A második lisszaboni napot továbbra is Bruno utasításait nagy vonalakban követve folytatjuk. A szállásunk nagyon ideálisan, a Marquis de Pombal metrómegállótól egy köpésre van, így simán kisétálunk a Parque Eduardo VII-hoz, közben a derék márki monumentális emlékművét is jól körbejárjuk, de még portugálul is nehezen olvasható a felirat, így nem sikerül teljes bizonyossággal rájönni, miről is híres szegély, mindenesetre a szobor alapján kb az egész modern világot is teremthette.
A parkon át - nyilvánvalóan hegynek fel - caplatva a Pavilhão Carlos Lopesből temérdekféle madár dala hallatszik ki, először egészen megkapó, de egy darabig hallgatva észrevesszük, hogy ismétlődik a playlist - érthetetlen és kissé kiábrándító. Végre felérve a park tetejéig elénk tárul a jól komponált látvány, Bruno szerint itt szemügyre vehetnénk, merre is tervezünk menni aznap, ám ez legfeljebb akkor működik, ha már eléggé ismerjük a várost, és tudjuk, mit merre keressünk.
Ezután szép komótosan elkezdünk lefelé csorogni az Avenida da Liberdadén. Itt már egészen szembetűnő, hogy ezt a várost a hőséggel való megküzdés minden eszközével megpróbálták felszerelni, nemcsak, hogy elég szépen parkosított, de egy ekkora sugárutat már nem csak fásított területek, hanem vízfelületek is osztanak.
A hidden gems összeállításban bezengett titkos kertet keresve ráakadunk az első helybéli siklóra, az Ascensor do Lavrára, és szépen várunk, hogy a rommá graffitizett kis járgány elkezdjen felkapaszkodni a dombra, de persze hamarabb türelmünket veszítjük, és inkább felmászunk a tetejéig, ahol újfent elkezdjük a türelemjátékot, de hiába, ritkán jár.
Végül megleljük a Jardim de Torelt, és legnagyobb meglepetésünkre tényleg felfedezetlennek bizonyul: kizárólag helybéliek, nagyrészt kutyások frekventálják, még ránk is köszönnek. A nap legkellemesebb negyedóráját töltjük itt: árnyas padon, alig pár helybéli társaságában, viszonylagos csendben, gyönyörű kilátásnál megtízóraizunk, majd továbbállunk. Lesétálunk a Rossióhoz, ahol egy csak félig-meddig elturistásodott, meglehetősen régi vendéglátóipari egységben ginját fogyasztunk, utólag sajnálatos módon gyümölcs ágyon (irgalmatlan erős különösen a gyümölcsbe szívódott rész).
Némiképp bódult állapotban újra fölfelé vesszük az irányt, mire felérünk az Ascensor da Glória tetejéig, semmi nyoma a szédülésnek. Ha már erre járunk, ráfűzzük az útvonalra az előző nap kimaradt Miradouro de São Pedro de Alcântarát, határozottan kevésbé zsúfolt, mint a párja, bár itt épp délben, tűző napon járunk. Szalmakalap ide vagy oda, kezd írhatatlanná válni a hőség, a sajnálatos módon zárva talált Convento do Carmo mögött jól bele is talpalok a szökőkútban de ez csak átmeneti enyhülést hoz. A blog instrukcióiról megfeledkezve, mintegy véletlen találjuk magunkat az Elevador de Santa Justára vezető kis hídon, tényleg pár méterre a tetejétől, és minden sorban állás nélkül, ingyen tényleg ugyanazt (a lisszaboni léptékkel nem is toplistás) kilátást is megnézzük, mintegy mellékesen.
Ekkor rájövünk, hogy a Rossión csak átszaladtunk, és meg sem kerestük a kis tükröt, úgyhogy útba ejtjük és alaposan körbe járjuk, de sajnos a tükörnek csak hűlt helyét találjuk.
Ezután a Rua Augustán lesétálunk az Arco da Rua Augustához, ahol az ígértnek megfelelően sorban állás nélkül jutunk fel, liften és szuper szűk, egyirányú lépcsőkön (komolyan, gombot kellett nyomni, hogy mennél föl/le, és jelezte, ha mehetsz, vagy épp a másik irányból jönnek) a Santa Justánál milliószor jobb, 360 fokos lisszaboni körpanorámához.
A napi program befejezéseként még átszeljük a Praça do Comérciót, ami inkáb nagy, mint érdekes, (a legjobb benne, hogy a jobb felső sarkában spontán plázsban ér véget), majd elindulunk vacsorát vadászni. Eredeti elképzelésünk az ívet szépen záró Timeout Market a Mercado Da Ribeira, de itt körbeszaladva megállapítjuk, hogy nem az eltervezett árszínvonalon mozognak a menük. Előszedem a blogról kijegyzetelt éttermek listáját, és némi tanakodás után (majdnem mind zárva van vasárnap, egy része hétfőn is) a profilunkba nem egészen vágó, de egekig magasztalt Restaurante A Gina felé vesszük az irányt. Irgalmatlan mennyiségű kutyagolás után (de útközben legalább találunk összefirkálatlan siklót is!),
kihalt építési területen átvágva nagy nehezen eljutunk az étteremig, ami gyanúsan néptelen: hát nyilván épp az ebéd- és vacsoraidő közti uszkve három órás szünet közepén bírunk odaérni. Szóval Gina nem tud minket meggyőzni aznap, ekkor már kissé éhesen és eléggé frusztráltan kutatunk a
felpimpelt google térpéken közeli és ajánlott hely után, és végül különösebb meggyőződés nélkül kötünk ki egy mindenféle burgereket árusító helyen, ahol aránylag exkluzív környezetben (értsd: a kezeletlen fa WC fülke egy ajtóval le nem választott mosdó-előtérbe nyílik, de nagyon szépen van hangulatvilágítva az egész), a Timeout Market árszínvonalán eszünk kétféle halból készült pogácsát aránylag egzotikus buciban, ezzel letudva az út kb. legrosszabb ár/érték arányú étkezését. A némiképp antiklimatituk végkifejlet jóra fordítására ezután újra ellátogatunk a Manteigariába, és az aznapi pastel de natákat a Jardim de Torelben fogyasztjuk el, gyönyörű, és ezúttal valóban nyugatra néző kilátásban, abszolút zavartalanul, lábtámlás nyugágyakon fekve, mint az urak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése