Anyu azt mesélte ma a nagymamához menet, hogy pár napja apu kiabálásig lovallta bele magát abba, hogy én hogyan tetováltathattam tele a hátamat, és hogy erről lényegében anyu tehet, mert ő maga világosan jelezte nekem, hogy ez neki nem tetszik, szóval ez az anyu sara, és ő nem is érti, hogy mi van velem, hogy teljesen félresiklik az életem, és valószínűleg a pszichológus is egy kontár, ha ilyenek történnek. Amivel a következő problémák vannak: 1) 31 éves vagyok. 2) A tetoválást minimum 5 éve tervezem, tehát ha meg is őrültem, nem most történt, biztosan nem a pszichológus sara. 3) 31 éves vagyok. Mégis miért érzi, hogy anyu ezügyben bármit tehet. Miért érzi, hogy ő mindent megtett azzal, hogy előzetesen kifejezte nemtetszését? 4) Bár ő azt hiszi, hogy a tetoválással van a baja, de saját szájából is hallottam, hogy az az igazi baja, hogy ez egy végleges döntés, és szerinte rossz döntés, és én hogy hozhatok végleges rossz döntést?

És ez utóbbi az, amivel igazán nagy bajom van. Abba nőttem bele, azt láttam legmarkánsabb mintaként az életemben, hogy apukám a végletekig kockázatkerülő és a családot érintő minden döntést a lehetségesnél kétszer tovább halogat, vagy soha nem hoz meg. Furcsa lehet ezt hallani egy vállalkozóról, de amikor ők a rendszerváltáskor üzletet nyitottak, csak az nem szedte meg magát ebből, aki nem kezdett bele. Amint nem így működött a magyar gazdaság, nekik sem ment tovább. De tényleg, apu csak akkor lép meg bármit, ha végigment mélységi kereséssel a gráf minden élén és minden egyes pontra kitalálta a választ.

Érdekes, hogy ugyanő nem érzi tisztjének, jogának, hogy beleszóljon mondjuk a párkapcsolataimba. Helyesen érzi ezt, természetesen, csak nem fér a fejembe, hogy hogy nem bírja ugyanezt a tiszteletet megadni a saját bőrömmel kapcsolatos kérdésben. Mert ez végleges? Ha egy párkapcsolat meg is szüntethető, de vissza nem csinálható, a következményei ugyanúgy lehetnek véglegesek. Sőt. A döntések meghozásának hiánya is végleges hatással bírhat valaki életére. Az is súlyos döntés, ha külföldre költözöm, az is, ha nem megyek ki. Lehet úgy tenni, mintha mindkét lehetőség életem végéig nyitva állna előttem, de ez hazugság.

A kockázatvállalásra való hajlandótlanság a legsúlyosabb apai örökségem, és kikérem magamnak, hogy még büszke is rá.


Amúgy a pályaválasztásommal sem ért egyet.

Nagymamám lánykorában beleszeretett Szentirmay Rudolfba az Egy magyar nábobból. A fiát is kis híján Rudolfnak nevezte el emiatt. Akárhányszor említette ezt a sztorit, mindig meglepődtem rajta, nehezen tudtam beleképzelni magam a helyzetbe, ahogy egy kevés dimenziós karakter elcsavarja a fejem, de hát, hiába, a nagyi mindig is nagyon romantikus volt, nem sok közös van bennünk. Colin Firth Darcyja a BBC minisorozatból egy dolog, az nekem is megy, de azért egy könyv mégiscsak meredeken absztrakt.

Gondoltam, majd elkezdtem rajzoláshoz youtube-on hallgatni Rainbow Rowelltől a Fangirlt. Szokásos YA semmiség, azzal a csavarral, hogy a sejtésem szerint minden regényében megjelenő bonyolult-szorongó lány és végtelenül türelmes, fényes páncélzatú lovag fiú párost most sikerült kivételesen élethű színekkel megfestenie. Mint kiderült, a feltöltött 11 órányi hanganyag egy 12 órányi felvétel első 11/12-e volt, így a mai munkanap estébe nyúló legvégét sikerült azzal tölteni, hogy kétségbeesve túrtam a netet a sztori befejezéséért, és közben bosszankodtam, hogy a főhős miért pazarolja értékes idegszálait a főhősnőre, amikor itt vagyok én is.

