Az Allee-ban kóvályogtam némileg céltalanul, kiszámítható módon a Libriben kötöttem ki, és egyszer csak Kepes Andrásba botlottam, az új könyvét dedikálta, és hát nem álltak sorok. Annyira szolidan volt plakátolva (hirdetve?), hogy én is majdnem elsétáltam mellette. Aztán tipródtam egy sort, hogy vegyem-e meg előzetes ismeretek nélkül az új könyvét, csak hogy aláírhassa? A Tövispusztát nagyon szerettem, de ez ki tudja, milyen? Ha valamit aláíratnék, akkor egy különösen kedves könyv legyen.

Szóval én sem mentem oda, de most bánom.

Brain dump

A hétre szabadságot vettem ki, egyrészt, mert tavaly és tavalyelőtt is bent maradt vagy 4 nap, és egyszerűen nem éri meg nem elhasználni, másrészt meg valahogy sejtettem, hogy nem baj, ha nem kell bemenni dolgozni, amíg effektíve nem bírok hátradőlni a székben (gerincjóga FTW).

Szóval nem teljesen szándékosan csináltam magamnak egy egészen hosszú vakációt, és míg a hétfő-kedd viszonylag indokoltan telt ugyebár, szerdára már előtört rajtam a szorongás, hogy itt egy csomó nap, és hozzá annyi lemaradásom az életemmel, hogy legalább a romhalmaz egy részét el kéne végre lapátolni. Össze is írtam gyorsan, mert a pöttyösfüzet remek eszköze a mazochizmusnak, ilyenek vannak, hogy kitakarítani rendesen, megírni az akusztika leadandót a szakmérnökire és előkészíteni a bádogozás előadást szintén oda (ez összesen 7-8 napnyi munka amúgy eleve), megjavíttatni az irhakabátot és a lovaglócsizmát*, levágatni a százéves Dreheres üveg alját, amit egy épületbejáráson találtunk**, kitisztíttatni a vegyileg nem tisztítható és gépben nem mosható Blind Chic táskám***, elmenni fogorvoshoz****, nézni új téli csizmát mert a régit tavaly is csak azért hordtam, mert nem találtam helyette másikat*****, a lista még megy egy darabig, asszem ennyiből is lejött, hogy picit nem reálisak az elvárásaim a jövőre nézvést, pláne, hogy szabad munkanap nem sok áll rendelkezésre, nem tudok teljes szabadsággal mozogni, egyszerre legfeljebb egy nagyobb dolgot tudok magammal vinni, semmi hátizsák, hogy csak a finom technikai részletekre térjek ki.

Meanwhile, történt egy olyan, hogy évvégi Ákos koncert. Most próbálom leküzdeni a kényszert, hogy magyarázkodjak, miért hallgatok szemetet, trust me, nem ez a legmegvetendőbb tulajdonságom, maradjunk ennyiben. És egészen 2015-ig, teatralitás és időnként elfogultaknak is értékelhetetlen lokális művészeti és egyéb teljesítmények dacára nekem egy Ákos koncert valahogy olyan mértékű kikapcsolódást****** nyújtott mindig is, amit semmi más. És aztán tavaly karácsonykor álltam egy órát sorban, hogy aztán állhassak a színpad előtt még másfelet, hogy elkezdődjön a koncert és az első három blokk az új lemez dalaiból******* és a törzsközönség és a fellépők számára is nyilvánvalóan unásig ismételt slágerszerzeményekből álljon, és emlékszem tisztán, hogy mozdulatlan állok a tomboló tömegben összekulcsolt karral és azt érzem, hogy én ehhez túl fáradt, elgyötört és alapból végtelen szomorú vagyok, és még egy ilyen és én végeztem, és akkor jött még egy ilyen. És kisétáltam a színpad előtti legvipebb, irgalmatlan drága helyemről és hazamentem. Utólag visszatekintve a dolog talán kevésbé volt Ákos, és talán még csak nem is Hauber Zsolt hibája, hanem abban az időszakban a legnagyobb zenei csúcsteljesítmény sem tudott volna a helyszínen tartani, mindenesetre az elmúlt év egyik legtraumatikusabb élménye volt ez az ott és akkor elmaradó csoda. És akkor el is határoztam, hogy többé nem veszek koncertjegyet Ákosra, mert ez elmúlt. Egészen múlt hétig tartotta magát bennem ez a bölcs és felnőtt elhatározás, amikor is a rajzoláshoz beállított youtube egyveleg beadott nekem egy különösen jóemlékű koncertfelvételt, és elkezdtem azon kattogni, hogy vajon nem volna-e mégis jó ott tombolni idén karácsony előtt is? Hátha nem a zene romlott el, hanem én? És aztán pár napra rá megvettem mégis a jegyet a pénteki showra. Fast forward to today, amikor is megkaptuk a céges karácsonyi buli kitűzött dátumát, ami, nyilván, ugyanaz a péntek********. És most itt tipródom, hogy tekintsem-e égi jelnek és adjam-e el a jegyet a fenébe, vagy tartsak ki a gondolatkísérletem mellett és próbáljam-e elcserélni egy másnapira?

Hát, ilyen problémáim vannak mostanában. Én kérek elnézést.


* Tud valaki jó cipészt? Az van, hogy világosbarna a csizma és szépen lerúgtam mindkét orrát, és ezen nem segít az azonos színű cipőkrém, mert más a bőr textúrája. Bárkinek bármi tippje?

** Ugyanitt üveges mesterember is keresteti, aki elbír a helyenként centi vastag üveggel és nincs lehetősége hibázni...

*** Oké, ebben talán a google a barátom.

****Azóta ugyebár rájöttem, hogy nem tudok hátra dőlni a székben, úgyhogy ezt talán mégsem most...

*****Vízálló legyen _és_ az orra hegyétől a szára tetejéig vastagon bélelt _és_ ne nézzen ki ortopédul. És, igen, lehetséges, az én sztenderdemnek legalábbis mindhárom kritériumnak megfelelt az előző, de már szegény rommá van hordva.

****** És ott egy massza részei lesznek és azt imádják... Ja, ez Kispál, igen, a Kispál a másik, de ők nem mindig, meg ki tudja, most épp mennyi időre szűntek meg stb.

*******Na ezt még én sem vettem meg, szóval az elvakultságnak is vannak határai.

******** (Igen, szerintem sem viccesek már a lábjegyzetek.) Amúgy ez érdekes koncepció, hogy elbúcsúztatjuk az évet, lealjasodunk egymás szeme láttára a végtelenségig, majd utána még majd' egy hetet dolgozunk. De én nyilván nem értek ahhoz, miért így a legjobb.

Ha én teljesen magyar gárdájú és székhelyű tervezőiroda lennék, és mégis indíttatást éreznék arra, hogy a honlapom angolul legyen, mert az very professional, azt hiszem, a saját képességeimbe vetett végtelen hit ellenére is megkérnék egy valódi angolszász mérnököt, ugyan lektorálja már a szöveget, mielőtt a plénum elé tárom.

Ugyanakkor a polysyllabic bullshit még magyarul is bejön a hazai építésztársadalomnak (Wérgida, anyone?), szóval tulajdonképpen miért akadok én ki a Shakespeare nyelvén elkövetett alany-állítmány egyeztetési hibákon?...

Először is, adós vagyok egy hóddal:

(Nem kell valakinek?)

Másodszor is, némi magyarázattal a tegnapira.

Bagoly saga vol. n és n+1. Hétfőn ültünk neki a folytatásnak, ugyebár az előző dupla menet arra volt elég, hogy felkerüljenek a kontúrok. Nettó 4,5+5 órában. Erre a duplára pedig logikusan az maradt volna, hogy ki kell színezni az egészet. Namost, geometriailag sejthetően nem arányos a dolog, ugyanakkor Carlos portfóliója alapján van olyan kliens, aki az egészet kb másfél ülésben megcsinálta volna, hát ez nem én vagyok. Szóval hiába nem akart itt hagyni két félkész bagollyal, és hiába voltam én is végtelenül elszánt, kb egy óra után világossá vált, hogy a sztori vége inkább fél év múlva, egy alkalmi hazatérés keretében kivitelezhető. Azért a módosított ütemterv sem volt piskóta, és a hétfőre eső felét majdnem sikerült is erőből lenyomni, de a célegyenes előtt két centivel én teljesen elfogytam, és minden vigasztalás ellenére kezdtem masszívan kétségbe esni, hogy ez hogy fog menni? Aztán a pánik csak nőtt, amikor kedd hajnal 6-kor arra ébredtem, hogy baromi melegem van, gyorsan lázat mértem, és bizony volt némi hőemelkedés. Gyorsan főztem egy méregerős gyömbérteát, visszafeküdtem 3 órára, és reménykedtem a legjobbakban, de féldélre úgy kullogtam be a szalonba, mint egy vert sereg, hogy most mi lesz.

Az lett, hogy valahogy kézrátétellel sikerült kigyógyítani a gyász nagyját (egy jó tetováló kiváló pszichológus is egyben, legalábbis Carlos biztosan), aztán újabb zseniális ötlettel elővetette velem a könyvemet, amit prompt ki is olvastam a nap végére, menet közben ott sugdostak a kollégákkal, hogy amíg olvasok, észre sem veszem, mit garázdálkodik a hátamon (azért de), szóval magic. Készen lett a módosított cél másik fele és az előző napiból is, ami lemaradt a végén, és annyira jó lett, hogy el sem hiszem :)))

Úgyhogy köszönöm mindenkinek a támogatást, nemsokára elvileg lesz publikus kép is és majd mutatom :)

Carlos FTW

Örülnék némi drukkolásnak, holnap elmesélem, mihez kellett.

Köszi.

A szakmérnökis tanulmányi kiránduláson meglátogattuk a Creaton gyárat is. Az előadás, üzemnézés és ebéd végén elkerültek a promo-ajándékos zacskók. A hölgyeknek személyesen adta át a tárlatvezető. A kockás notesz és a kulcstartó mellett volt benne egy cuki plüss hód is. Tudjátok, hódfarkú cserép. Marketing doing its job right.

A fiúk a hód helyett sniccert kaptak és collstockot.

Nem felejtettem el,
pedig biztosan jobb lett volna
a várakozásoknak megfelelően,
mint így, hiába.
Egy bögre vanilla chai-jal koccintanék az egészségedre,
ha.
Remélem, ma is ropod hajnalig.

assertivity 101

A társasházban, ahol lakom, 12 lakás van, és az a rendszer, hogy minden héten más viszi ki (kétszer) a kukákat, illetve nyalja végig a lépcsőházat és sepri fel a járdás (saroktelek, oh yeah).

Most én voltam a hetes. A két kukás napon, mire 8-ra hazaértem, valaki más már kivitte a kukákat, aminek picit örültem, hogy nohát, valaki ilyen előzékeny, nagyobb részt éreztem, hogy ennek még meglesz a böjtje.

Ma délelőtt aztán nekigyürkőztem a lépcsőháznak. A másodikon aztán végre elkapott a felettem lakó hölgy (volt közös képviselő), hogy na, végre hogy tudunk beszélni, hogy én nem vittem ki a kukákat most sem(???). Hát, most a héten valóban nem, mivel mindkét este már arra értem haza, hogy valaki megelőzött. Hát, ő volt. Akkor neki köszönöm, nem tudtam, ki volt, pláne nem, hogy miért. Hogy én ilyen későn járok haza? És ez rendszeres? Hát, igen, 6-7-ig dolgozom, nem mondanám rendkívülinek. Jó, akkor majd szól, amikor ő lenne a soros, hogy akkor meg vigyem ki helyette én. Oké, ha így alakult, ám legyen, de legközelebb ilyenkor ne fáradjon, ismerem a rendszert.

