Amikor valaki elkezd pszichológushoz járni, elég hamar elérkezik arra a pontra, hogy észreveszi, mennyi elszúrt mintát hagyott rá egész szeretett családja*, és baromi dühös lesz és tehetetlen.(Kiegészítés tőlem: néha nem kell hozzá pszichológus, nem csak a család tud ilyent csinálni - bár óriási helyzeti előnnyel indulnak -, és egyáltalán nem pontos az idézet, én ezt már így jegyeztem meg, my bad...)
Szóval, nyilván, én is tudom, hogy a magammal való állandó elégedetlenség biztosan valamelyest visszavezethető arra, hogy gyakorlatilag sosem dicsértek meg gyerekkoromban, nehogy elbízzam magam; hogy addig hallgattam, hogy gátlásos vagyok, sajnos anyámtól örököltem, míg bevettem (holott jóatyám legalább annyira gátlásos, csak nagy a hangja - ja, ezt ő szokta mindig mondani, elnézően, hogy igen, a Szabó vér... Holott az a Hegyi vér amúgy, hisz anyai ágon jön, a nagypapa nem ilyen, de ez most erősen offtopic:)); meg az is családi örökség, hogy én vagyok a rajzfilmfigura, a búbánatos lovas, aki lassan poroszkál a végtelen pusztaságban és a feje fölött követi egy egy négyzetméter alapterületű esőfelhő, amiből folyamatosan zuhog, csak és kizárólag rá.
Egyébként, amikor találkozom olyannal, akinek a saját lerázhatatlan esőfelhője még haragosabb zivatart zúdít a fejére, azt én is szánalmasan abszurdnak találom. El kéne már felejteni a körülményeket, a világ velünk szemben elkövetett vérlázító gaztetteit, mert az a nagy büdös igazság, hogy pusztán azért, mert oka van annak, hogy lúzerek vagyunk, még nem leszünk kisebb lúzerek.
A jó kifogás nem ér annyit, mint ha megcsinálod, amit kell. Azt hihetnénk, de nem. Nem mindegy.
6 megjegyzés:
te győztes vagy.és felnézek rád.
Nem vagyok győztes, de hátha egyszer leszek...
Nem, nem kéne elfelejteni. Nem elfelejteni kéne. Persze abban igazad van, hogy semmi értelme azon panaszkodni, ohgy milyen szemét a világ, és nem csinálni semmi egyebet - igen, ahhoz, hogy jobb legyen, változ(tat)ni kell, és a változásért meg kell dolgozni. Engem viszont mostanában sokkal többet ér a másik oldal: a a gondolat, hogy akkor minden csak akaraterő meg munka kérdése, és neked kell megcsinálnod és (néha csak implicit, de nem mindig): ha nem sikerül, te vagy a gyenge. Nem kell elfelejteni, nem kell letagadni, hogy nehéz, nem kell letagadni, hogy a változásnak néha ára van, amit az embernek el kell döntenie, hogy hajlandó-e megadni érte, és ha hajlandó is, mert érdemes, nagyon fájdalmas lehet.
Mindenkin van ilyen teher, kin kisebb, kin nagyobb, talán jobb volna nem semmibe venni azt a munkát, amit azok tettek bele, akik le tudták tenni ezt e terhet. A düh és a tehetetlenség meg úgyis csak az első lépés.
Nem is arról van szó, hogy semmibe venné bárki a befektetett munkát. Inkább arról, hogy ha nekem szar, azt nem lehet azzal jóvá tenni, hogy "dehát nem én tehetek róla". Amit írtam, hogy ha van egy probléma, a jó kifogás messze nem egyenértékű a jó megoldással, bár eszméletlen sokszor találkozom azzal, hogy így érzi valaki.
Van, akinek attól jó, hogy: szar, és (de) elmondhatja, hogy nem ő tehet róla ;) Van aki az áldozatszerepben érzi jól magát, és minden más szerepben rosszabbul érezné magát.
Nem kötelező mindenkinek boldognak lenni; akit a boldogtalanság "boldogít", váljék egészségére ;)
Szerintem ne mossuk össze szándékosan a fogalmakat. A boldogtalanság nem boldogítja az ilyen embert (sem), csak a komfortzónájába belefér, az aktív cselekvéssel, kockáztatással ellentétben...
Megjegyzés küldése