Ja, és voltunk egy lánybúcsú keretében kalandparkban, és kiderült, hogy mégsem vagyok tériszonyos, csak nem bízom a mérnöki módszerekkel nem igazolható teherbírású/biztosítású szerkezetekben. Azaz imbolygó létrán nem szívesen mászom korláttalan tetőteraszra építkezésen, de minden további nélkül átkelek lengő rönkökön 6-8 m magasságban két fa között, ha tart két jó állapotú karabiner egy megfelelő átmérőjű acélsodronyon.

UPDATE: sikerült sátorhelyet szerezni, bár némi rizikó van a dologban, mert otthon nyomtatós jegy, elvileg az illető akárhány embernek eladhatja ugyanazt. De azt ajánlotta a srác, hogy átadja a helyszínen a jegyet, és ha sikerült vele bejutnom, kifizetem. Szóval most majd bízni fogok az emberiségben jól.

Várom a további segítő jellegű deus ex machinákat.

Az elmúlt napokban megpróbáltam befejezni egy projektet, hogy ki tudjam venni a 3 nap (még nem aláírt tanulmányi szerződésben rögzítettek szerint nekem mindenképp járó) tanulmányi szabadságomat, ami alatt épphogy fel lehet talán-talán készülni a szombaton rám váró 3 vizsgára. Ez a terv nem tartalamazza még az elkészítendő leadandókat, amikre ez a hétvége szenteltetett. A projekt befejezése nem sikerült, úgyhogy ma választhatok, hogy vagy a leadandókon görcsölök egy sort, vagy megpróbálom befejezni a munkát, hogy hétfőn-kedden munkaidőután görcsölhessek a leadandókon - ja, mert csak a munkahelyen van megfelelő verziójú ArchiCAD a gépen a dologhoz. Az a parám, hogy ha bejárok a három nap alatt rajzolni az irodába, pillanatokon belül nem is leszek szabadságon.

Közben az elsők között, még decemberben megvásárolt Fishing on Orfű 0. napos jegyemhez baromira nem vettem akkor szállást, mert úgy volt, hogy valakiknél majd lesz, aztán a valakik mintegy casually közölték, pár napja, nem is teljesen maguktól, hogy hát az nem ilyen egyszerű, szóval itt vagyok egy kistelepülésre szervezett nagyfesztivál előtt alig egy héttel, és rohadul nincs hol aludnom, és jóhogy nincs szállás ennyivel előtte, na ezért nem akartam soha Budapesten kívül koncertre menni, nem éri meg. Most dilemmázhatok, hogy adjam-e el a jegyemet (könnyű, de...), vagy próbáljak szállást találni az utolsó pillanatig (lehetetlen), vagy barátkozzam meg a gondolattal, hogy a pályaudvaron fogok csövelni, de Orfűn nincs pályaudvar.

Továbbá ugye szeptemberben kapja meg öcsém a diplomáját Londonban, és gondoltuk, hogy legalább egyvalaki legyen ott a családbol büszkének lenni, és az én lennék. Persze tesómék már fél lábbal kint vannak Londonból, finoman szólva nem jött be nekik a soha nem alvó, országnyi város, Lipcsébe vágynak, vagy egyéb emberléptékű helyre. És ez már eleve kicsit bizonytalanná tette a helyzetet, hogy akkor most menjek-e, ott lesznek-e még a diplomakiállítás alatt, de végül azt beszéltük, hogy igen, biztosan, majd októberben költöznek. Épp egy hete azt is kitaláltuk, pontosan mikorra vegyek repjegyet, és abban is megegyeztünk, hogy vegyem meg azonnal, mert folyamatosan drágul. Erre ma rámír a fiatalúr, hogy megvettem-e már a jegyet, mondom, igen, mondja, akkor jó. Kérdezem, hogy mire az érdekődés, mondja, hogy hát az albérlőjük felmondta a lakást, és akkor már ők is, nem akarnak a szoba kiadásával újra vesződni, ha októberben úgyis mennek tovább, szóval kiköltöznek, egy haverjuknál fognak lakni, de nincs semmi baj, csak egy szobában leszünk, öcsém, a barátnője és én. Egy hétig.