Hölgy balra el, pár perc múlva ismét előtalál, és mosolyogva rákezd: rájöttem, ne is a kukákat vigye ki, én tegnap lemostam a lépcsőházi ablakot ezen a szinten, maga meg mossa le a földszinten, meg akkor már a kaput is.

Magamat is meglepve, csípőből és rezzenéstelen arccal, a készleten lévő legkedvesebb hangomon közöltem, hogy nem, én ezt egyáltalán nem szeretném, ne haragudjon, köszönöm, hogy kivitte helyettem a kukát, de én ezt nem kértem, a szívességet természetesen viszonzom, de ennyi, az ablak-és kapumosás finoman szólva nem arányos retorzió, pláne az alkualap körülményeit is mérlegelve. Dehát ő lemosta a szinten, és ezt senki soha nem csinálja meg. Én azt értem, de én sem fogom, ez egy többórás program, én munka mellett még minden második hétvégémet az egyetemen töltöm, a maradék szabadidőben nem áll szándékomban a kaput mosni, remélem, megérti. (Nem.) (De ezt már csak az arckifejezéséről lehetett leolvasni, a próbálkozásról letett.)

Majd utána még kedélyesen elbeszélgettünk a ház akusztikai hiányosságairól és a jószomszédi viszony érdekében tanúsítandó magasabb toleranciáról, majd végre tényleg elbúcsúzott. De valószínűleg nem most kedvelt meg.

Újabban munka közben, ha csak rajzolok, de nem kell nagyon komolyan gondolkodnom közben, a Dear Hank and John podcastot hallgatom, nem pontosan tudom, miért. John időnként kifejezetten ellenszenves benne, nem tudom, ő változott-e, vagy én.

Mindenesetre a legutóbbi részben egy olyan kérdés érkezett be hozzájuk, hogy vajon mennyi gyakorlat árán jut el az ember odáig, hogy már nem aggódik azon, hogy szalmonellával fertőzheti meg a vacsoravendégeit? Amire a fivérek egyöntetű válasza az volt, hogy valószínűleg soha nem szűnik meg ez az aggodalom.

Most azon töprengek, hogy ez vagy kulturális különbség, vagy az élet eme egyetlen területén vagyok megdöbbentően laza, ugyanis bennem ez a gondolat ezidáig még sohasem merült fel.

• Végigzongorázva a drogériákban elérhető kínálatot, nagy levegőt vettem és besétáltam a Westend patikába, hogy szeretnék olyan testápolót, ami hipoallergén, és nem komedogén, és extra száraz bőrre jó. A kiszolgáló hölgy szeme felcsillant, körbefutott a bolton és lerakott elém egy hatalmas flakon Uriage-ot. Ahhoz képest, hogy mekkora, végül is nem volt borzasztóan túlárazva, csak meglehetősen, fizettem, távoztam. Itthon konstatáltam, hogy tusfürdő.
• Holnap céges csapatépítés lesz. Sárkányhajózni megyünk. 10 fok lesz és zuhogó eső. De! Kapunk a cég emblematikus színében pompázó esőponcsót. Senki se mondhassa, hogy minálunk nem gondol minden eshetőségre a kompetens menedzsment.
• Lehet-e, és ha igen, hol és hány csillió forintért kapni olyan nadrágot, ami vásznas anyagú, és színes (egyszínű!), és nem hiperszűk a szára (ne kelljen már felhúzni az anyagot térdnél, hogy le tudjak ülni, én nem bírom már idegekkel ezt a divatot), és ezeken a dolgokon kívül az égvilágon semmi nem történik rajta? Oké, ne álljon el derékban, meg ilyenek. Ez tényleg akkora képtelenség? Csak én szeretnék ilyet és nincs fizetőképes kereslet?