Hát, így.

Tegnap öcsém harmincadik születésnapja alkalmából eljött értem az új-húszéves, gyönyörű metál-türkiz Suzukiján (a gépjármű vételárának harmadát bírta összedobni a család a jeles alkalomra), hátsó ülésen a kutyus, minden ablak lehúzva, a magnóból halk Rolling Stones, és elvileg még meg sem száradt az a képletes tinta a jogsin, de olyan nyugalommal hajtott végig Óbuda nagyján, mintha évek óta ülne a volán mögött. Illetve pont, hogy nem. Pont, hogy nem úgy, ahogy ma már mindenki, hogy minimum tíz százalékkal gyorsabban, mint a reakcióidő, meg ezen a sárgán még gyorsan át, hanem az utazást élvezve. És mondta is, hogy annyira jó, hogy ez az autó épp csak annyit tud, amire szükség van: elvisz egyik helyről a másikra, sem nem gyors, sem nem extrás, egyszerű szabadság.

Aztán grilleztünk a teraszon, anyu sütött brownie-t, beszélgettünk, elálmosodtunk, sarkig tárt ablaknál alhattam, teljes sötétben, minden utcai lámpától zavartalan, másnap 6-kor magamtól ébredtem, anyu csak azért felkelt hajnalban, hogy reggelit készítsen nekem, olvastam a HÉV-en, negyed kilencre már a munkahelyen voltam.

Furcsa, hogy ennyire egyszerű dolgoktól tud kerek lenni a világ. Elképesztő mázlista vagyok.

Az még csak-csak elmegy, hogy Orfűről végül kb nem írtam semmit, de itt közben történt 4 nap Hollandia is, és muszáj szólnom róla pár szót, mielőtt elkopik végleg.

Csütörtök hajnalban indultunk, 9-kor már a helyi buszból néztük, ahogy a reptérre ránőtt Eindhoven. Tüchtig téglaburkolatú házak mindenütt, nem túl közel és nem túl messze egymástól. Hollandia állítólag a legsűrűbben lakott ország (mármint lakosra jutó négyzetkilométerben), de ezt baromi jól titkolja.

A társaságban egyetlen nem-mérnök A. valószínűleg akkor kezdte el bánni, hogy velünk utazik, amikor a vasútállomáson tátott szájjal nézegettük az álmennyezetet, de a mélypont, azt hiszem, a múzeumnegyed mélygarázsában érkezett el, ahogy vagy negyed órán át vizslattuk a pesti szemmel szokatlan, de láthatóan működőképes szerkezeti megoldásokat.

Amúgy turistáskodtunk szinte normálisan is. Első nap Amszterdam külsőbb részeit jártuk be, kissé részeg házak, nagy gonddal dédelgetett, a járda repedéseiből kinőtt gyomnövények, lakóhajók, biciklik, felnyíló hidak, kézműves sörfőzde egy régi szélmalomban, este piknik kísérlet a parkban, majd helyette spontán reggae-ben kulminálódó elektorparty egy híd alatt, a zuhogó esőben ernyővel kerékpározó hollandokat figyelve.

Második nap bevetettük magunkat a város sűrűjébe, nagyon részeg házak (de komolyan, néhol tetten érhető, hogy direkt betoldanak a felénél még egy sor téglát, nehogy egyenes maradjon az a főpárkány), még több lakóhajók, bicikliparkoló-komplexumok, kortárs építészeti bravúrok (miért nincs mellettük tábla metszetekkel és csomópontokkal?), extrémsport fesztivál a múzeumparkban, kompozás, spontán piknik a visszahódított gyárnegyedben.

Harmadik nap kezdés Európa legnagyobb bolhapiacán, majd utazás a farmra, ahogy kollégám és felesége megismerkedtek, úri vendéglátás, utazás a tulajok 11 éves kisfia vezette hatalmas targoncán (ez a gyerek volt a legnagyobb szám az egész útban, ő rakta a térkövet a teraszon, épített magának egy műhelyet, másnap reggel a húgával 10 m sövényt formára nyírt, de nem is az, hanem annyira természetesen viselkedett mindenkivel, elképesztő), tábortűz, lakókocsiban alvás.

Negyedik nap hatalmas közös reggeli, vonatozás Ütrechtbe, a katedrálisban lecsapott ránk egy teremőr-féle (bizakodva kérdezte, nem érdekel-e minket véletlenül valami az épületből, az első pozitívnak tűnő visszajelzésre egy csomót mesélt nagy pontossággal és szeretettel az épület történetéről és érdekességeiről, majd kissé félszegen továbbállt, hogy most megy és keres újabb áldozatokat), kicsit még sétáltunk a városban, majd némi bonyodalmakkal* feljutottunk mind a hazafelé tartó gépre, és hipp-hopp haza is értünk.

Általános benyomásaim:

• A hollandok nagyon gyorsan bicikliznek, de látszólag nem sietnek sehova.
• Nyilván mindenki kifogástalan angolsággal beszélt, de ami különösen megkapó volt, hogy végtelen türelmük is volt hozzá: a hostel recepciósa a legnagyobb nyugalommal és széles mosollyal asszisztálta végig, ahogy négy különböző kártyával fizetjük ki a filléres szállásunk, a nemzetközi vasúti jegypénztárban zokszó nélkül részletes és kedves, de mentegetőzésektől mentes felvilágosítást adott a pénztáros hölgy, hogy hol kell felszállni a helyi vonatpótló buszra.
• A hollandoknak is nagyon régóta van nagyon sok pénzük, de valahogy máshogy költik, mint az angolok, szinte nem láttam elhanyagolt épületet, egy graffitire emlékszem a belvárosban, amit nem sorolnék a street art kategóriába, látható, hogy törekszenek a tartós megoldásokra és inkább felújítanak, mint kidobnak, tárgyakat és épületeket egyaránt.
• Az új és a régi házak mindenhol harmonikusan néznek ki egymással, akkor is, ha sok régi között van egy újabb, és akkor is, ha egy új tömb ékelődik a régiek közé. A hatást nagyban segíti, hogy kb. négy színt használnak minden homlokzaton, és nagyon figyelnek a homlokzatok arányára.
• Egyetlen koldusba vagy hajléktalanba sem sikerült belefutni, de kiváló utcazenészek voltak.
• Kb. minden bolt kirakata tetszett, és alig volt ismerős cégér. Ha élelmiszerből itthon is volna ekkora választék, nem tudnám kordában tartani az ilyen irányú költekezésemet.
• Látszólag nagyon könnyű és kényelmes lehet ott élni, ha holland lennék, biztosan én sem érteném, más miért nem vágyik azonnal hozzájuk cuccolni. Azon gondolkodtam, hogy ha 1930 körül néznénk össze Amszterdamot és Budapestet, akkor is ennyire szíven ütne-e a kontraszt? Én azt képzelem, hogy nem. És akkor talán ez nem is ilyen eleve elrendelt, a két nép természetének különbségéből adódó dolog. Akkor talán egyszer itt is lesz még olyasmi élni.

*Legyen elég annyi, hogy a fapados járatokra hajlamosak több jegyet eladni, mint ahány ülőhely van, az első adandó alkalommal csekkoljatok be!

Az anyagi szorongás részét egy kicsit kifejteném.

Itt vagyok 31 évesen, a magyar átlaghoz és a szakmámhoz képest is jónak mondható fizetéssel, és akkor naivan abban reménykedem, hogy ha majd most ruccanok ki a fejlett nyugatra, már nem az lesz, mint 2012-ben Göteborgban, meg 2013-ban Barcelonában, meg 2014-ben Londonban, hogy a zsemle árán is hátast dobok.

