Tekerek gyökkettővel a Gömb utcában a bicikliúton, balra a járdától uszkve másfél méter zöld sáv választ el, jobbra Demszky-karók az út felé. Látom, hogy mintegy 10 méterre előttem egy hatvan körüli, groteszk mód elhízott férfi két kutyaruhába bújtatott tacskóval feltartóztathatatlan ágyúgolyóként készül átvánszorogni pont előttem. Tapasztalatból tudom, hogy csöngetni nem érdemes, mert ijedtében még beugrik elém, inkább fékezek. Vizes a kerék, tehát a fékutam vége 20 centit átmetsz a tervezett pályájával. Mindenesetre én már egy helyben állok, a pasi meg még mindig küzdi magát előre, se hall, se lát. Elkezdem szólongatni, hogy Elnézést, uram, elnézést, álljon meg, itt vagyok. Nem reagál, csak két lépéssel később, amikor már épp az első kerekem előtt áll vagy 5 centire, akkor felriad, észreveszi, mi van, és álló helyből átesik a biciklin, le a seggére. És elkezd ordítani, hogy Úristen, elgázolt a biciklivel, Jézusom, Jézusom. Próbálom felsegíteni, de mint egy rongybaba, 150 kiló helyett 300 kilót kéne emelni, nem kooperál, csak ordít, hogy Elgázoltak, hát hogy lehet ilyent csinálni. Mondom neki, hogy nem gázoltam el, egy helyben álltam a kijelölt _kerékpár_úton, de ne essen kétségbe, segítek. Nem tudom megmozdítani. Az ordítozásra odajön még egy velem egyméretű nő, és egy férfi legvégül, és akkor hárman már valahogy összevakarjuk. Közben a monológ csak megy tovább, hogy Hát elém tolja a biciklit, hát hogy lehet ilyent, hát én mindig erre jövök, ezt nem lehet, hát hogy lehet itt biciklivel. Ekkor már remegtem a dühtől és a tehetetlenségtől, még halkan mondtam, hogy kijelölt kerékpárút, legközelebb legalább nézzen körül, és még mindig egy helyben álltam és szóltam is, amire csak annyit mondott, hogy ő ezt nem hiszi el, én meg a kerékpárra visszaálltamban még az orrom alatt félhangosan megjegyeztem, hogy attól még így van - és eltekertem.
És azon gondolkodtam, mennyire egyértelmű volt nekem ez a helyzet, és mégis, mennyire haragudnék a biciklistára, ha a tulajdon figyelmetlen nagymamám esett volna át a kerekén. Vajon melyik esetben nem lenne/volt igazam?...
4 megjegyzés:
Csöngetni felesleges, de attól még ildomos.
A bácsikák (nénikék) jellemzően töksüketek abban a frekvenciatartományban, amibe az emberi beszéd beleesik, ellenben a biciklicsengő, az jó esetben lényegesen magasabb hangon szól. Meg, hozzád képest, hangosabban is ;) (Jelen helyzetben a bácsinak fingja nem volt róla, hogy te jössz, ezért gondolta, hogy gyorsan jöttél, meg hogy elütötted.)
A csöngetés nyilván nem hasznos, ha figyelembe vesszük az átlag magyar gyalogos ignoranciáját - az viszont hasznos, ha ráüveltesz rohadt hangosan, fél méterről, nagy sebességgel biciklizve hogy "héhhjj!". Hidd el, a dagadt bácsi dakszlistul akkorát ugrott volna, mint a bakkecske.
Persze, ha van hely, én általában inkább igyekszem őket kikerülni, lehetőleg nagy ívben, és _mögötte_ áthaladva (nyilván, ha megáll, az probléma lehet, de ha előtte próbálok átmenni, tuti pont akkor jut eszébe, hogy neki tkp jól fizető sprinterkarrierje kellene legyen, nem hatvanezres nyugdíja, és elkezd készülni a következő rövidtávfutó vb-re...) A zöld sávra ráhajtani abszolút kizárt ilyen szituációban? Nem tesz jót a zöldnek, de jót tesz a lelkivilágodnak.:)
A tulajdon figyelmetlen nagymamád van 150 kiló? És sétáltatja a dakszlijait a bicikliút kellős közepén?
A zöldsávra nem tudtam volna anélkül ráhajtani, hogy én el ne vágódjak, fák vannak benne üétetve, a kerekem meg centi széles (keskeny) meg vizes volt a gyep stb stb.
Annyi rossz tapasztalatom van a csengetéssel, hogy ezért szoktam le róla. Még nem nagyon volt, hogy segített, sőt, effektíve hajlamosak pont a rossz helyen lefagyva megállni a hatására, hát, az nem segít. Abból indultam ki, hogy megállok előtte oszt' kész. Csak nem kalkuláltam azzal, hogy a vizes felnit nem fogja annyira se a patkófék így kicsit becsúsztam elé. De akkor még mindig volt pár másodperce megállni a cammogásban, hát, nem volt elég.
A nagymamám nem sétáltat vagy sétál, csak onnét jutott erről eszembe, hogy attól, hogy valaki a saját hülyesége miatt esett el, még lehet, hogy lehetett volna rá jobban vigyázni, mert neki nagyobb baj az elesés, mint a kerékpárosnak a jogtalanul elszenvedett KRESZ-sérelem.
Az a baj, hogy ilyenkor nem a KRESZ-sérelem fáj, hanem hogy _te_ mindent megtettél, hogy elkerüld a koccanást, ellenben _vele_ - mégis ő üvöltözik veled és nem fordítva.
Nekem komoly lelki sérülést okoz, ha valaki elkezd velem ordítozni, pláne, ha nincs is igaza, mert minden tőlem emberileg elvárhatót megtettem (meg még többet is).
És, ellenben veled, én ilyenkor kiborulok, és visszaüvöltözök :P Mert megérdemli.
Felnőtt ember, nem nekem kell rá vigyázni, hanem neki saját magára. Erről szól a nagykorúság.
Kiborulni én is kiborultam...
Sajnos nem minden nagykorú képes magára vigyázni, sejthetően nem volt minden 100-as a pasival sem...
Megjegyzés küldése