Tanáromról

Fontos nemzetközi kitüntetést kapott, így elkezdte bejárni a vele készült interjú a facebookot (is). Elolvasván újra elhatalmasodott rajtam az érzés, amit a gimnázium vége felé heti 5-ször (?) volt szerencsém megtapasztalni, és ami, úgy érzem, egyedül engem érintett az osztályból, de lehet, hogy a tanítványai közül is, így könnyen lehet, hogy teljesen téves reakció, egy bug, mindenesetre most leírnám a saját verziómat az emberről, kommentelési lehetőség nélkül. Szubjektív lesz és not so pretty.


Itt az elején szögezzük le, hogy tényleg annyira fantasztikus tanár, mint ahogy a cikkből lejön, meg amit a kitüntetés is bizonyít. Gondolkodni tanított meg, analitikusan, nem pedig mindenféle képleteket meg szabályokat. Ahogy bármiféle problémához állok, legyen az épületszigetelés vagy egy egyszerű vita valamilyen random kérdésben, az nagyon nagy részt az ő érdeme. Szóval őt szidjátok...

Egyik meghatározó élményem az (és bocsánat, ezt így hirtelen nem is tudom, hogy az ő óráján csináltuk-e, vagy a másik tanárén), amikor rá kellett jönnünk, hogy hogyan lehet igaz ugyanazon felmérés két teljesen más összbenyomásra vezető kiértékelése. A kulcs az volt, hogy hol a "megkérdezettek", hol a "válaszolók" bizonyos százalékát emlegették, attól függően, épp a nagy vagy a pici szám jön jól a mondanivalójuk alátámasztásához. Szóval a bullsh*tet kiszúrni is gimnáziumi keretek között tanultuk meg.

Az is igaz, hogy nem maradt szigorúan a tárgynál, pláne nem a tanterv keretei közt, heti 5 vagy 6 óránk volt vele, abba belefért, hogy egyszer egy teljes duplaórán keresztül a Mátrixról és annak szűkebb és tágabb filozófiai vonatkozásairól beszéljünk. Aztán ezek a dolgok egyre gyakoribbak lettek, és már nem a Mátrixról volt szó. Persze én a "jobbik" csoportban voltam, az osztály felső 1/3-ában, szerintem azért, hogy Anna ne legyen egyedül lány. Rajtam kívül onnét mindenki kutató akart lenni, én sose, bár ez a tanárom és pár másik ezt nem nagyon akarta elfogadni, és apukámmal karöltve próbáltak irgalmatlan nyomni valami sterilen tudományos területre, nehogy már elkallódjam a Műegyetemen. Mert jobban tudták, mint én, ezt is. Lehet, hogy a másik csoportban nem fajultak el ennyire a dolgok, ők maradtak (hozzánk képest) az aránylag emészthető tananyagon belül. Nálunk viszont nem nagyon volt szükség az effektív melós oktatásra,a többség magától is foglalkozott vele, meg hát, a leadandó anyagon irtó hamar sikerült túllendülni. Utolsó év második felében már nem is volt emlékeim szerint rendes óra, hanem akit érdekelt egy téma, előadhatott róla a többieknek. Én átlag 5 perc alatt vesztettem el a fonalat egyébként. Szóval nem fenyegetett a lemaradás veszélye semmilyen szempontból, és akkor elkezdődött a komplexebb nevelés, a tanárúr szellemi vezetésével.

16 évesek voltunk és választások voltak. Emlékszem, a csapból is az folyt, hogy jó néhány túlbuzgó pap prédikáció címén kampányolt. Hát, szívem vérzett minden gyülekezetért, de templomba járni nem muszáj, középiskolába viszont igen. És persze a papnak is van egy megelőlegezett tekintélye, amit megfelelő karizmával igen potens szintre lehet fejleszteni, de azért kanyarban nincs az egész ahhoz képest, amikor még formálható agyú tinédzserek gondolkodását áll neki valaki a saját ízlésére szabni. Persze lehetett vitatkozni, "egyenlő felekként", és sokan meg is tették, és soha semmi bajuk nem származott belőle, sem akkor, sem később. Mindenesetre beleégett az agyamba a minőségi magyar újságírásból és közbeszédből akkor már ismerős jó néhány fordulat, mint például "tudnék én róluk mesélni..." - és aztán nem mesélt persze. És rettenetesen fájt, hogy nem fogok tudni erre az emberre sohasem felnézni már, pedig mennyire megérdemelte volna. Nem, néma csöndben ültem végig az utolsó másfél-két évben az ilyen órákat, ha nagyon elfajult a dolog, firkálgattam a füzetbe, évente 8-10 A4-es spirálfüzet telt be, mondjuk a 3/4-e a tananyaghoz kapcsolódott, azért ne gondoljatok rosszra.

És most itt ez a kitüntetés, és persze nyilván használja az ölébe hullott nyilvánosságot a számára fontos ügyek kommunikálására. És persze mértékkel teszi, úgy ahogy akkor is, hogy azért nagyrészt arról beszél, ami kétség kívül igaz és mély és rakj mögé egy fakó színű képet és írd ki rá helveticával és posztold a tumblr-re. Ez kell, hogy az a 4-5 félmondat is lecsússzon vele, észrevétlen. És aztán már két hét múlva ne is tudd, hogy hol hallottad, csak egyből beépült arra az agykérgi részre, ahol a kétségbe vonhatatlan igazságokat tárolod.

Ha valaki szeretne erről beszélgetni, részleteiről, hátteréről, szívesen megteszem személyesen, ide ennél többet nem szeretnék írni, mert nem akarom, hogy a google bárhogy kidobhassa az írást, ha valaki rákeres erre a történetre, én szeretném, hogy ünnepeljék ezt az embert azért, amiért a kitüntetést kapta, mert megérdemelte. Ez csak az én személyes lábjegyzetem, amit írni milliószor fontosabb volt, mint olvasni.

Anna, tudom, hogy teljesen máshogy látod az egészet, és teljesen valószínű, hogy Neked van igazad.