2016. június 12., vasárnap

Tegnap megpróbáltam minden kedvezőtlen körülmény ellenére kihozni valamit a szombat estémből, és addig jutottam, hogy kimentem a Vörösmarty térre a könyvhétre, tébláboltam egy sort, vettem egy azaz egy darab könyvet (egy átlagos könyvesboltban nyolcszor több inger ér, mint ami itt volt), majd valahogy kibekkeltem az időt 8-ig, hogy akkor hallgassuk meg Háy Jánost.

Először is, hogy itt is, megint csak az van, hogy körülnézel a teremben és középkorú nők. És nem azért, mert deres halántékú író, hanem mert kultúra. Szerintem. Lehet, hogy piszok rosszindulatú vagyok. Ugyanakkor azzal is vitatkoznék rögtön, hogy kultúra. Vagy legalább a mértékével. Minden korábbi tapasztalat és a józan ész ellenére valahogy ilyenkor azt várom, hogy ha valakinek nyomtatásban jelenik meg az írása, és utána még mikrofont is adnak a kezébe, és kérdezik az utazásairól, a világban és magában, hát akkor az mondjon valamit, amit nem tudok, az legyen okosabb, mélységében vagy széltében, vagy valami. De nem. Egységnyi ötvenes férfi mesél arról, hogy hát igen, a svájciak kedvesek és merevek, meg hogy tervezni előre az utazást, benne a kötelező látnivalókkal, vagy csak ott lenni, satöbbi. És ott ülök és elkezd bizsergetni ugyanaz az érzés, ami a szakmérnökin is szokott, amikor hőszigetelésből képesek másfél órát adni egy termékgyártónak, hogy mondjon nekünk újat, és nem tud, meg olyan nagyon nem is akart ennyit beszélni, na, ilyenkor szokott előkerülni a telefon, mert már én is annyira huszonegyedik századi vagyok, hogy kell az inger az agyamba állandóan.

Na és akkor egyszer csak mégis mondott valamit. Hogy ez a jelenkori nyugati ember, ez nem csak a tárgyakat halmozza, hanem az élményeket is gyűjti, mennyiségileg. Hogy legyen meg a fotó magamról a megfelelő szögből az adott helyen. A mai ember nem tud nagyon mit kezdeni azzal, ha nem érik ingerek, nem tud mit kezdeni a magánnyal, nem tud mit kezdeni magával, a létezését az ilyen-olyan igazolható eredményeivel (tárgyak, fényképek, összeköttetések) próbálja bizonyítani. Oké, ezt már lehet, hogy nem is ő mondja, hanem én gondoltam tovább, őszintén szólva tényleg nehezemre esett egy ponton túl figyelni. De valahogy szíven ütött, ezzel együtt. Ott ültem az érdektelen idegenek gyűrűjében és azon gondolkodtam, hogy _igazából_ miért is vagyok ott.

Nincsenek megjegyzések: