.
Én akkor sem.

Vajon észre fogom-e venni, és mekkora késéssel, hogy már nem nekem szól, hogy én még itt ülök benne a beszélgetésben, de te közben már egy másikban vagy. Hogy elfelejtetted jelezni, hogy bocs, telefon.

Ha legközelebb látlak,
csak annyit szeretnék mondani:
remélem, most boldog vagy!
- és úgy is gondolni.
Amíg erre nem vagyok képes,
ne kerüljek a szemem elé.

Kizárólag részlegesen tükröző felületek fényénél
tudom hibátlanra rúzsozni magam.
Szemedbe nézve egyszerre láttam
a végtelent
és a semmit.
Talán ez történik, mikor két
tökéletes tükör néz
egymással farkasszemet.

("Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?")