Nem nekem probléma. Illetve nekem is, mert nem szeretek útban lenni.

És reggel elmentem tejszínért a rókagombához*, amit főzni akartam, majd visszaérve fellapoztam a receptet, és kell bele petrezselyem is. Nem merek még visszamenni, mert woman at reception.

Lassan vége lehetne ennek a hétnek.

Lassan abbahagyhatnám a panaszkodást.

*Végre volt a piacon.**

**Hoppá, porszem a gépezetben, pozitív hírünket hallották!

Nem egyszer történt meg, kis módosításokkal:

[Alig-látásból ismert ember beszélgetést kezdeményez]

- Jé, Blind Chic táska?
- Aha, igen..
- Én is nagyon bírom a Blind Chic-es cuccokat. Van is egy táskám. Vagy lehet, hogy az nem is Blind Chic? Mindegy, az egyik ilyen biciklis márka.
- Ezek szerint te is biciklivel jársz?
- Nem, dehogyis. Nem vagyok nagy biciklis barát. Baromi veszélyes.
- Nem tudom, én ezt nem érzékeltem. Oda kell figyelni, persze, de ha az ember tisztában van alapvető szabályokkal, nem hiszem, hogy veszélyesebb, mint gyalog, vagy autóval. Meg fejlődik is ennek a kultúrája, jobban figyelnek már az autósok, egyre több a kerékpárút...
- Akkor is. A biciklisták össze-vissza közlekednek, hol autóként, hol gyalogosként, ezerrel süvítenek a járdán, körül sem néznek, mennek, mint az állat, nekimennek mindenkinek és nekik áll feljebb, ráadásul most már részegen is lehet kerékpározni, meg behajthatnak szembe az egyirányú utcákba...
- Nem hajthatnak be akármelyikbe, jelezve van, ahova igen, és ott a keresztirányú utcáknak is a sarkon van tábla, hogy a biciklis jöhet a másik irányból is.
- Én úgy tudom, mindegyikbe behajthatnak.
- Tudom, hogy nem, veszélyes is volna.
- Mindegy, behajtanak, és járdán is hajtanak, és összességében k*rva idegesítőek, és rendszámot kéne rakni az összesre, hogy számon kérhetőek legyenek. Nem bírom őket.

Nem tudom, szerintem nem így kell megtörni a jeget, de lehet, hogy félreértettem. Több síkon is.

Életjel

Épp a munkahelyen ülök, és próbálok szerkezeti alaprajzot készíteni a szigszak házihoz.

Szóval legalább nem dolgozom.

Sőt. Az egész napot (és a holnapit is) arra szántam, hogy reggeltől estig itt leszek és megpróbálom két nap alatt megcsinálni a féléves feladatokat, mert, frankly, nincs máskor esélyem sem. Most is mást "kéne" csinálni, mert már megint több a feladat, mint a munkaidő. Úgy másfélszer. De visszatérve ahhoz a "sőt"-höz, nemcsak, hogy pénteken 17:40-kor felálltam a számítógéptől és elmentem jógázni, de ma délben is elkerékpároztam a szüleimhez, mert

1. Csak a munkahelyre és haza biciklizem mostanában, és az Árpád híd nem épp az a festői és kellemes környezet, amiért megérte anno beruházni egy drótszamárba.
2. Úgy volt, hogy zuhogni fog az eső megállás nélkül egész hétvégén, és nem tette, hanem hétágra sütött a nap.
3. Anyu halászlevet főzött és túrós csuszát.
4. Visszafelé lehetett jönni az Északi összekötőn, ami a legjobb hely egész Budapesten. Nem viccelek.

Mindazonáltal, miközben privátin lázadok az életem jelen időpontra igencsak becsontosodott, rettenetes rutinja ellen, azért jó volna tisztességgel megcsinálni a szigszak házikat és vizsgákat, és normálisan elvégezni a munkahelyi feladatokat, bármi is legyen a vezetői szándék a színvonalat és a határidőt illetően. És közben rendszeresen járni jógázni, meg minden nap főzni, meg időnként kitakarítani a lakást, más dolgokat nem is említve. De jelenleg választani kell ezek közül, és én nem vagyok jó kompromisszumokban.

Az elmúlt pár hét (hónap?) eseményei által saját jogon okozott hangulatromlást egy eleddig megmagyarázhatatlan, halovány déja vu fokozta. Aztán ma rájöttem, hogy mire is emlékeztet ez az egész.

Mondjuk, adott egy kapcsolat, ami tart már egy ideje, és valahogy egyre kevésbé érzed jónak. Nem is bírhatatlanul rossz, illetve külső szemlélőnek nehezen magyarázható, hogy az. Ettől függetlenül próbálod elmagyarázni a legközelebbi barátoknak (aztán a távolabbiaknak, végül bárkinek, aki véletlenül rákérdezett), hogy pontosan mi is a baj, és hogy milyen változást szeretnél, de hát azért vannak a jó barátok, hogy ilyenkor elmondják, hogy idióta vagy, és nehogy azt hidd, hogy másnak jobb, ez ilyen, az élet kompromisszumok láncolata, és például örülj, hogy nem iszik, vagy ver, és egész jól keres, meg viszonylag jól néz ki, meg nem nagyon bunkó, meg ilyenek. És hát ugye az is jó hülye, aki kilép egy kapcsolatból, csak mert csak, mert azt mondja, hogy ebből perspektívától és helyzettől függetlenül elég. Ezt így nem szokás, inkább egyikből másikba, ugyebár, azt elő kell készíteni, némi átfedés, kis maszatolás, jobb a tuti. A semminél bármi jobb, nem?

Szóval, hogy én tudom, hogy az élet kompromisszumok láncolata, és hogy nincs tökéletes, de azért nem tudom nem gondolni, hogy nekem ennél jobb jár, vagy legalábbis, hogy nem tudom abbahagyni az önsajnálatot, amíg nem lesz jobb (így járás esete...).

Én nem ilyen lovat akartam.

A szőkeszempillájú Tim elrontotta nekem visszamenőleg az I bike Budapestet*, amit sosem fogok neki megbocsátani, de in an interesting turn of events kellemetlen természete olyannyira elérte az általános ingerküszöböt, hogy N, sorstársam, a világ legcsendesebb, legalkalmazodóbb kolléganője múlt alkalommal csaknem ráborította az asztalt, amikor sikerült a hídszerkezeti témakörről is rákötni Jamie Winchesterre, és szóval most lehet, hogy új angoltanárt kapunk.

Vagy megszűnik az angol.

Ezen a ponton nekem már mindegy.

*Lenyomott egy laza félórás rantet arról, hogy akik szervezik, hibbantak, és égi csoda, hogy nem halnak meg tömegesen az emberek ilyen rendezvények alatt. Meg különben is, gyűlöli a bringásokat, mert mindig neki akarnak menni a járdán.

Budapest100

Nem is az én ötletem volt, de végül senki nem jött el, aki kezdetben lelkesedett.

Még apu sem, akivel 3(?) éve együtt voltunk először, és akkor úgy tűnt, nagyon jól érezte magát. Aztán most mégis valami olyasmi szöveggel állt elő, hogy egy 100 éves épület nem eléggel öregebb nála ahhoz, hogy érdekességet találjon benne.

Amúgy is megfigyelhető volt, hogy a rendezvény látogatóinak 2/3-a, szervezőinek 90%-a nő. És általában minden kulturális happeninggel ez a helyzet. Férfi ott jön be a képbe, ha viszik - vagy ha fellép. Nem világos, miért van ez, amikor pedig a kultúra hangjai közt még mindig jóval több a basszus, mint a szoprán.

Szóval szombaton egyedül vágtam neki a lepattant Rákóczi útnak (vasárnapra anyu is csatlakozott), és egy pillanatra sem bántam meg. Bemész a korántsem bizalomgerjesztő kapun, ott már gyűlik egy-két tanácstalan résztvevő, jobb híján elindultok felfele a lépcsőn, és egyszercsak egy hatalmas, üvegezett tetőt övező udvaron találod magad, asztalokon sorakoznak a lakók sütötte sütik, mellé tea, limonádé, szórólapok, tájékoztató füzetek, és vagy 50 érdeklődő. A lakók és az önkéntesek mindent bedobnak, előkerülnek a rég elfeledett történetek, a ház múltja nem várt részletességgel, be lehet járni a pincét, a padlást, megcsodálni a szépen megőrzött eredeti megoldásokat és a legelképesztőbb felújítási metódusokat (rozsdás acél rácsostartó szarufa helyett, ad-hoc lapostető a lebombázott padlástér helyén, komfort nélküli viceházmester lakból tetőteraszos penthouse...), nekem senki ne mondja, hogy ez nem érdekes...

És az a jó ebben az egészben, hogy száz éves házak (remélhetőleg) mindig is lesznek. Remélem, a rendezvény is marad...

"- És a szemem, az tetszik?
- Aha, az olyan, mint egy penészes kiflinek a sarka."

Mivel már unalmas írni (és feltehetőleg olvasni is), hogy semmire nem jut újabban időm, és a semmit beblogolni se, most összegzem, amire emlékszem az elmúlt két hétből.

Firstofall elkészült a bicikli, és azért nem kaptatok egyből hatszáz képet, mert sötét volt, mikor elhoztam. Aztán másnap reggel elaludtam, így munkába menet nem tudtam fotózkodni, aztán sötétig dolgoztam, aztán ezt még párszor, majd etöltöttem egy tragikus pénteket a BME-n, amialatt valaki rálakatolt a biciklire és máris lepattant a fényezés, igaz, csak egy pici pöttyön, de nem is ez a baj, hanem aznap este Albertfalváról zuhogó esőben tekertem hazáig, és csurom sár lett a járgány. És akkor gondoltam, majd ha lemosom és szépen csillog-villog, na majd akkor.

És akkor április elsején reggel elfelé menet nekitámasztottam a kerékpárt a lépcsőkorlátnak, míg bezárom a függőfolyosó ajtaját, csak épp arról feledkeztem meg, hogy már nem robotpilótás a kormány, mert megszerelték a Bajnokban, szóval egy szó mint száz, az ajtócsapódástól keletkezett rezgés elég volt hozzá, hogy a bringa jól eldőljön, és nekicsattanjon a korlátnak meg a lépcsőnek, és 3(!!!!) helyen karmolódjon/pattanjon le róla a fényezés, többek közt az elejéről, a gravírozott Chesini felirat mellől, amit a szerelmetes fényezőfiú olyan műgonddal húzott ki nekem arannyal.

Szóval, míg gyászolok, nem lesz fotó.

Aztán még történtek olyanok, hogy elfelejtettem emberekkel bánni, mert a szakmérnökin is kóstolgat egy csaj, számomra nem teljesen érthető okból, meg a munkahelyen is az egyik kolléga, amit mondjuk értek, csak nem tartom okosnak, kellemesnek meg pláne nem.

Ha már a munkahelyet említettem, áll a bál minden fronton, hogy a legszürreálisabbat említsem, munkanapjaimat azzal töltöm, hogy a híresneves BME-s épszerktanár (cége) által számunkra készített részletrajzait firkálom tele fuchsia színű tollal és epés megjegyzésekkel, ezzel hatalmas sértést és jelentős hatáskörtúllépést követve el, érzésem szerint hatékonyan kikövezve az utat a kírúgatás, vagy legalábbis egy jelentősebb horderejű fejmosás felé, de nem bírom nézni. Agyrém.

Szóval azon gondolkodom, hogy mit akar nekem jelezni az Univerzum azzal, hogy minden fronton falba ütközöm, és hogy miért nincs az Univerzumnak jobb dolga, ésvagy miért vagyok ennyire meggyőződve önnnön jelentőségemről.