Épp el akartam indulni a munkahelyre, de leszakadt az ég, úgyhogy inkább elmesélem, hogy tegnap Ákos koncerten jártunk.

Minden bűnöm megbánom. A listán előkelő helyet foglal el az a tény, hogy egy Ákost távolról szerető barátot, A-t mindenféle érzelmi zsarolással rávettem, hogy két órával hamarább odaálljunk a színpad elé. Mondanom sem kell, hogy ez egy első sor legszélére volt csak elég, pont a színpadmagas hangfalsor tengelyébe. Reméltük, hogy majd tömörödünk tegnelyirányba, de nem. Az Ákos rajongók is megöregedtek, nem csak a Kispálosok. Sőt.

Épp belekezdtem volna abba, hogy de nekünk tényleg jó lesz itt, mert itt olyanok között foguk állni, akik nem csak idetévedtek, amikor a jobb szemem sarkából megláttam egy jó egy éve nem látott ismerős arcot, és abban sem voltam hirtelen biztos, hogy egyáltalán a város területén jó lesz nekünk. A következő negyedórát erős gyomorgörcsben töltöttem, próbáltam A. takarásában maradni, végül, úgy tűnt, no para, a viszontlátás a másik érintettnek sem nagy perspektíva, vagy egyszerűen nem vett észre, tulajdonképp mindegy.

Szóval kezdtünk oldódni, és akkor egy világos öltönyt viselő fickó lépett a színpadra, üdvözölte a viszonylag gyér számban egybegyűlteket, és felkonferálta a bájos debreceni előzenekart. Ákoson _sosincs_ előzenekar. Soha. És nem véletlenül. A ráhangolódást semmilyen formában nem szolgálja pár középkorú családfő, egy velük meghatározhatatlan viszonyban álló harmincas vokalista, meg az ő gyermekének apja (egyáltalán, miért kellett ezt nekünk az előadás folyamán megtudni?) gitáros, akik a János Vitéz XXI. századra átírt története köré lazán szőtt, bizonytalan mértékig Istenes, legtöbb refrénben lálálával és tírarírammal operáló dalokat ad elő, máfél (!!!) óra terjedelemben. Hatalmas megváltás volt a konzerv Depeche Mode utánuk. Mindenesetre a főszereplők színpadra lépésekor már kellőképp leharcolt volt a komplett közönség.

Apropó közönség. A kemény mag ugyebár két órával előre már jelen volt, a maradék fél órával kezdés előtt kezdett szállingózni. Mögénk papa-mama-gyerekek állt be, a gyerekekből a nagyobbik, a leány olyan 10 lehetett, a kisfiú maximum 6. Namost, nem tekintve a néhol erősen áthallásos szövegeket és a tényt, hogy Ákos a mai napig hajlamos teljesen félreérthetetlen mozdulatokkal illusztrálni dalszövegeit, azért az önmagában elég necces, hogy az említett, 5 méter magas hangfalsor tényleg, eléggé konkrétan pont előttünk volt. A gyerek így nem lát sokat a történésekből, de nemsokára hallani sem fog. Anyuka viszont nem ezért hozta el. Tán magának sem vallotta be, de zicher, hogy nem az volt a motiváció, hogy gyermekeibe idejekorán plántálja a minőségi popzene szeretetét. Francokat. Tudta, hogy gyerekkel előre engedik, nem lökik félre, mindenki kedves lesz, és tuti jut neki figyelem. És valóban. Én mondjuk kérges szívű, régi bútordarab vagyok, ugyanezeket a jeleneteket már számtalanszor láttam, és ezért egy centit nem mozdultam a helyemről, és közöltem az anyatigrissel,  hogy a kisfiát akaratlan rommá fogja tiporni a tömeg, ha elkezdődik az ugrálás, én átgondolnám a helyében a stratégiát, amire mondta, hogy hát, igen, igen, gondolta ő is, de hátha nem így lesz. És nem így lett, mert A. viszont engedett az érzelmi pressziónak és kiállt a sorból, hogy a kisfiú a korlátba kapaszkodva ne láthasson semmit.

