szerda: Lisszabon - ami kimaradt

Az utolsó lisszaboni napot a restanciák felgöngyölítésére szánjuk:

• nem jutottunk be az Igreja Santa Maria de Belémbe az esküvő miatt
• nem jutottunk be a Convento do Carmóba a vasárnap miatt
• nem jutottunk el egy darab kinézett étterembe se, mert a portugálok egy kiszámíthatatlan déli nép

A Carmónál kezdünk, olyan korán, ahogy csak bírunk, és így sikerül a lehető legjobb fényviszonyok között, és viszonylag kis népsűrűség mellett megnézni és körbefotózni a templom csontvázát.

 A templomromhoz kis múzeum kapcsolódik, mely nem teljesen egyértelmű tematikában ötvöz helytörténeti, régészeti elemeket, és az egyik kis szobában váratlanul múmia-gyerekekbe ütközünk, gyorsan tovább is állunk. Kivonatozunk Belémbe, és végre sikeresen bejutunk a templomba. Monumentális, kőcsipkés, körülbelül pont olyan, mint az eddigiek, ha csak ezt néztük volna meg, biztos nagyobb hatást tenne.

Különösen kiábrándító, ahogy az előttünk araszoló nyugdíjas csapat mindenhol tolakszik és beleáll az ember intimszférájába, ráadásul a rendkívül tudálékos idegenvezetőjük teljes hülyeségeket hord össze az építéstechnológiáról mindeközben. E egy pár napja már pedzegeti, hogy jó volna eljutni az óceánhoz és strandolni egyet, ha már idáig eljöttünk, de végül ő maga tesz le erről a tervről, túl kevés az idő. Erre fel én ezen a ponton döbbenek rá, hogy eljöttünk a kontinens végére, és még a lábamat sem lógattam le a széléről. Persze igazi óceánról már szó sem lehet, de azért a Torre de Belém tövében jól belegázolunk a félig sós folyótorkolatba, vegyük úgy, hogy mission completed.

A legrizikósabb programpont azonban csak ezután jön: vajon sikerül-e hőseinknek enni végre valami igazi lisszabonit? Vajon képes-e egy újabb étterem mondvacsinált indokkal visszapattintani őket? Az izgalom tetőfokára hág, és: Restaurante Zé da Mouraria, vol. 2. És nyitva, és nyitva!! Elképesztő. Nyilvánvalóan családi vállalkozás, minden vendég helybéli, az angolt egészen jól beszélő pincérfiú nem is ad étlapot, sorolja a választékot, majd okvetetlenkedésünkre a hűtőpulthoz kísér, és végigmutogatja a halakat. Kötve az ebet a karóhoz tintahalat kérek, mire E-t már meg sem hallgatja, hiszen az egyrészt a hely specialitása, másrészt irgalmatlan adag. Az italválasztékról érdeklődve kiderül, hogy a ház borai közt akad vinho verde, nosza, nem várt szerencsével ezt is megkóstolhatjuk! Amire nem számítunk, hogy egy egész üveggel hoznak belőle. És mellé az elmaradhatatlan előétel-tálat, amihez nagy rutinnal hozzá sem nyúlunk. Nem sokkal később megérkezik a tintahal is, serpenyőben, olajjal locsolva, alig fűszerezve főzték, mellé pár karika krumpli mutatóban, végtelenül egyszerű, elképesztően finom. Számomra a portói első bacalhauval vetekszik, és E. ekkor vallja be, hogy ez a sokadik próbálkozása a tintahallal, eddig mindig utálta, de most ízlik. Minden a lehető legjobban alakul, amíg ki nem hozzák a számlát - hát nyilván felszámolták az előételt, és az egész üveg bort is. Úgy amúgy nem lenne vészes, de ez meglehetősen bosszantó. Végül nagyon megmutatjuk nekik (nem), és a végösszeget hajszál pontosan perkáljuk ki, fillér borravalót sem hagyva - vagy pont az előételnyit, ahogy vesszük. Ha tovább maradtunk volna, én mindennek ellenére szívesen ettem volna még itt, de a történtekből okulva már kevésbé balek módon. Így azért pici üröm van az örömben. Ezután már nincs más hátra, indulunk a szállásra a csomagokért - út közben azért fejenként 6 db pastel de natát felkapunk a Manteigariából, legyen az otthoniaknak is jó, gyorsan felkapjuk a cuccot, kimetrózunk a reptérre, ahol némi csalódással konstatáljuk hogy a fapados gépek nem a minden földi jóval felszerelt terminálról indulnak, hanem a jegyek árszínvonalának megfelelő, jóval szerényebb létesítményből, így elmarad a last minute szuvenírvásárlás nagyja. A biztonsági ellenőrzésre rákanyarodva értelmet nyer a jegyvásárláskor tapasztalt parajelenség: bár a wizz rendszere explicit közölte, hogy Lisszabonban nincs online becsekkolási lehetőség, indulás előtt minden további nélkül végigengedett a rendszer a folyamaton, ülőhelyet is osztott meg minden. A helyszínen aztán kiderül, hogy minden szép és jó, csak a kinyomtatott papírfecnivel nem szállhatunk fel a gépre, a pultnál valódi beszállókártyára kell cserélnünk - de legalább a szuper, előre foglalt helyünk tényleg megkaptuk. Ezután átöltözünk melegebb (és több helyet foglaló) holmikba, a felszabadult bőröndtérfogatba a váróban bénázva  beszuszakoljuk a kistáskákat, belénk ne kössenek az utolsó ellenőrzésen, majd E. azért beszerez egy üveg portóit, én egy üveg vinho verdét, meg némi édességet a kollégáknak, és aztán már nincs más hátra, csak a repülés. Mint minden út, ez is rövidebb visszafelé, épphogy befejezem a pöttyöskönyv szeptemberi kezdőlapját - stílszerűen azulejos mintával -, már landolunk. A kijáratnál legnagyobb meglepetésemre nem anyu vagy apu fogad, hanem a párhetes jogsi büszke tulajdonosa, maga a Művészúr! Míg úri mód hazafuvaroz, elmesélem, amit el lehet, persze csak foszlányokban, csak ami épp előbukkan, otthon zsongó fejjel bepakolom a bőrönd tartalmát a mosógépbe, és már dőlök is ki aludni - másnap (aznap!) már megy a verkli tovább, munka, leadás, a szokásos menet. De sikerült több, min 11 napra teljesen kiszakadni! Azt hiszem, nyaralni elég jól tudok.