De pedig de. Portugália úgymond meglepően baráti áraihoz zengett ódákkal tele van az internet, de basszus, ez még mindig duplája Budapestnek. Nyilván, ha már odamegyek, nem fogok itthonról csempészett tg májkrémes szendvicsen élni, meg spóroltam rá, meg mire való a pénz, ha nem erre, de azért na.

Persze minek megy nyugatra, aki nem bírja.

Ugyanitt: Portugáliát megjárt kedves olvasók mindennemű tippjeit várom!

Nem tudom, miért gondoltam, hogy a málna jó lesz úgy, ahogy van, ha a ribizlit átpasszíroztam... Szóval ha valaki szereti a málnalekvárt sok maggal, nálam lehet jelentkezni :)

Akartam írni Orfűről egy hosszabbat, de végül a harmadánál eluntam és soha nem folytattam, így kicsit értelmüket vesztették az instára feltolt semmitmondó koncertfotók. Pár benyomást azért rögzítek:

• Legjobb fellépők: Lóci játszik, Dolák-Saly Róbert, Háy János - egyébként velük mind csak beszélgetés volt a terv, az első kettő azért előadott pár dalt.
• A Lovasi 50 zseniális volt, de nem mindegy, ki áll melletted.
• A Hiperkarmát konkrétan majdnem teljesen elrontotta nekem a két agresszív lány, akik gyakorlatilag szó szerint ütöttek ki engem az első sorból.
• Alapvetően azokkal a zenekarokkal van baj, ahol a frontember kezében van ugyan gitár, de nem ő a gitáros.
• Egész Orfűben a legjobb a közönség, még a kéretlenül barátkozó fiúk is normálisan barátkoznak kéretlenül és akármilyen részegen is vágják a metakommunikációt.
• A Halott Pénzre lecserélődött a teljes közönség, én szeretném, ha ez nem egy trend kezdete lenne.
• Biztos ebből is majd pár év múlva lesz egy élhetetlenül nagy banzáj, vagy megszűnik, de most még hihetetlenül emberléptékű és két koncert között makulátlanra felszedik a szemetet a nagyszínpad előtt (milyen jó lenne, ha nem lenne mit...) és minden WC tiszta és van benne papír.
• Másfél hete bődületesen meg vagyok fázva, a sátorban alvás és szaunára ébredés nem nekem való.

Aztán hétfő óta újra dolgozom, és közben ilyeneken szorongok, hogy dolgokat kéne venni a hátra levő nyaralásokra, meg lefoglalni a szállásokat, meg EU-s egészségügyi kártyát csináltatni, meg útlevelet (azt nem muszáj, de megnyugtatna), meg szeptemberben lecseréli a bank a kártyámat, ugye attól nem lesz egyből érvénytelen, ami van, mert nem leszek az országban, meg hogyan lesz kész a munkahelyi projekt, egyszerűen túl kevés a pénz, az idő és az energia is a terveimhez.

És most próbálok picit haladni a szakdolgozattal, mert hónapok óta felé sem néztem.

Ma

• felkeltem, összekészülődtem, beraktam egy mosást
• elmentem a piacra, vettem egy 30l-es hátizsáknyi cuccot, az újhagymától a koktélparadicsomon át az epren keresztül mindent
• hazavittem a zsákmányt, elpakoltam, kiteregettem a mosást
• a csúnyán elkoszolódott vörös hátizsákomat körömkefével és az A-tól kapott spéci szappannal tisztára súroltam a kádban és kiteregettem az erkélyen
• elmentem nagymamámhoz családilag ebédelni
• odafele latolgattam, hogy melyik ortopéd szandált vegyem, és akkor elém vágott egy nagy csapat nyilvánvalóan nyugati turistalány (testtömegindextől függetlenül a testzsírszázalék a normális tartományon jóval felül, hónaljig érő derekú, de a fazongyantát elengedhetetlenné tévő hosszúságú farmershort és fekete ujjatlan felső) és _mindegyiken_ Birkenstock volt, és call me felszínes, de ez kicsit eldöntötte az ügyet, legalábbis egyelőre
• és elmentem szandált venni (azt hiszem, a világos színű talpat nagyon fogom bánni napokon belül, de elképesztően gyér a választék)

Asszem mégis inkább leszek fiús, mint nénis...

