Tegnap este újra belekerültem a helyzetbe, amit, mint kiderült, egyáltalán nem tudok kezelni: ha amit gondolok, vagy szeretnék, az másnak nem esik jól. Mármint nem az, amit teszek, hanem, effektíve, amit gondolok/érzek vagy amit a másik fél gondol/érez, hogy gondolok/érzek. És akkor ott állok, hogy hát én tényleg egyáltalán nem szeretnék másnak semmi rosszat okozni, pláne nem olyasvalakinek, aki számomra fontos, de azért odáig már talán-talán eljutottam így jónéhány hónap kemény munkával, hogy legalább a saját geometriámon belül ne kelljen már részlegesen térkitölteni. Sőt. Néha már olyat is gondolok, hogy talán azt is szabad, ami másra csak akkor van hatással, ha kifejezetten kiteszi magát ennek. Ez utóbbi mondjuk már csak elméletben megy úgy-ahogy, de a valóságban ez rendkívül nagy koncentrációt igényel, hogy végiggondoljam, valóban megfelelően kategorizálom-e a dolgaimat, vagy igazából erőszakos vagyok és önző. Odáig még nem jutottam el, és talán soha nem is fogok, és talán nem is baj, hogy akár lehetnék erőszakos is, meg önző is. Momentán a gyanú legkisebb árnyékára beindul a pánikreakció.
Szóval miután megjártam a gondolatrendőrséget és feltételesen szabadlábra helyeztem magam, megpróbáltam elterelni a figyelmem, és elkezdtem olvasni a frissen érkezett Neil Gaiman: Feeders and Eaters képregény változatát. Nem biztos, hogy pontosan értem, miért rendeltem meg, ugyanis, amikor először összetalálkoztam vele, napokra kiborított, és azóta nem is merek Neil Gaimant olvasni csak úgy találomra. De valahogy mégis rezonált a sztori és próbáltam megtalálni online az illusztrált változatot, nem sikerült, úgyhogy megrendeltem. Szóval ezt olvastam, és sikerült lecserélnem a korábbi szomorúságot egy erős zaklatottságra; nemhogy nem tudtam végigolvasni, a negyedéig, ha jutottam. Gyorsan olvastam valami mást, hogy el bírjak aludni, nagy nehezen sikerült. Aztán hajnalban épp álmodtam valami teljesen nyugodtat, és hirtelen arra ébredtem, hogy egy ismerős hang kívülről beleszól, hogy "Dóra!" sokkal tisztábban és élesebben , mint az álom, olyan volt, mintha a szobában állna, pont az ágy fölött és próbálna felébreszteni. Fel is keltem rá, és rettegve néztem körül tök mozdulatlanul, hogy vajon tényleg keltegetnek, holott én egyedül lakom és baromira bezártam minden ajtót. De nem láttam senkit. Percekig nem mertem moccanni sem.
Na ezt álomfejtse meg valaki.
(Amíg én megpróbálok nekikezdeni a holnap esedékes tanulmánynak, amit nagyon-nagyon nem akarok már megcsinálni, halálosan fáradt vagyok.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése