A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. 

Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. 

Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba. 

Utána megyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik, és amely nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell, hogy fogjalak, meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszolgáltatásra. 

Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott, és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá. 

Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni, vagy agyonverni, és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról. 

A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van! 

Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. 

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.

/Karinthy Frigyes - Szeretem az állatot/

Az előző részek tartalmából

Második napja betegszabadságon vagyok, agymunkára nem nagyon vagyok képes, de ha már így alakult, elmesélnék valamit, és aztán _lehetséges_ hogy fogok több, mint havonta erre járni, de ígérni már egy ideje nem merek semmit.

Szóval 30 éves lettem és olyan születésnapot kaptam, amilyet álmodni sem mertem, elképzelni sem tudtam volna.

Kezdődött ott, hogy a családi, szűk körű ünneplésre a szüleim a legnagyobb titokban hazacsempészték az öcsémet, másfél napra, csak nekem, ajándékba. Mielőtt indultam volna a vacsorára, itthon szomorkodtam P*-nek, hogy én tényleg nagyon imádom a szüleimet, de nem igazán ünneplés az, amin sem az öcsém, sem a nagyim (aki 94 éves és már nem vállalkozik olyan kalandokra, hogy lemenjen lifttel a háza földszintjén üzemelő étterembe) nem vesz részt. És akkor odaértem és a Művészúr nyit ajtót. Percekig nem tudtam magamhoz térni.

Aztán hétfőn, a napján pedig elvitt sétálni A., a Kanadában posztdoktor, matematikusok gyöngye, baglyos pulcsi kreáló, inkognitóban tevékenykedő pszeudo-indiai hercegnő, keresztbe-kasul sétáltuk a várost, hogy aztán megérkezzem a szabotázsoktól hányattatott sorsú** meglepetés bulimba. Ahol egy órán keresztül hárman ültünk, K., egy számomra addig ismeretlen leányzó és én. És amúgy elég jót beszélgettünk, de szóval a társaság zöme lassan érkezett és hamar távozott, én pedig szégyelltem magam össze meg vissza, hogy átszerveztettem egy bulit az utolsó pillanatban, hétfőre, milyen ember vagyok már.

Aztán lassan eltelt a hét, és akkor jött a péntek, és romantikus vacsora, és haza, és saját gyártású zenélő dobozban diavetítő, és hozzá a legalább 25 éve nem látott Telhetetlen méhecske című mese, tudjátok, amikor fogalmam sincs, mi lesz a következő képkocka, és amikor meglátom, mindenre emlékszem, és újra ötéves vagyok. Csodálatosan gyönyörű, melengető érzés, elhihetitek.

Másnap délután folytatódott az általános K. Dóra napok, spontán kívánságműsor formájában.

- Mihez volna kedved?

- Jó volna mozogni valamit a szabadban. Mondjuk korcsolyázni. Vagy sétálni.

- A korcsolyázást még kihagynám, de sétálni mehetünk.

- Aztán elmehetnénk moziba.

- Igen! Mi érdekelne?

- Mondjuk a Dán lány?

- Jó! Nézzük meg, hol, mikor játsszák. 22h Allee?

- Szuper!

- Előtte volna kedved beülni valahova? Kakas? Vagy Szatyor?

- Legyen a Szatyor! Azt nagyon szeretem!

- Rendben

És akkor séta, Gellért-hegy, naplemente, város éjszakai fényei, haza, először guacamole-készítés céljából, de végül csak röviden, hogy még legyen időnk inni egy forró csokit a Szatyorban, és akkor Szatyor. Belépünk, elindulok felfele a galériára, mert az sokkal hangulatosabb, felérek a lépcső tetejére, keresem a szememmel, hol van üres asztal, sehol nem látok, P. megfordít, megölelgetem, még mindig semmi nem tűnik fel, és akkor mondja, hogy amúgy ide jöttünk. És akkor veszem észre, hogy az előttünk levő 20 fős asztalnál ott ülnek a számomra legkedvesebb emberek. És lufik és mosolygás és szeretet. Vagy fél óra volt, míg valamennyire magamhoz tértem a meglepetésből, hogy lett még egy bulim, egy igazi igazi, és tényleg, aki tudott, eljött, és aki nem tudott, tőlük kaptam egy elképesztően kedves videóüzenetet, és A. még skype-on is bejelentkezett, és volt egy anyagában baglyos és egy szuperaranyos marcipánbagollyal díszített torta, és kaptam nagyonnagyon nekem való könyveket, és a végén még elmentünk táncolni a csak nekem válogatott zenékre (30Y, Kispál, Kiscsillag, Hiperkarma...), roptuk hajnalig, és én még sosem táncoltam szórakozóhelyen, és tényleg, annyi öröm és annyi boldogság volt, hogy a szám széle odaragadt a fülemhez és komoly izomlázam lett tőle.

Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ekkora szeretetet, de végtelenül hálás vagyok a sorsnak hogy részem lehetett ebben.

Köszönöm.

*a kis herceg, ha valaki még emlékszik

**Merthogy történt, hogy jóbarátom, K. rámírt, hogy másik jóbarátom, L. elhívta a születésnapi bulimba, de hogy én szeretném-e, hogy menjen, és mondtam, hogy igen, persze, de a buliról nem tudtam, és akkor ő sűrű elnézéskérések közepette gyorsan elköszönt, én pedig elkezdtem ezerrel kattogni azon, hogy L. vajon úgy szervezi-e ezt a bulit, hogy egyeztetett P-vel, ugyanis P. pedig már több, mint egy hónapja megkért, hogy a következő hétvégét hagyjam szabadon, és akkor hosszas vívódás után megkérdeztem P-t, hogy koordinálva vannak-e az ügyek, amire mondta, hogy ő L-lel hónapok óta nem beszélt, és hogy kérdezzem meg őt, és akkor megkérdeztem, és akkor az lett, hogy szentségelés és akkor legyek hétfőn ittésitt.

Karácsony előttől mostanáig nálam lakott az öcsém, a barátnője és a kutyus.

A "nappali" nagy részét elfoglalta a két matrac, meg a halom cucc, meg a kutyus plédjei, meg az amúgy ott lakó nappalibútor, ami a megszokott terület egyharmadára szorult be, meg volt (van) karácsonyfa és tele volt a hűtő a mindenféle vidéki rokonoktól elhozni kényszerült karácsonyi menüsorokkal.

És a nappali hirtelen otthonos lett attól, hogy az ülőalkalmatosságok az ablakok és a fűtőtest mellé, a karácsonyfa tövébe kényszerültek egy kis körbe, és általában az egyiken ott ült az öcsém, és olvasott valamit, vagy nézett valami filmet, és amikor épp nem volt itt senki, is valahogy kitöltötte a teret a sok cucc. De itt voltak, és jöttek-mentek és az iszonyatosan zsúfolt programjuk mellé azért becsúszott egy-két igazán jó beszélgetés, teljesen spontán.

Most elmentek és sokkal üresebb a lakás, mint előtte volt.

Szilveszter

A kölcsönkutyus, aki békésen alszik a petárdázás-tűzijátékozás közben, elkezdett morogni és az ajtóra jelezni. Ijedtemben bedugtam a kulcsot a zárba, majd csöngetnek a többiek, ha visszaértek. Kicsivel később már én is hallottam a matatást az ajtón, a kutyus pedig ugatni kezdett.

Bár legvalószínűbb, hogy csak a szomszédok valamelyik vendége tévesztette el a házszámot, azért, mindent összevetve, most nagyon komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kéne nekem egy kutya. És magammal vinném mindenhova.

We accept the love we think we deserve.

Az emberi lélek az érzelmekre részlegesen visszatükröző felület. A kedvesség kedvességet kelt, a kegyetlenség kegyetlenséget, a bizalom bizalmat, a bizalmatlanság bizalmatlanságot, a nyíltság nyíltságot, a félelem félelmet.