Dóra Kovács (@eeversion) által megosztott bejegyzés, 2017. Jún 3., 08:30 PDT

• elintéztem a heti bevásárlás DM-es részét is
• főztem egy miniatűr adag lekvárt (a tavalyi cukkininál jobb lett)
• babapuhára varázsoltam a talpaimat, ellensúlyozandó a rém előnyös szandált - a körömlakkozással is kacérkodtam, de végül elvetettem)
• és most ezzel mind eldicsekedtem

Holnap ki kéne takarítani a lakást és foglalkozni egy sort a szakdolgozattal - egyik ügyben sem számítok a maihoz hasonlatos sikerszériára.

Régen mindig szakítottam időt a reggelizésre. Emlékszem, egyszer valami hajnal 5-re kellett az RTL Klub budatétényi stúdiójában lennünk párunknak az osztályból (mi ekkor Aquincumon laktunk), és én szépen felkeltem azzal a negyedórával hamarabb, és egyszerűen nem értettem, amikor a felvétel után az osztálytársak csapatostul bevették magukat a McDonald'sba, hogy akkor reggeli, mert hogy induláskor még túl álmosak voltak enni. Szóval családilag nagy reggelizők vagyunk, kiskoromban apuval állandó vita volt, mert ő szépen minden reggel előkészített nekünk egy kb ötfogásos menüsort, mindig volt benne kenyér felvágottal, meg müzli, meg joghurt, meg zöldség-gyümölcs, meg narancslé, volt egy igen népszerűtlen turmixos időszaka is, és akkor ebből a sokféléből mind készített nekünk egy-egy kis adagot, ami hatalmas változatosság egy étkezésen belül, de minden reggel mégis ugyanaz volt és _untuk_. Van, akinek nem lehet a kedvére tenni, ugye.

Szóval ez volt egészen addig, amíg el nem kezdtem a jelenlegi munkahelyemen dolgozni, ami lényegében az első mérhető létszámú iroda volt az életemben, és láttam, hogy mindenki bent reggelizik, általában a gépe előtt, de van, aki a konyhában, de tényleg, bejön hajnalban, majd egy-másfél órát táplálkozik a kedvenc kollégáival, és akkor valahogy átkattant az agyam és elkezdtem ezt normálisnak érezni, hogy amint lehet, beérek (én mondjuk a gép előtt, az ArchiCAD indítása közben gyorsan szendvicsezők/müzlizők táborát gyarapítottam), otthon úgysincs kivel reggelizni.

Aztán két hete anyukámat megleptem születésnapja alkalmából, éjjelig beszélgettünk, és reggel tőlük indultam munkába. Hajnalban keltem, gyors zuhany, miegyéb (Békásmegyer szignifikánsan messzebb van a bármitől, mint Óbuda-unalmas), és lerobogtam a földszintre összekapni a cuccom, amikor legnagyobb meglepetésemre az én 8, de inkább 9 előtt semmi szín alatt fel nem kelő anyukám ott várt a konyhában, terített asztallal és az asztalon vagy tízféle fogás alkatrészeivel. És a teavíz épp forrt. És akkor szépen leültem vele és kentem magamnak egy kenyeret, szép nyugodt tempóban megittam a tejes teát, közben beszélgettünk egy picit, majd fogtam a holmim és elindultam. És így is bent voltam jóval 9 előtt.

