Szociálisan érzéketlen poszt

Papíron tudom és támogatom, hogy felháborító, hogy a nem olyan őrült rég felújított kettes, és az épp felújítás alatt álló hármas metró szinte egy megállója sem akadálymentes. Pár éve egy mozgáskorlátozott barátnőmet kísértem két, nem különösebben hosszú út erejéig és akkor valamennyit sikerült érzékelnem abból, mit jelent, ha túl korán záródik az ajtó, nem figyel a vezető, messze vannak egymástól a megállók átszállásnál, de az egy korlátozottan átélhető élmény volt, egyrészt, mert nem nekem volt nehéz, másrészt mert nem volt a képletben kerekesszék, tehát a terepviszonyokkal korlátozottan volt gond.

Nade. Tegnap előadtam a szokásos naiv IKEÁs kört*, amikor is azt képzelem, hogy közlegény-hangya vagyok és egy komplett polcrendszert és pár egyéb apróságot egy kiskocsi segítségével minden gond nélkül haza fogok tudni vinni.

A polcokat és a fiókos elemet sikerült egy szatyor füleivel ráerősítenem felső ponton a kocsi tetejéhez, alul semmi nem tartotta össze a konstrukciót, de úgyis bedöntöm menet közben, nincs gond. Bal kezemben a két 179 cm-es tartóléc, bal hónom alatt egy közepes ikeásszatyor, benne a jó időzítéssel vásárolt műanyag doboz, jobb kézben a kocsi füle. Beütöm a BKK futárba, hogy akkor most mondjon nekem egy akadálymentes útvonalat Buda szívébe. Válasz: 2-es a Keletiig, onnan 4-es a Rákóczi térre és onnan négyeshatos. Alternatíve egy metrómegállónyit lehet felszínen gyalogolni a Keleti és a Blaha között, illetve vannak még teljesen beláthatatlan trolis verziók, ezektől eltekintek.

Első feladat: átjutni az Örs egyik sarkából a másikba átlósan szembe. Nulladik feladat: eljutni a kereszteződésig a százezer darabra repedt aszfalton. Minden egyes Szent András-törésvonalnál őrült nagyot döccen a rakomány, komolyan neki kell állni útvonaltervezni a járdán, hogy a lehető legkevesebb ilyen legyen, mert más sem hiányzik, mint hogy szétszóródjon minden. Az evidens, hogy nem fogok tudni lemenni az aluljáróba, de korábbról rémlik, hogy van felszíni útvonal. Hát, nem tudom, mi lenne a "hivatalos", de az egy, amit találtam, az egy kerékpáros átkelő, erős a félelmem, hogy nem túl hosszú a zöld, úgyhogy friss lámpaváltás, sprint. Túloldalról a metróhoz villamossín, középső járdasziget, a metró oldalában a platformra vezető rámpán látványosan nem józan férfiak bandáznak, végül nagy levegő, átjutok.

Metró. 6 cm rés a platform és a kocsi padlója között. Rém rutintalanul merőlegesen közelítek, kerékpárral így a jó. Hát, kiskerekű kocsival nem. Szerencsére egy utas felpattan és segít kirángatni az elakadt csomagot. Ekkor mentális újratervezés, nincs az az isten, hogy én kétszer átszálljak. Batthyány-nál már teljes harctéri idegesség, végül átlósan, emelve sikerült egyesével átpakolni a kerekeket a platformra és rám sem csukódik az ajtó.

Mozgólépcső. Megvárom, míg mindenki elindul, hogy mögém már senki ne akarjon állni, mert fogalmam sincs, mennyire ön- és közveszélyes, amire készülök. három lépcsőfokot foglalok, egyik láb, másik láb, kocsi, ezerrel támasztok felfelé, persze teljesen esélytelen a súlypontáthelyezés és a lécek miatt a kapaszkodás is. Ha valaki viccből nyom egy vészféket, sok sebesült a vége. Szerencsére nem történik ilyen. Ugyanez még egyszer a felszínig.

Innen már csak pár tessék-lássék "szintbe" hozott járda, rövid zöldek, némi kerülő kényszer a megemelt utcaszint miatti lépcsők okán, macskaköves járda elkerülése az úttesten, két lépcsőfok leküzdése az amúgy földszinttől liftes társasházban, és a félig-felújított lift az önzáródó nyíló ajtajával az automata tolóajtó előtt, meg egy ugyanilyen önzáródó a függőfolyosón.

Soha, SOHA nem fogom babakocsival szállítani a hipotetikus gyermekemet, kénytelen lesz megtanulni járni, mikorra már nem bírom hordozni. És ez még csak az a része a dolgoknak, amikre bármennyi ráhatásom van.

Durva. Pedig ez még egészen sima volt.

Receptre írnám.

*Vittem már metrón 70x140-es asztallapot, egy 120 cm magas Ivar kombinációt, igaz, csak a keskenyebb polcokkal, 10+ agyagcserepet, I could go on.

Valaki magyarázza meg, miért rendeltem négy bikinit és két plusz bikini felsőt az imént, amikor napra nem megyek teljes hátat takaró ruha nélkül a baglyok miatt?

Frappáns válasz lehet egy könnyű tunika, de azt nem rendeltem. A vízben marad a rendkívül nőies rash guard.

És strandolni csak évente egyszer szoktam kb., Orfűn.

Ezt még nem is mutattam

Még januárról:

Kíváncsi vagyok, valaki rájön-e, melyik regény. Médiumok azzal is próbálkozhatnak, milyen idézetet szerettem volna mellé a könyv egy másik jelenetéből, de aztán a tetováló lebeszélt róla, mert túl hosszú. Még nem engedtem el a dolgot teljesen.

Egyébként ez most más volt, mint a baglyok, nem volt ez a pont ilyet képzeltem érzés, mikor az esemény napján megkaptam a vázlatot. Aztán beleugrottam, mert fura területeken élem ki a lazaságom, és vagy két hónapig küzdöttem instant tattoo regrettel. És mostanra meg nagyon szeretem és szeretném tematikusan bővíteni, de még erre azért alszom párat.

Néha nem baj, ha az ember teljesen elveszti a kontrollt a bioritmusa felett, és hajnali fél ötkor kínjában elkezdi keresni előbb a kikapcsolódást, majd végül, ezt feladva, a választ az életre, a világmindenségre és mindenre. A YouTube-on.

A csávó félpercenként akkora igazság-atombombákat dob le, hogy nem térek magamhoz. És persze valójában megvan már egy ideje az összes puzzle darab, csak őrült nehéz felismerni a megoldást, ha mindenhonnan más jön. Miért hallgatna az ember a saját tapasztalataira és érzéseire, amikor végtelen mennyiségű barát, és könyv, és megmondó ember fogja más irányba tolni.

Dóra vagyok, 34 éves és ebből olyan 22 éve töretlen híve annak, hogy túlgondolom a dolgokat és mindennek sokkal könnyebben és természetesebben kéne mennie, mint ahogy én csinálom, hogy csak rá kéne érezni a válaszokra és menni intuíció alapján és minden csodás lenne. Hogy az élet valójában k*rva egyszerű és én direkt túlbonyolítom.

Hát egy nagy túrót. Semmi nincs ingyen a világon, jellemzően a dolgok annál többet érnek, minél több munkát tettünk bele. Nagyon lényeges, hogy a beletett munka értelmes legyen, és lehetőleg ne egyedül ássuk az alapot míg a többiek támaszkodnak az ásójuk nyelén, de a tézis még áll.

Vagy 25 éve hallgatom a bájos történetet a szüleim megismerkedéséről. Hogy apukám egy haverjával közösen jelentetett meg házassági hirdetést egy újságban, házassági szándék nélkül, csajozásra használva a fórumot. Ha a nő magas volt, a haver vitte, ha alacsony, az apám. Anyu 156 cm. Kis királykék kosztümben jelent meg a találkozón, apu majdnem oda sem ment hozzá. Aztán mégis, és jött a forgószél és egy éven belül már esküvő, és én három hónapos magzatként azon már részt vettem. Mert hogy anyuval egyszerűen csak lenni kellett, mert a hallgatása is szórakoztató. És hirtelen elmúlt az addigi nyughatatlanság és megritkultak a haverokkal töltött esték és megszületett a világ legszebb családja.