Egyénfüggő, kinek a tükre mire és mennyire érzékeny. Van, aki nagyon erősen reagál az őt érő érzelmekre, van, aki alig. Van, aki a pozitív hatásokra érzékenyebb, van, aki a negatívokra.

A tükröződés az emberi elmén belül is létre tud jönni, ha megfelelő szögből érkezett a hatás, rendszeren belül elindul egy öngerjesztő folyamat, az energiamegmaradás törvénye érvénytelen.

Úgy érzem, az én tükrömre került valami maszat, ami miatt minden érzelmi hatás rólam visszatükröződő képébe kerül valamennyi félelem.
Ha figyelmet kapok, szeretetet, türelmet, megértést, nem vagyok képes ezeket egyszerűen elfogadni, mindig beindul a vészjelző, hogy mi lesz, ha tévedés, ha kiderül, hogy nem érdemlem, ha elveszik.

Nem tudom, hogyan kell letöröli ezt a maszatot.

"A Dörken kabalafigurája Dörki, a kissárkány."
Ma sem keltem hiába, kincset ér a szakmérnöki.

Lázár Ervin: A hétfejű tündér 

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.
Hát ilyen csúnya voltam.
Vagy tán még annál is csúnyább.
Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi azt mondta nekem:
– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.
Pácegresi meg azt mondta:
– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.
Pácegresi legyintett.
– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.
Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.
– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.
Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.
Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.
A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!
Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.
Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:
– Mit vétettem én neked, ember fia?
– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.
– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!
Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.
– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak vissz*ragaszthatnám!
Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.
Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?
– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.
Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.
Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

Lenne hét fejem, legalább tudnám, hogy jó vagyok valamire...

napom megkoronzása

Szia Dóri!

Sajnálom, de nevetségesen rossz hírekkel jövök:S

Kata az elmúlt időben rendkívül túlterhelte magát, ami mostanra csúcsosodott ki. Jelenleg sem testileg sem lelkileg nem munkaképes, így sajnos le kell mondanom a decemberi időpontod. Jelenleg nem látom sajnos előre, mikorra lesz a lány ismét annyira egész, hogy tűt fogjon a kezébe.

Egy részről iszonyatosan sajnálom, s amint helyrerázódnak a dolgok azon leszek, hogy végre valahára megvalósuljon a tetkód! De remélem megérted a helyzetet, s nem neheztelsz ránk:S

Ildi

 A többit inkább nem mesélném el.

Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült. Te is tudod, mennyire örül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…" Mi az, hogy "de ha még egyszer" – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket" – ordította a poroszló, és zutty! A somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is, meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek!" "Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelent annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta sem hajlandó mást mondani, csak annyit, hogy dömdödöm.

Farkasszemet nézek a munkával, amit nyár óta görgetek magam előtt. Alig valami van hátra belőle. Két hónapja alig valami van hátra belőle. Először még megnyugtató volt, hogy egy éjszaka alatt befejezem, ha kell. Ha majd lesz időm. Nem sürgős, senkinek sem sürgős. Jó lenne túllenni rajta, de nem sürgős.

És most itt ülök, és ez az az éjszaka, amikor túl kell lenni rajta. Nem csak mert megígértem magamnak, vagy másnak, hanem mert kérték. És én csak azt érzem, hogy végtelenül, reménytelenül fáradt vagyok, és fél percre nem tudok már figyelni, és csak fél órát hadd aludjak, csak egy órát, csak hajnalig, aztán felkelek, és majd akkor. De nem fogok felkelni, mert ezt is próbáltam már, és nem ment.

Nem tudom belezsarolni magam, nem tudom rávenni magam, nem hiszek már benne én sem, de valahonnan elő kell szedni azt a nemlétező erőt, ami végre kitörli ezt a szégyent. Érzem, hogy még csak meg sem fogok könnyebbülni, ha vége.