És azóta újra otthon reggelizem és nem idegesítem kedvenc kollégáimat a monitor előtt csámcsogással :)

Azt hiszem, elég öreg vagyok ahhoz, hogy ronda cipőkben járjak. Elvileg. Gyakorlatilag meg nehezen veszem rá magam. De kéne kényelmes szandál, amiben lehet egész nap sétálni.

A t. olvasók szerint melyik bénább?

ez

vagy ez?

Az adásszünet oka az előzményekből extrapolálható.

Amikor a hosszú hónapok óta várt és tervezgetett Budapest100-ból egy darab ház meglátogatása lett (és ott se jutottam be a padlásra, annyi volt a jelentkező), elkezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy addig érzem magam békében a döntéseimmel, amíg bármely pillanatban, ha elcsap a hetes busz, úgy érzem, azért helyénvaló, hogy úgy töltöttem az elmúlt időszakot, ahogy. Na hát ez akkor, visszafele bandukolva a munkahelyre, éjjelig rajzolni egy derűs vasárnapon, nem volt teljesen igaz. És kb. három lépésben, még a lift előtt jutottam addig, hogy az a tényező, amit a legkevesebb következménnyel vehetek ki a képletből, és a legtöbb fajlagos haszonnal jár, az a szakdolgozat és államvizsga. Szóval, hogy hiába Dóramegtudodcsinálni, meg "akkor a T. hamarabb fog diplomázni, mint te?"*,  basszus, nem, nem akarom _megpróbálni_. Nem örökké nem, csak ezen a nyáron. És persze benne van a pakliban, hogy ugyanide jutok egy fél év múlva is, de csak a szakdolgozás abbafejezésével

• mindeggyé válik kb., Carlos mikor méltóztatik újra tiszteletét tenni az országban
• elmehetek Orfűre
• be tudtam fejezni teljes sebességgel az előző munkahelyi projektet és most tudok haladni a következővel (amire a szükséges időnek amúgy a fele van)
• még az is lehet, hogy össze fogok tudni rakni valami vállalható anyagot (egy fél év múlva)
• hétvégék!!!!4!!!négy.

Persze bosszant, hogy ez most nem lesz meg, de akkor sem lesz meg.

Osztán. Múlt nyár óta a következő dolgok történtek: felszedtem néhány kilót, ami mind a hasamon van és le nem menne egy deka se, illetve a baglyok (fele). Emiatt a létező nyári ruhatáram érzésre fele nem vállalható, pláne munkahelyen. Ma jobban megvizsgáltam az ügyet, és a végére legszívesebben a teljes nemtéli gardróbomat felgyújtottam volna. Végül csak három nagy zacskónyi cuccot szanáltam, a maradék összetétele viszont: 30% bizonyos alkalmakra jó, ilyen alkalmak eddigi életemben 3-4-szer fordultak elő (ezek jellemzően az anyutól kapott cuccok), 40% téli ruha, 20% placeholder, funkcionálisan kielégítő, bár nem annyira csinos, vagy munkahelyre kicsit túl rövid, vagy ilyes, 15% az a pár nyári ruhám, amiket évek óta hordok, és amik alól jobbról-balról kilóg egy-egy bagolyfül**. Nyakamba vettem a várost, hogy a) találjak ruhagyűjtő konténert a három zacskónyi cuccnak b) találjak bolerót/kardigánt az ujjatlan ruháim fölé, illetve illendő hosszúságú rövidnadrágot és hozzáillő blúzokat, hogy legyen mibe öltözni. A konténerkeresés először nem várt sikerrel kecsegtetett, a Bécsi úti bevásárlóközpont előtt volt kapásból három, de némi próbálkozás után kiderült, hogy ezekbe egyszerűen nem lehet bedobni semmit, hiába billentem be az ajtót, a ruha nem esik bele a tartályba. Gyorsan kerestem netes listát, hol van még ilyen szerkentyű, és arra jutottam, hogy legegyszerűbb villamossal Dél-Dunántúl. Megnéztem gondosan streeet view-val is, ott van, ahol állítják. Háromnegyed órával később kiderült, hogy az ígért helyszín lezárt építési terület, konténer sehol. Eddigre már végtelenül elegem lett a fülemről is lógó szatyrokból, úgyhogy némi pesti kitérővel a három csomagból kettőt bedobtam a H&M-be, csináljanak előle fonalat, bánomisén, és a harmadikat hazahoztam, abban voltak az igazán csinos darabok, ezeket egy alkalmasabb napon majd leadom személyesen valamilyen segélyszervezetnél. Ami az új alapdarabok beszerzését illeti, nem különösebben meglepő, de csak a rövidnadrágokig jutott a dolog. Igazából a probléma bagoly, sőt, pocakfüggetlen. Azért van szarrá hordva minden nyári ruhám, mert a divatipar feltett szándéka, hogy semmit ne állítson elő, amiben megkülönböztethető a 34-es és a 44-es méretű nő. Ami kiváló dolog az utóbbi kategóriának, de 160 cm-rel azért örülnék valaminek, ami nem szélesebb, mint hosszú. 4 éve nem sikerül ezen túllendülnöm.