Na hát mindenkinek kívánom, hogy ilyen mintával induljon neki az életnek és ne érezze azt, hogy lehetetlen. És én nem gondolom, hogy apukám nem mond igazat, de az csak ma hajnalban gondolkodtatott el, hogy ezt a történetet mindig csak tőle hallom, és én nem rá hasonlítok. Hanem.

My new tattoo

Ez kéne:

"azt csinálni, amit akarunk, nem olyan nehéz, mint azt akarni, amit akarunk" 

/Márai Sándor: Napló  1943-1944/

Ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Beszéljünk kicsit beláthatóbb kérdésekről is.

Öcsém kiköltözésével lett egy extra félszobám, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni pár hónapig  és jobb híján ott teregettem, de éreztem, hogy feng shui szempontjából ez nagyon nem előnyös. Különösebb meggyőződés nélkül átraktam oda a nagy redőnyös íróasztalt, amit még együtt lomiztunk, és csináltam egy dolgozó sarkot, ami igen viccesnek tűnt decemberben, mert a franc se akar otthon is dolgozni, miután lenyomott a munkahelyen 12 órát.

Remélem, nem ez a lakberendezési gondolat volt az a pillangó-szárnycsapás, ami miatt most egészen jól ki van használva a kisszoba. Ráadásul az is kiderült, hogy hiába vagyok viccesen kistermetű, borzasztóan szűk ezalatt az asztal alatt a hely a tágas fiók miatt, szóval ha ezt még őszig így kell nyomni, ideje lenne lecserélni a konstrukciót egy egyszerű asztallapra bakokon és egy külön fiókos valamire.

Ezt az alábbi al-problémákra osztanám:

1. A redőnyös asztal nagy és nehéz, nem szívesen kerülgetém az annyira azért nem nagy lakásban. De megválni is nehéz tőle, mivel egyrészt mostanság nem lesz lomtalanítás, másrészt öcsémmel nem kis nehézségek árán cígöltük együtt két saroknyiról egy szép őszi éjjelen, mintegy másfél óra alatt, eszmei értéke van. És addig teljesen meg is felelt az elvárásaimnak, amíg nem kellett mellette órákat ülni.

2. Van egy ilyen asztallap plusz bakok konstrukció a lakásban, most a nagyszobában, ami a szép, ahol jó, ahol a pihenés van és nem a Galéria. Vissza lehetne cserélni, de ezzel az idei év legkomolyabb sikerét kompromittálnám.

3. Nem szeretnék új bútort venni, egy nagy, kopott, tömör fa asztallapra vágyom, de mostanság nem lesz lomtalanítás.

Szóval inkább féloldalt ülök az asztalnál egész nap. A fél oldalt igyekszem néha cserélni. Én sem értem.

Jó volna, ha ez a blog nem válna sporadikus rögzítésévé annak, hogy 2020. az eddigiek alapján nem egy nullszaldós év. De nem az. Mondjuk még csak május végén járunk, ha ezt még idén ki akarjuk hozni nullára, akkor összesen 99 életévnyi pozitivitást és életörömöt kell visszatáplálni a rendszerbe.

Március vége óta próbálom megfogalmazni ezt a bejegyzést, azt hiszem, ideje elengedni.

Malőr

Tegnapelőtt el kellett altatni öreg kutyánkat, Malőrt.

2005-ben hoztam el az Illatos útról, kis vacak volt, pár hónapos, csupa fekete testvérei között az egyetlen világosbarna. Úgy tolta félre a többit, hogy ő kerüljön előre a rácshoz, hogy nem lehetett ott hagyni. Mikor intéztük az örökbe fogadási papírokat, mondták, hogy már van neve, Malőr. Úgy éreztük, illik rá.

Erős akarata aztán egész életében kitartott. Kezdetben, amíg még szüleimmel laktam, próbáltam úgy tartani, mint egy városi kutyát, bár a kertben lakott. Vittem sétálni a közeli parkba, de soha nem lehetett megbízhatóan behívni, egyértelműen ő volt a falkavezér. Ha pórázon vittem, szinte lobogtam utána a szélben. Minden kerítéshez odament, minden kutyát jól megugatott. Ha indultunk otthonról, le kellett ültetni a bejárat elé, úgy tett, mintha tudná, mi a dolga, de amint léptünk ki a kapun, irgalmatlan sprintbe kezdett, hogy hátha ki tud slisszolni mellettünk. Tizenöt éve nem sikerült szép nyugodtan ki-be menni a kertből, végtelen gyors mozdulatokkal kellett dolgozni, végig blokkolva a kijáratot.

Idő közben öcsém is, én is elköltöztünk otthonról, anyukám pedig igazi kutyás néni módjára elkezdte túletetni az állatot. A csupa energia kutya lelassult, nehezen mozgott, de ezt anyu nem volt hajlandó észre venni. Aztán öcsém négy éve, mikor hazaköltözött Londonból, kezébe vette a dolgokat és megreformálta az eb táplálását, és újra lett egy már őszülő, de továbbra is kölyök energiájú kutyánk, aki szaladt a madarak és macskák után, és felhúzta a közeli domb tetejére a gazdáját a póráz végén, ha utána alig kapott is levegőt. A szíve vitte mindig tovább.

Persze közben egyre többet napozott, kicsit lelassult, óvatosabbá vált, és elkezdett sántikálni, előbb kicsit, majd egyre jobban. Rosszul látott, rosszul hallott, rossz volt a szaglása, de jó volt a kedve. Anyukám egyre inkább aggódva figyelte. Egy hete már nagyon nehezen állt fel, úgyhogy elvittük a helyi állatorvoshoz, Jagicza Andráshoz, akihez pici kora óta mindig jártunk vele, jobbára csak oltatni. Régi olvasók emlékezhetnek a csillaghegyi sztárdokiról szóló bejegyzésre, Jagicza a komplett ellentéte: nincs csilivili rendelője, nem hajt végre virtuóz műtéteket, de türelemmel tud beszélni a legszörnyűbb gazdikkal is, és mindig az állat érdekeit nézi. Felírt egy erős fájdalomcsillapító tablettát, és kérte, figyeljük, használ-e, de ne felejtsük el, hogy ez a kutya jóval többet élt már, mint elvárható egy vizsla-labrador-ki-tudja-mi keveréktől, ne várjuk meg, míg fel sem bír állni.

Pénteken kaptam a kétségbeesett hívást anyutól, hogy szegény kutya már nem bír leülni, ezért egész nap csak jár körbe-körbe, pedig nagyon nehéz lehet már neki ennyit talpon. Öcsémmel mindketten azonnal indultunk ki Békásmegyerre  hogy elérjük a délutáni rendelést, mert hétvégén nincs ez az orvos. Rendesen, pórázon vittük Malőrt a rendelőhöz, negyed óra sétával, és közben azon gondolkodtam végig, hogy helyes-e, amit teszünk. Hiszen ez az állat még jön szépen, igaz, már csak kényelmes séta tempóban, időnként kicsit megbotlik, lemarad, de megy töretlen, és meg se nyikkan. Ha valaki jönne szemben az utcán, nem gondolná, hogy nem sima védőoltásra visszük.

A rendelőben rá kellett állítani a mérlegre, és az öt centis fellépés mellső lábakkal még ment neki, a hátsókkal már nem. Huszonöt kilót mértünk, fénykorában negyven volt. Az első injekció, amit ilyenkor adnak, sima altató, izomba megy. Észre sem vette. Mondta az orvos, hogy nagy fájdalmai lehetnek, ha erre már nem reagál. A második injekciót már az alvó kutyának adták be.

Jagicza azt mondja, hogy Malőrnek szép élete volt, és nem lett volna méltó, ha megvárjuk, míg nem tud maga elsétálni, ahova kell. Valószínűleg igaza van. Mai, városi emberként mégis nehéz elfogadni, hogy a halál az élet természetes része, akkor is, ha nem várjuk ki a végét.

Hazaérve szokás szerint csak résnyire nyitottuk a kaput és villámgyorsan léptünk be rajta, nehogy Malőr kiszökjön.