Előrebocsátom, hogy nem szeretnék senkinek a tyúkszemére lépni, de feltehetőleg fogok. Nem provokálok, mindenesetre, csak a gondolataimat próbálom rendszerezni.

Gondolkodjunk picit azon, hogy miért érzi magát mindenki ennyire nyomorultul széles e hazában. És miért lett az egyetlen működő recept erre a problémakörre az, hogy szélsebesen dobbantani. Nem ismerek konkrét adatokat, a teljesen szubjektív és képzetlen benyomásom az, hogy ennek - minden látszat ellenére - nincs sok köze a gazdasági helyzethez, a személyes szabadsághoz, a politikai elit kompetenciájához, semmihez.

Én akármerre nézek, azt látom - a legkülönbözőbb embereken -, hogy ilyen vagy olyan módon azt várják, hogy valaki segítsen megoldani a problémáikat. Mindig mindenre van valami külső faktor (terjedjen ez a hűtlen baráttól a gazember politikuson át a seggfej cégvezetésig), aki nem teszi meg nekünk azt a minimumot, ami elvárható lenne, hogy aztán jobb legyen nekünk. A közérzetünk kulcsát kiadtuk a kezünkből és várjuk a megváltást, ami nyugaton, úgy látjuk, alanyi jogon jár, hát itt miért nem? Azt sose kérdezi senki, hogy nekünk miért jár alanyi jogon, hogy a lányainkat ne adják 9 éves korukban középkorú embereknek férjül, vagy miért jár alanyi jogon, hogy a csecsemőkből nagy valószínűséggel lesz felnőtt ember is, mert hát azok evidens dolgok. Kilátástalanságról beszélünk, amikor nézőpont kérdése, mekkora baromi luxusban élünk, objektíven a Föld átlagnépességéhez képest. Akinek van otthon szélessávú internetkapcsolata, hogy annak segítségével a világba kiabálhassa a felháborodását, az, vegyük észre, elképesztően gazdag.

Szóval azt szeretném mondani, hogy engem is rettenetesen nyomasztott Göteborgban meg Barcelonában sétálni és látni, hogy ez a sok, nálam kevésbé képzett és okos és szép ember besétál ezekbe a boltokba és vesznek ezt-azt abból a rengeteg, borzasztóan drága holmiból, mert épp ráérnek, és mindenkinél ájfón, és mindenkinek szép a bőre - de ez nem azt jelenti, hogy ott valahogy jól vannak a vízerek az ország alatt és nekik ez úgy van, ingyen. Itt is lehetne ugyanaz, vagy ha nem is ugyanaz, másképp jó, ha a felelősök meg a kifogások keresése helyett elkezdenénk nagyobb összefüggésekben gondolkodni.

El kell kezdeni segíteni a szűkebb és tágabb környezetünknek, el kell kezdeni többet hallgatni és kevesebbet panaszkodni (igen, pont én mondom), el kell kezdeni rendet tartani magunk körül, igen, a ház előtt is, sőt, a szomszéd háza előtt is, ha ő nem csinálta meg, mert nem csak ő nézi a szemetét. Nem bliccelni a tömegközlekedésen, nem lopni az áramot, befizetni a közös költséget, a rohadt életbe, megnézném azt, aki büntetlen lopja meg szűkebb vagy tágabb környezetét a gazdag és gondtalan nyugaton.

Pofátlan, lusta és fantáziátlan emberek vagyunk, ezért szar itt, nem a pénz miatt. (Vegyük észre a virtuóz retorikai eszközhasználatot, a szerző ugyanakkor elhatárolódik saját túlzó kijelentéseitől.)

Kristóf bogarat ültetett a fülembe, miszerint is kenyeret sütni menő és irtó könnyű és olcsó. Tegnap nagy elánnal neki is álltam, bekevertem a tésztát, ma reggel meg megpróbáltam kisütni. A recept szerint 250°C-on kell neki fél óra fedve, fél óra fedő nélkül. Ja, és jénaiban kéne. No, az nincs. Van helyette két egymásba illő tepsi, reméltem, hogy az ugyanazt tudja. A sütő gázüzemű, nem hogy fokok nincsenek rajta, de fokozatok sem, kicsitől nagyig szabályozható a láng, bármit is jelentsen ez. Abból kiindulva, hogy villanytűzhely 220-ig szokott menni, nagyobbak 250-ig, gondoltam, a nagy lesz a nyerő.

Fél óra után azért vettem le a fedő tepsit a cuccról, mert már kezdett enyhén égett szag lenni. És ki is vettem a kenyeret. A belseje szerintem nem sült át rendesen, és határozottan sótlan, amiről mondjuk pont nem a sütő tehet. De nem tudom, mi a baj. Az, hogy nem jénai (amitől amúgy mindig félek, hogy eltörik), vagy az, hogy túl forró a sütő (lehet ez?), vagy pusztán az, hogy gáz?

Felfedezést tettem, amiről valószínűleg rajtam kívül mindenki tudott: nem érdemes a hét elején menni piacra.

Csak hát, mondjuk elmegyek péntek délután, amikor tudom, hogy minden őstermelő kint van és csoda dolgokat árulnak, aztán szombaton nagymamámnál ebédelek, vasárnap anyukáméknál, akkor mikor állok neki a megvásárolt mindenfélének?

Material world

Az új pasid imád, romantikus, folyton bókol, csak néha kicsit csipkelődik?Azt érezteti, kevesebb vagy nála, hálás lehetsz, ha veled van? Hogy megfogtad vele az Isten lábát? Hagyd el.

A barátod okos, megbízható, értékrendje hasonló a tiédhez, mitagadás a családja is meglehetősen tehetős, és egyúttal szóval és tettel állandóan motivál arra, hogy te is fejleszd magad (és viselkedj jól!), hogy megfelelj a kapott helyzetnek? És minden nap hálát rebegsz érte, hogy egy nálad ennyivel minőségibb ember rád vetette gyönyörű szemét? Hagyd el.

A vőlegényed minden komoly intéznivalót kivesz a kezedből, semmi dolgod a világon, csak neki szép legyél? Csak neki legyél szép? Vele légy minél többet? Csak vele legyél, minden szabadidődben? Vásárolj a pénzén szép holmikat a szép lakásba, amit vett? Csak ne a hülye barátnőiddel? Hagyd el.

A férjed levesz minden terhet a válladról, sokat dolgozik és talicskán hozza haza a pénzt, hogy neked semmi dolgod ne legyen, csak a gyereketekre vigyázni? Sőt, még abban is segít: indokolt esetben hajlandó át is venni a feladatot? Persze nem minden kis hülyeség miatt, de ha mondjuk kórházba kell menned, akkor igen? Barátnőzni, fodrászhoz menni, nyilván nem, mert az azért luxus? És igazából bármit vásárolhatsz, csak jó áron vegyed, és semmi fölöslegeset, és mutasd meg a blokkot mindig?
És más dolgod sincs, csak a gyerekre kell vigyázni, ott a szép házad, ott a gyönyörű bútor, ott a szuper kocsi, és te ezek után hogy képzeled, hogy egy picit elmennél a barátnőiddel valahova egy hétvégi délelőtt? Kikapcsolódni? Mikor soha semmi dolgod? Néha kiabál is ilyenek miatt, dehát temperamentumos?

Lányok, muszáj megvárni, míg naponta bucira ver az a seggfej? És egy szakajtónyi gyerekkel kéne lépni valamit, nulla kapcsolati hálóval, barátok nélkül, gyakorlatilag középkorú pályakezdőként? Muszáj várni, míg nehéz lesz a döntés, nem lehetne mintegy 15 évvel hamarabb?... Légyszi...

Annyira szeretem, hogy az új trendek bekúsztak az építészkarra is, és most már mindenki vígan rajzikálja a 20-25 cm hőszigeteléseket a házakra, csak azért, hogy aztán minden geometriai és anyagváltási hőhidat tetézzen jelentékenyen vékonyított hőszigeteléssel is, mert, hoppáhoppá, általában a csomópontoknál van szerkezeti síkváltás ÉS egyéb izgalom is ("folyóka" a küszöb helyett, redőnyszekrény, sávalap hirtelen felkúszva a semmiből, egyáltalán, termett talaj és rétegei...). Szóval hogy a szép hagyományok (talajban nem hőszigetelünk, mer' minek, az attikafalra meg az erkélylemezre ráfordítok 5 cm szigetelést 60 cm hosszan oszt' jó, a porotherm fal meg lecsattan az alapozásig, hiszen az jól hőszigetel,  vízzárás? párazárás? szilikon kitt a megoldás!, vasbeton födém anyagában párazár, semmi gond nem lesz, ha rárakok 40 centi polisztirolt egyenes rétegrendben, nemissorolomtovább) maradtak a helyükön, a sok világnyerő ifjú* meg előadja a diplomavédésen, hogy az épület kvázi-passzív.

Jóédesanyátokat. És ettől halok én éhen, mert mindenki mindenhez annyira ért saját maga.

*De az még hagyján, mert a tanulékony hatvanasok is...

A házban, amiben 16 éves koromig laktam, konvektoros fűtés volt. És most rájöttem, hogy az égett porszag, ami felzendül, mikor rákapcsol egy ilyen szerkentyű, bennem visszavonhatatlanul összekapcsolódott azzal a zsigeri reakcióval, hogy most már jó meleg van. Maga a melegség teljesen marginális lett a képletben.

Miért jó, hogy nincs AdBlock a YouTube-omon

Én ezt inkább nem is kommentálom...

Sto

Ha a Stonál végighallgatsz 6 órányi termékismertetőt, kaphatsz másfél kamarai pontot. Ingyen.

De én még csak nem is vagyok kamarai tag.

Ellenben aki jól válaszol a témakör végén a tesztkérdésre, még nyerhet példának okáért napsárga Sto vödröt ábrázoló (és olyan alakú) egéralátétet.

Minden háztartás alapvető kelléke.

Kéne beszélni a Sto marketingesével.

Mogyóróvajas sütőtökkrém

• Süss ki egy fél vajtököt.
• Kóstold meg, inogjon meg az elhatározásod, hogy a világ legzamatosabb sütőtökével holmi netes receptek alapján hazardírozni készülsz.
• Vájd ki a húsát még forrón.
• Röhögj a markodba, hogy a recept botmixerrel operál, te viszont szépen még melegében belekevered a mogyoróvajat, ami így szempillantás alatt hajlandó bármire, amit tenni kívánsz vele.
• Kóstold meg, nyugodj meg, hogy mégsem volt minden hiába.
• Add hozzá a recept által kért szójaszószmennyiség felét.
• Tanúsíts megbánást, rázd az öklöd az ég felé.

Jó, annyira nem lett sós, de miért nem bírtam a csúcson abbahagyni?... Mire számítottam? Fokozhatatlan volt az ízorgia...

A mai nap tételmondata beérkezett, uszkve éjjel fél 11-kor:

Amikor valaki elkezd pszichológushoz járni, elég hamar elérkezik arra a pontra, hogy észreveszi, mennyi elszúrt mintát hagyott rá egész szeretett családja*, és baromi dühös lesz és tehetetlen.

(Kiegészítés tőlem: néha nem kell hozzá pszichológus, nem csak a család tud ilyent csinálni - bár óriási helyzeti előnnyel indulnak -, és egyáltalán nem pontos az idézet, én ezt már így jegyeztem meg, my bad...)

Szóval, nyilván, én is tudom, hogy a magammal való állandó elégedetlenség biztosan valamelyest visszavezethető arra, hogy gyakorlatilag sosem dicsértek meg gyerekkoromban, nehogy elbízzam magam; hogy addig hallgattam, hogy gátlásos vagyok, sajnos anyámtól örököltem, míg bevettem (holott jóatyám legalább annyira gátlásos, csak nagy a hangja - ja, ezt ő szokta mindig mondani, elnézően, hogy igen, a Szabó vér... Holott az a Hegyi vér amúgy, hisz anyai ágon jön, a nagypapa nem ilyen, de ez most erősen offtopic:)); meg az is családi örökség, hogy én vagyok a rajzfilmfigura, a búbánatos lovas, aki lassan poroszkál a végtelen pusztaságban és a feje fölött követi egy egy négyzetméter alapterületű esőfelhő, amiből folyamatosan zuhog, csak és kizárólag rá.

Egyébként, amikor találkozom olyannal, akinek a saját lerázhatatlan esőfelhője még haragosabb zivatart zúdít a fejére, azt én is szánalmasan abszurdnak találom. El kéne már felejteni a körülményeket, a világ velünk szemben elkövetett vérlázító gaztetteit, mert az a nagy büdös igazság, hogy pusztán azért, mert oka van annak, hogy lúzerek vagyunk, még nem leszünk kisebb lúzerek.

A jó kifogás nem ér annyit, mint ha megcsinálod, amit kell. Azt hihetnénk, de nem. Nem mindegy.

Az utóbbi időben borzasztó sokszor ütköztem abba a problémába, hogy nagyon szeretnék egyszerű (meg nagyobb) dolgokat, de nem engedhetem meg magamnak őket. És most anyukám megkérdezte, mit kérek születésnapomra, és nem tudtam neki erre semmit sem mondani. Persze a dologba belejátszik, hogy a szüleimnek aztán még kevésbé van pénze, bizonyos értelemben, más részről meg valahogy úgy van ez, hogy túl sok minden kéne, és "nem old meg semmit" egy holmi megvásárlása, nekik viszont aránytalanul nagy erőfeszítés, "kinőttünk már abból"...

Születésnapomra munkát szeretnék, bírható mennyiséget, érdemleges távra előre láthatóan, folyamatosan.

Pár napja beszélgettünk erről néhányakkal, és azóta ezen agyalok, hogy tulajdonképp mit jelent a hűség és kinek tartozunk elszámolással.

A kérdéskör abban a formában merült fel, hogy ha valakinek a párját egy harmadik személy elcsábítja, akkor kit terhel ezért a felelősség, egyáltalán el lehet-e valakit csábítani akarata ellenére. A társaság nagy része érzésem szerint úgy gondolta, hogy az ilyen helyzetben a felelősség azé, akinek volt más felé "elszámolni valója", tehát aki megcsalta a társát, és a csábítót alapvetően mellékkörülménynek értékeltük. A bonyolultabb kérdés nem is ez volt, hanem, hogy akkor lényegében miért is ne csábítsuk el akárki párját, hiszen az akció sikeres volta önmagában minősíti annak a kapcsolatnak az állapotát, és a morális felelősség nem is a miénk.

Mindenkinek mást jelent a hűség, és eltérő fontosságú az egyes emberek életében, így csak a magam nevében nyilatkoznék. Ahogy mondani szoktam különböző vonatkozásokban: egy ember jövőbeli cselekedeteinek legpontosabb előrejelzője a múltbéli cselekedetei. Ha valaki azzal kezdi velem való kapcsolatát, hogy ezáltal mást megcsalt, mit várok, meleg hógolyót?... És persze, azon túl, hogy "ilyen alakokkal nem érdemes kezdeni" (haha), azért az is benne van a pakliban, hogy attól, hogy nem az én felelősségem, ha a másik csal, még nem szeretnék a gaztetthez asszisztálni, mert mégsem fekete-fehér a dolog... A másik oldalról szemlélve a történéseket, kénytelen vagyok anyukám meglátását gyakorlatilag szó szerint idézni: "Ha valaki el tudta vinni, akkor vigye csak, legyen vele boldog, annyit is ért. Haragudni egyikre sem érdemes ezen a ponton."

Na, ez az elmélet, a gyakorlat nyilván máshogy néz ki, és más érzés, főleg. A leírtak pedig, mint mindig, az én egységsugarú hatókörömben érvényesek, és nem gondolom, hogy más ember hűségről alkotott fogalmainál helyesebbek vagy jogosabbak.

Holnap hajnalban indul öcsém Londonba, és bár tulajdonképp évek óta csak hetente-kéthetente látjuk egymást, és nem sokat beszélgetünk, azért rendesen kétségbe vagyok esve...

Össze kéne kaparni annyi pénzt, hogy nyáron meg tudjam látogatni - ha ott lesz, mert most még nem világos, meddig marad.

Mondjuk Londont egyébként is rég meg akartam nézni magamnak, de most abszolúte nem ez mozgat...

A hét tanulsága szerint egy dugig pakolt szobába minden további nélkül még befér minden nap két újabb teli ikeás papírzacskónyi cucc. Egészen az 5. napig, a 6. napi adag viszont nem, ami azt jelenti, hogy a parajelenségeknek is vannak határai. Problémáim nagy részét megoldaná az ágy alatti terület hasznosítása. Amihez kéne egy ágykeret, meg kéne ágyneműtartó. Az nem holnap lesz... Ja, és Eszter hagyott nekem egy plusz könyvespolcot a szobában, és vannak is plusz könyvek meg mindenféle papírok meg nyomtató, amik nagyon örülnének neki, de a polc nem fér, nem jó neki itt.

Az élet nehéz.

Öcsém és a kutyája mennyire menő már megint

Igen, elfogult vagyok, nem, nem ér belekötni az angolba...



És ajánlom mindenki figyelmébe az irtó jófej 444.hu-s kommenteket, már megint... (És a cikket is először tévesre írták. Mindegy.)

Ha az albérlet felmondásakor nekem azt mondta a tulaj, hogy ha hozok magam helyett valakit, akkor visszakapom a kauciót, majd most, 4 napra rá már fent van a lakás hirdetése az albérlet.hu-n, ráadásul közvetítő által, akkor lényegében tekinthetem úgy, hogy ennek az ígéretnek annyi? Mert azt nehezen hiszem, hogy kifizetik a közvetítőt is, meg engem is...

"Hűséget fogadtam, nem vakságot, Drágám"

• lányok fényképeit nézegetni facebookon=csajokat stírölni az utcán sétálva
• lányok fényképeit lájkolni facebookon=csajok után hangosan füttyögni az utcán
• lányok hónapokkal ezelőtt posztolt képeit lájkolni facebookon=csajokat követni, leszólítani

És a dolog báját további korlátlan mértékben növeli, hogy ezeket nem csak Drágám tudja rólad, hanem Drágámmal közös ismerőseid - meg akikhez még pillanatok alatt eljut a dolog.

Kiváló, hogy az új technológiák által eddig sosem álmodott szinten lehet nagy nyilvánosság előtt megalázni életünk párját, majd mindezt egy "ne hisztizz már, ezek csak fotók, életemben nem is találkoztam azzal a nővel" jellegű érveléstechnikai bravúrral egyszer s mindenkorra megmagyarázni, és persze még Drágám érezze magát szarul, hogy fennakad egy ilyen kis semmiségen.

Gyomrom felfordul...

Az vajon mit jelent, amikor valaki belájkol egy facebookos lakáshirdetést?...

Ja, és Zs. tegnap a harmincévesek mindentudásával, meg az ő személyes tapasztalatanyagával megtámogatva mondott két olyant, amin azóta töprengek.

Az egyik szinte kis semmi, de azért mélázzatok el rajta ti is. Így szól:

"Én még a mai eszemmel sem szeretnék újra húszéves lenni."

Respect, tényleg. De a másik, az már végképp felfoghatatlan számomra:

"Nincsen semmi hiányérzetem, semmi nem kell, minden pont úgy jó, ahogy van. Jó lenne, ha valamire vágynék."

Na, ezt meg nem értem. Én annyi, de annyi mindenre vágyom, fontos és teljesen lényegtelen dolgokra, néha nem is értékarányosan, erre itt egy fejlett jógi, és szeretne visszasüllyedni közönséges földi halandóba, miért, miért?

Zs 30 éves lett, tegnap este gyűltünk össze felköszönteni, közeli és távoli barátai, ismerősei, az arra járók, meg az egyik közös főnök és annak jó barátja, szummaszummárum vagy húszan.

Úgy éjféltájt F1 megjegyzi, hogy ő rájött, hogy pont most lett ő és a jelen lévő kedves barátja másfélszer annyi idős, mint Zs. És akkor a haver rákérdezett, hogy vajon mikor voltak pont kétszer annyi idősek, amire én rávágtam, hogy 15 éve.

Akkor utánaszámoltak, és mondták, hogy tényleg, de hogy én ezt hogy vágtam rá ilyen gyorsan? Mondtam, hát, logikus, annyi a korkülönbség. Oké, de akkor is.

Lehet, nekem is kéne inni a bulikban, különben mindig ilyen kínos helyzetekbe fogok keveredni...

Ja, elvileg most nem hívok költöztetőt, mert F1 azt mondta, majd a nagy-nagy autója tetejére felpakoljuk az ágyat meg a többi nagyobb bútorokat és simán átvisszük A-ból B-be. És én ennek nagyon örültem, egész addig, míg el nem kezdtem azon töprengeni, hogy a nagy-nagy autóig hogyan visszük el ezeket a dolgokat?... És akkor ma délelőtt vázoltam neki az aggályaimat, amire legyintett és azt mondta: megoldjuk.

És én azt nem tudom, hogy amikor mások nyugodtak, akkor az azért van, mert tényleg van koncepciójuk, vagy mindenki más hisz abban, hogy kellő pozitivitással az univerzum majd szépen a keze alá dolgozik?...

Gráfelmélet

Anna mondott pár napja egy érdekeset, amin azóta töprengek.

Jelesül, hogy van ez a közkézen forgó gondolat, hogy a férfiaknak hagyományosan rengeteg privilégiuma van, de cserébe a párkapcsolati kezdeményezés az ő dolguk. Kvázi, ez az ára a kiváltságoknak.

Na, és ez abszolúte nem is volt nekem gyanús valamiért, amíg Anna meg nem pendítette, hogy amúgy erről van egy gráfelméleti tétel (nem vezette le, de ha megtette volna sem feltétlen érteném, mindenesetre érdekelni nyilván érdekel), miszerint is:

Adott egy közösség, amely két halmazból áll, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért 'férfiaknak' és 'nőknek'. A közösség minden tagjának a másik halmaz tagjaira vonatkozólag van egy prioritási listája, egy sorrend, hogy kit akar elsősorban párjának, kit másodsorban, stb. Majd az történik, hogy a 'férfi' halmaz tagjai elindulnak körbe a 'nőknél', a saját sorrendjük szerint. Először a legkedvesebbjükhöz mennek, elutasítás esetén a következőhöz, stb. Egy ilyen kezdeményezés eredményeként a következő opciók vannak:

• Ha a nőhöz odaért már olyan, aki neki alacsonyabb sorszámmal szerepel (jobban tetszik), akkor elküldi a férfit.
• Ha nem, akkor azt mondja, várjon, és megvárja, hátha jön még jobb is.

Könnyű látni, hogy a játék egy idő után véget ér. És az történik, hogy "mindig a nő választ", ahogy azzal szokás is dobálózni.

És valójában meg az a helyzet, hogy igen, abból, ami a kínálat volt. Merthogy ezzel a módszerrel - matematikailag, objektíve bizonyíthatóan! - a 'férfi' halmaz átlagosan a saját sorrendje szerint előkelőbb helyen szereplő 'nő' mellett köt ki, mint az átlagos 'női' halmaz eleme.

És akkor miért is nem kezdeményezek például én se, soha? Merazakkorisafiúkdolga.

Önök "akarjak-e vinni minden bútort?" c.műsorunkat látják

Mit gondoltok?

Csak mert lenne kinek átpasszolni az egyik fiókosat, vagy  ilyesmi, de szerintem nem gáz. Most zsúfoltabb a lakás, legalábbis én így érzem.

(Ja, és akkor majd most kiderül, hogy _ott_, na ott nincs is konnektor, kedvesdóra.)

Így költözés előtt kifejezetten jól jött, hogy véletlen benyitottam a papírzacskók tárolására is használt kredencbe, és szembetaláltam magam a hátfalon növő, masszívan szakállas penésszel. Ekkor elgondolkodtam azon, hogy didaktikus célzattal nem nyúlok hozzá, amíg nem jön a főbérlő, és akkor majd mutogatom neki, hogy na ezért kell kiköltöznöm, mert ő engem életveszélyes körülmények közé zárt, hoci a kauciót, de aztán meggondoltam magam és levakartam. (Két napig nem szellőztetek és nő másik az ajtó mellé, no problem.) De aztán az is eszembe jutott, hogy némi ingyenes építészeti tanácsadásért is visszaadhatná, ámbár a köz így is azt hiszi, hogy az építészeti tanácsadás az egy ingyenes műfaj, ugye. Szóval jobbára akkor itt sírom el, mit kéne mindenki megjegyezzen, egy életre:

• Nem építünk be korszerű, légtömör nyílászárót tömör KMT falba, meg úgy egyáltalán, hőtechnikailag nem oké falba.
• Ha mégis, nem áltatjuk magunkat azzal, hogy az egyik tok felső élébe berakott egy darab búbánatos résszellőző az égvilágon bármit fog segíteni a helyzeten, ha nincsen mesterséges szellőztetés a lakóegységben.
• És mindezek tetejébe nagynehézzárt bútort nem rakunk kontakt mód erre a kiválóan elcseszett homlokzati falra. Azt műszakilag belső oldali hőszigetelésnek hívják, és súlyosan káros az egészségre.

Lassan annyira tele a hócipőm az egész kócerájjal, hogy ha fizetnének sem akarnék itt lakni tovább. De mondjuk azért az elbukott pénz tényleg nagyon övön aluli jelenleg.

Az ember, akinek annyira a kudarc a komfortzónája, hogy a biztonság kedvéért mindig még jó előre feladja, a világ összes bátorítása ellenére.

Ez az ember nem én vagyok! De tényleg! Csak túl sokszor találkoztam már vele.

Meg akartam fogadni újév alkalmából, hogy nem panaszkodom többet, de lehet, hogy nem ez a célravezető, hanem ha egyszerűen csak nem teszem, mindenféle fogadkozás nélkül.

Kérném az Univerzum hathatós asszisztenciáját nagyívű terveim megvalósításának megkönnyítése formájában.

Köszönöm.

Ejhaj, mégsem lesz bagoly :(

Mármint, most már annyira úgy volt, hogy holnap déltől effektíve nekiültünk volna, erre lebetegedett a művésznő.

Talán így a legjobb, mert anyagi helyzetem finoman szólva nem rózsás, a munkával el vagyok csúszva, megegyáltalán, csak hát megint itt egy nem is annyira nagy álom, amire már baromi rég várok és tényleg sokat tettem érte, és akkor mégse.

De egyszer úgyis megcsináltatom. Komolyan.

Irtó népszerű vagyok és/vagy irtó jó helyen van az albérlet, de nagyon nagy bulit csaptunk tegnap éjjel :) Legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy nálam ilyen valaha lesz, bár nem kívánok a történtekért az indokoltnál nagyobb felelősséget vállalni :)