Végül a legfájdalmasabb: a tavalyi tiszacipős mizéria után szomorúan beletörődtem, hogy ennek a márkának legalábbis lokálisan befellegzett, hiába néz ki baromi jól, tönkremegy. Aztán nemrég belefutottam egy hirdetésbe, amiben egy srác elképesztően jó állapotú, eredeti, '90-es évek előtti tiszákat hirdetett. 36-os méretben. Azt mostanra megtanultam, hogy a kortárs verzióból nekem a 37-es kell, és a 10 évvel ezelőttiből a 36-os. Arról persze fogalmam sem volt, mekkora kell a 86-os kollekcióból, de rá volt írva, hogy belső talphossz 22,5 cm, és ez a bűvös szám. Úgyhogy lecsaptam rá. Megérkezett a csomag, élőben szebb, mint a fotón, a talpán kb. semmi kopás, keményre ki volt tömve az orra hegyéig mára megsárgult újságpapírral, valaki nagyon szerethette és becsben tartotta. És kicsi. Nem sokkal, egy fél számmal. Nagyon, _nagyon_ szomorú vagyok.

nem kell valakinek? :(

*Sztori arról, hogy imádom az anyukámat, de nem a legempatikusabb ember e világ kerekén: amikor anno a diplomaterv véghajrájában egy végtelen hosszú éjszaka közepén századszor is elvégeztem a matekot és századszor is az jött ki, hogy ha innentől nem alszom, akkor se leszek kész a homlokzati rajzokkal, a látványtervvel, a gépész leírás maradékával, a költségbecsléssel, organizációval, ütemtervvel és a hülye tartószerkezeti konzulens miatt mégiscsak kiszámítadó plusz tartószerkezeti elemekkel, és erre ráébredvén kicsit elkapott a sírhatnék, és akkor rájöttem, hogy anyu még lent tévézik a nappaliban, lementem hozzá, mint a vert sereg, és elpanaszkodtam neki, hogy bizony én idén ezzel nem leszek kész, és erre ezt bírta mondani. A szájával. (T. az egyetlen egyetemi barátnőm volt, okos, bűbájos, tehetséges, de a vége felé már nem annyira izgatta az egyetem, férjnél volt és már inkább babázott volna, és kb. én lökdöstem végig az utolsó féléveken - de nyilván le is diplomázott, ahogy kell.)

**Az előző lábjegyzetre rímelve, ennek kapcsán feltelefonoztam jóanyámat egy érintőleges témában, de ha már vonalban volt, megemlítettem neki a zajló projektet és az elért elkeserítő részeredményeket (vö: a szekrény már praktikusan üres), amire azt bírta mondani, hogy hát talán jobban is végiggondolhattam volna ezt a tetováltatást. Igazából nem is tudom, miért sírom el a nyűgjeimet anyunak :D