túrázunk a Palácio Nacional da Penáig, ahol szépen kisimult idegrendszerrel állunk be a kígyózva araszoló sor végére. Végül egészen tűrhető idő alatt (közben pont elfogynak a szendvicsek) érünk be a palotába, és a termeken átvonatozó emberáradatot időnként feltorlasztva rommá fotózzuk az egészet.
Igazából minden korabeli főúri rezidencia kb ugyanolyan, de mi végül csak ezt az egyet nézzük meg, és így eléggé izgalmas. Nekem legjobban a konyha tetszik, nem is értem...
A palotából kiszabadulva nekivágunk a parknak, ami annyira hatalmas és szövevényes, hogy simán érdemelne egy egész napot, végül sajnos csak átsietünk egyetlen ösvényén, hogy a program maradékára is jusson idő. A tempós haladás ellenére is jó másfél óra lejutni a megfelelő kijáratig, el is kezdünk aggódni, hogy hogy fogunk itt "mindent" megnézni, így majdnem rávesszük magunkat, hogy a palotától tuk-tukkal vitessük fel magunkat a Castelo dos Mourosig, végül a viszonylag magas viteldíj miatt erről leteszünk (de legalább szabott áras a téma!). Utólag ez jó döntésnek bizonyul, mivel a félelmeink alaptalanok és tíz perc alatt gyalog is odaérünk a középkori romokhoz. A mór vár elképesztően izgalmasnak bizonyul, mind a döbbenetesen gyönyörű kilátás, mind a modern szemmel érthetetlenül alacsony mellvédek miatt (térdig érő kőfalnak simulva állni a hatvan centi széles várfalon, és várni, hogy elhaladjanak a szembe jövők: megfizethetetlen, minden másra ott a MasterCard - már látom, ahogy pár éven belül ízléses üvegkorlátokkal látják el az egész létesítményt).
A várromtól szépen kiépített ösvény vezet vissza Sintra központjába, melyről egész könnyű véletlen besétálni érdekesebb magánterületekre. A többség persze nem gyalog vág nekik, így viszonylag kevesen háborítják a helybéli milliomosok birtokait. Az utolsó betervezett látnivaló a Quinta da Regaleira, J barátnőm itteni, Initiation Wellből készült fotója tette fel nekem Sintrát a must see listára az út tervezésekor. Persze ezzel rajtunk kívül elég sokan így vannak, így pl pont ebben a kútban akkora tömeggel kell megküzdeni, hogy a dolog élvezeti értéke nagyban elmarad a várttól. Szerencsére nem egységesen népszerűek a park látványosságai, így a befejezetlen - és ezáltal még izgalmasabb - kutat aránylagos kényelemmel nézhetjük meg,
és a különféle, vízfelületekkel szabdalt grottókban is egész szabadon lehet közlekedni - amikor épp nem veszi a fejébe néhány nem annyira jó helyzetfelismerő képességgel rendelkező látogató, hogy elindul menetiránnyal szemben az egylábfejnyi alapterületű lépőköveken a tavon át...
A park bejárása után őrült magabiztossággal - és egy lemerült és egy majdnem teljesen lemerült mobillal felszerelkezve - vesszük útba az Allan által ajánlott helyi kisvendéglőt, ami, mily' meglepő, zárva van. A mobilom utolsó lehelletével kinézünk egy barátságos kiskocsmát, csodálatos visszajelzésekkel, nyitva is van, csak épp a konyha csak ebédidőben üzemel. A két, immáron döglött mobillal, az esélytelenek nyugalmával visszakanyarodunk az útközben látott, és elvetett kávézóhoz, ahol végül egy meglepően jó lazacsalátával és limonádéval vigasztalódunk. A vonatállomáson némiképp bátran egy addig ismeretlen, de látszólag jó irányba menő vonattal, szupergyorsan érünk vissza Lisszabonba és kb álmon halunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése