2013. november 3., vasárnap

Költözés folyamatban

November 1-jétől kaptuk meg a lakást, de költöztetőt csak tegnapra tudtunk szerezni, mert hát az legalább csak mezei hétvége. Úgy olcsósítottuk az ügyet, hogy csak egy embert kértünk, mondván, majd mi segítünk neki pakolni.
Szóval az 1-i nap csak azzal telt, hogy a szülőséggel átvittük a lakásba a személyautóval mozdítható anyagtengert, meg a két lapraszerelt fiktív fiókos szekrényt, melyekből aztán a nap hátralevő részében szilárd, kézzel fogható valóságot szereltem össze, és elkezdtünk bepakolni, amit lehetett. A nap végére több holmi hevert mindenfelé, mint az elején, és kezdtünk ráébredni arra a szörnyű tényre, ami addig csak bennem ólálkodó balsejtelem volt, mindenki által többé-kevésbé fél vállról véve, hogy a kanapé _sem_ fér, nemhogy a két fotel.

Itt ékelném be az a köztem és a nem családi környezetem közt nyilvánvalóan fennálló markáns nézetbeli különbséget, miszerint is, szerintem egy költözéskor két kategóriájú cucc van: amit viszek magammal, meg amit kidobok. Nem kell nekem semmi olyan, mi nélkül vígan elvagyok minimum egy évig, horgonykötelet meg nem húzok a szülői háztól a Népszínház utcáig. Ennek folyományaként a szumma 28 négyzetméteren most ott van az egész életem. Tehát, igen, a téli és a nyári ruhák is, igen, az összes, igen, az összes cd-m, igen, vannak fotóalbumok is. Meg papírok meg írószerek meg anyámkínják. Mütyűrök és csecsebecsék és hogyishívjákok viszont összesen kb két cipősdoboznyi terjedelemben, tehát nem attól nem férünk. Hanem a 300 könyvemtől. Például.

Ez volt a péntek. Szombaton jött a költöztető, aki
  1. Akkora autóval jött, hogy a röhejesen kevés és kicsi bútort (egy kicsi íróasztal, egy alacsony könyvespolc, egy keskenyített franciaágy, egy gyerekszobákba ajánlott ruhásszekrény) sem bírta egyben berakni a kocsijába, mindent szét kellett szerelni, holott a szállítandó bútorokat előzetesen tételesen felsoroltuk neki, oszt' mégis szentségelt, hogy ha tudja, hogy ennyi, nem vállalja.
  2. Foglaltunk neki a Népszínház utcában a szomszéd ház előtt parkolóhelyet (20 perccel előre kiálltam, vagy 10 parkolni készülő autóst kellett hihetetlen lélekjelenléttel továbbhaladásra bírnom), és mikor meglátta, meddig kell vinni, kiakadt, hogy milyen messze van. (Másodszor meg akkor, mikor kiderült, két udvara van a háznak és mi a leghátsó csücskébe visszük a cuccot.)
  3. Aztán elkezdte kipakolni a bútort ott az utcára, hogy majd fordulunk vele (a kapu mellett van egy "internetkávézó", az ajtajában konstans ugyanaz a három fazon fürkészi az utcai életet egész álló nap, közülük egyiket sem sejtem aktív internethasználónak...). Arra alig lehetett rávenni, hogy legalább kapun belül deponáljunk, bezzeg a lépcsőház aljában 2 percre nem akarta otthagyni a kis gurulós raklapját, hogy jaj, elviszik.
  4. A bútorokat az összes elképzelhető falba és szegletbe beverte, és panaszkodott, illetve szentségelt, hogy ilyen kétbalkezes segítséggel nem is lehet dolgozni.
Szóval össze már nem szereltettük vele a bútort, örültünk, hogy megszabadulunk tőle. Na, és szépen gördülékenyen összeszereltük a könyvespolcomat, amiről ekkor derült ki, hogy nem 10 cm-rel keskenyebb, hanem 10 cm-re széleseb, mint a rendelkezésére álló hely. Ez az én saram, de azóta sem értem, hogy mértem el ennyire. Na ekkor kaptunk mindahányan idegösszeomlást, Mert a polcot máshova rakni nem lehet, új polcra nincs pénz, miért nem viszem vissza az összes könyvem, minek az nekem. (Mert KELL, bocsi, mindenkinek vannak borzasztóan elviselhetetlen dolgai, az enyémek ez a pár könyv, többek közt.)

Egyébként a probléma fő gyökere az, hogy a lakásban van bútor, csak nem alkalmas a leggyakoribb használati tárgyak tárolására. (Majd fotódokumentálok, és akkor érthető lesz.) Szóval oda kellett vinni még másmilyen bútorokat is, és úgy már sok lett. Meg ugye ott a világ legnagyobb virágos ülőgarnitúrájának legnagyobb kanapéja, amit szívem teljes tüzével gyűlölök már most. Elkezdtem gyűjteni ekkor a kraftot két sírógörcs között, hogy felhívjam a tulajt, hogy vigye a kanapét is (a fotelok miatt sem volt feldobva), esetleg a fotelok jöhetnek vissza helyette, ha nagyon muszáj. De még mielőtt erre sor került volna, újabb nem várt fordulat következett.

Ugyanis a használati meleg vizet villanybojler hívatott biztosítani a lakóegységben. A bojleren van egy tekerentyű, amivel a hőfokot lehet szabályozni alacsonytól magasig (így érzésből, merthogy számok, azok nincsenek rajta), illetve van a villanyórán egy kétállású kapcsoló, mellyel le lehet kapcsolni, tudniillik a bojler magasan van. A bojler _is_ magasan van, de erről majd később. Szóval mi ezt a kapcsolót úgy 4 órával korábban elfordítottuk, de amikor a nap végén vettünk volna egy zuhanyt, kiderült, hogy erre a bojler nem különösebben reagált semmit. Azt gondoltuk, nem volt ennyi idő elég neki, de gyanús volt, hogy nem világít rajta a piros. Mikor ma reggel sem volt meleg víz, rá kellett ébredjünk, hogy ez bizony kissé komolyabb probléma. Hívtam a tulajt, vázoltam neki a bojlerkérdést, meg úgy mellesleg a kanapét is, de így mellékesen odavetve is hallhatóan a szívéhez kapott, a villanyszerelőt viszont legalább odaküldte (a kanapéval nem tudom, mi lesz, lehet, reméli, hogy nem hozzuk fel többet a témát és elsikkad). A villanyszerelő annyit csinált, hogy a hőfokszabályzót feljebb tekerte, és akkor elkezdett világítani a piros. Gondoltuk, akkor biztos ennyi. Hát, nem. Negyed óra múlva elaludt megint, a víz még mindig hideg. Újra hívtam a tulajt, elvileg holnapra hívja azt a szerelőt, aki üzembe helyezte a gépet, hát, nem vagyok boldog. Ja, és most az irodából írok, mert ide jöttünk fürdeni (holnap nem tudom, hol fogok...), és amúgy net is csak itt van.

És akkor kicsit a netről is: öcsém feje fölül eladták az albérletét. 31-éig kellett elvinnie az összes cuccát. Ő a nagyját át is szállította egy haverjához, a többit pedig az egy hetes német és francia utazása utánra tervezte, 28-án. Csakhogy Párizsban lekéste a visszafele gépét, mert sztrájk volt és nem járt semmi. 31-én ért haza este, 1-jén ment volna a cuccért. Csakhogy nem hogy addigra elvitték, de a lakás konkrétan át volt festve addigra, tehát nem nagyon valószínű, hogy 31-éig várták, hogy jöjjön. Ez az egész katasztrófa két szempontból érint minket. Az egyik az, hogy neki van egy éves szerződése a t-com-mal netre, amire most már nincs szüksége, és baromi jól jönne neki, ha mi átvennénk tőle, ami elvileg egy jó ötlet, gyakorlatilag meg a router ismeretlen helyre távozott, meg hát a 3 nap csúszás miatt most nulla ideje van bármit intézni, mert pár nap alatt kell a következő kiállítását összerakni.

A másik pedig a hűtő. Az albérletben van hűtő, kicsi, konyhapult alatt elférős. Ránézésre ártalmatlan. Közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy az ajtajában konkrétan egy ponton elég széles csak a hely például egy liter tejnek, és a rakodótér is úgy néz ki, hogy két személy reggelinek valójával 70%-ig telített. Gyanítom, hogy ezt a gépet minibárnak is értékesítik jobb helyeken... Tehát kell egy hűtő, hogy hova, azt nem tudjuk, de basszus.

És ha már konyha: én értem, hogy a tulaj magas, és a lánya is magas, akié majd egyszer ez a lakás lesz, de hogy a fenébe képzelték, hogy 1 m magasra szerelik a konyhapultot?! Nem csak nekem magas. De én konkrétan sámliról kell majd főzzek, és a felső szekrény 3 polcából 2-t nem érek el. Ami tök jó, mert amúgy úgy van osztva a bútor, hogy tele van teljesen használhatatlan kis zegzugokkal, és nem tudom, hova fogom rakni pl a krumplit.

Asszem most hagyom abba a panaszkodást, de sokkolt kicsit a dolog így egyszerre. És most megyünk IKEÁzni. Lehet, hogy beköltözöm inkább ott valamelyik kiállított lakótérbe...

3 megjegyzés:

Molnár Ilonka írta...

Ez így kibicként sokkal inkább viccesen hangzik mint tragikusan. :) Tudom, iszonyat bosszantó lehet, de szerintem néhány napon belül megoldódik minden, kitartás, drukkolok. Szerintem legyetek határozottak, hogy a kanapét vigyék, ahová akarják, asap. Kíváncsi vagyok a fotókra!

Névtelen írta...

Jaj.

Tudod, nekem azért volt zökkenőmentes a 20 nm-re költözés, mert nincsenek elveim. Én nem vittem magammal az egész életemet. Illetve, de igen, csak fokozatosan, iterálva. Vittem, amiről azt hittem, kell, aztán vittem még, ami hiányzott, aztán vittem vissza, amiről kiderült, nem kell.
A bútorokat is egyszerűbb apránként beszerezni, elhelyezni, és persze kifizetni is.
Meg fogod oldani, mindent meg fogsz oldani, mert amit el lehet rendezni 6 hónap alatt, azt el lehet rendezni 6 nap alatt is - csak hát 6 hónap alatt egyszerűbb.
De sose voltál arról híres, hogy az egyszerűbb utat választod :D

Ha valamiben tudok segíteni, fogsz szólni, ugye? ;)

ee_version írta...

Mindent meg fogok oldani, de jól jönne, ha a család nem sápítozással, kárörvendéssel, énmegmondtamhogynemférbe-mantrázással, és hasonlókkal látna csak el, hanem mondjuk aktívan segítene.Most viszont a brainstormingot egyedül csinálom, és árral szemben.

Ja, öcsém minden cuccát kirakta a tulaj a járdára és elhordatta a helybéli újharasznosítókkal. Feltehetőleg részint lustaságból, részint didaktikus célzattal, meg mert jogilag megtehette és biztos kéjes örömöt okozott neki, hogy így kics*szhet egy kispénzű festőművésszel...