Mintegy fél óra csúszással kezdődött a műsor, minden a szokásos menetrend szerint zajlott, de valahogy mégsem érte el azt a hatást, amit karácsony környékén. Nem tudom, pontosan mi volt más, hogy nem voltam elégé a sűrűjében, nem volt eléggé elhivatott a közönség, leszívta az életenergiáimat az előzenekar meg a debil szülő, passz, mindenesetre nagyon reméltem, hogy A. számára nem volt maradandó trauma az egész, és nem távozott rossz szájízzel. Voltak persze jó pillanatok, jól sikerült blokkok, időnként elkapott a lendület, de borzasztó könnyű volt kizökkenni. Például, mikor a kordon előtt megjelent egy öltönyös fickó a nyári ruhás csajával, alighanem VIP, és ott szelfiztek a színpad tövében az Ilyenekvoltunkra, holott, basszus, mit keresnek ott és nem látok tőlük. Vagy, hogy az összes pengetőt a szintén színpad elé engedett random bárkik-gyerekének adogatta le a főhős, egyet pedig a roaddal átadatott egy harmadik sorban álló lánynak. Nem ám eldobálni, tényleg, illúzió se maradjon, hogy a közönség egyformán fontos.

Szóval mérhetetlenül lanygosnak és kényelmesnek éreztem ezt a bulit a teljesen egyező paraméterekkel operáló karácsonyihoz képest. Nem érdekel, hogy kisebb helyszín, olcsóbb jegy, kevesebb felhajtás, de pont a jelentéktelen mellékkörülmények tudják totálisan elvenni az ember kedvét az egész ügytől.

Szerdán reggel, másfél óra alvással a hátam mögött (amit az iroda kanapéján eszközöltem, az elmúlt két hétben nem első alkalommal), hazamentem, bepakoltam Orfűre a mindent, lezuhanyoztam, átöltöztem, és visszaugrottam a munkahelyre, hogy átadjam a főnökömnek a mindenféle jegyzeteim, mert hogy ő is jár a szakmérnökire. Aztán robogtam tovább a Stadionokhoz, itt találkoztam B-vel, gyerekkori barátnőmmel, és a vőlegényével, N-nel, akik felajánlották, hogy levisznek Orfűre.

Mintegy 3 órával később leérkeztünk a fesztivál helyszínére, megállapítottuk, hogy a meteorológusoknak igazuk volt és nincs nyár, hanem leginkább ősz van. A lefelé úton viszont kiderült, hogy B bátyja, a szintén gyerekkori barát R és a felesége még aznap este vissza akar indulni Budapestre, és lebizniszeltem, hogy velük mehessek én is. Így ugyan vettem tök fölöslegesen egy sátrat meg egy hálózsákot*, de legalább nem kellett azon aggódni, hogy Orfűn szúrom el a másnapi nap felét, és késő délután érek haza folytatni a rajzolást és a tanulást.

Szóval koradélutántól lent voltunk Orfűn és egyre álmosabb lettem, annyira, hogy a Szabó Balázs koncertet alig bírtam ki, pedig alapból előre kellett volna rohannom tombolni az első sorba a többi száni szingli közé**, aztán egy óra szünet, majd Heaves Street Seven. Legutóbbi élményem róluk, hogy a Parkban játszottak a Fruttik előtt, és én szívesen buliztam volna rájuk egy jót, de a társaságomban mindenki húzta a száját, hogy mekkora lúzer banda ez már. Kb ekkor határoztam el, hogy nem akarok többé másokkal koncertre menni, megölik a hangulatot. Szóval most félve néztem körül, mit szól a társaság a zenéhez, és örömmel konstatáltam, hogy éneklik, táncolnak, ahogy kell, nem baj, ha béna, de ne tagadjuk, tudjuk kívülről az összeset. Jó érzés volt, na.

És aztán további egy óra várakozás után végre Kispál, pont, mikorra visszamenőleg meggyóntam volna minden bűnömet, csak ez az elvesztegetett egy nap ne okozzon behozhatatlan lemaradást a félév teljesítésében. Elkezdődött a koncert, a harmincas-házas-kisgyerekes banda és én cakpakk előrehaladt a harmadik sor szélére, és úgy végigtomboltuk az egészet, hogy deka hangunk nem maradt a végére. És akkor úgy döntöttem, bármi is lesz, ez megérte. Véges számú Kispál koncertet van mód még megnézni, ez is szép dolog egy nem létező zenekartól, meg kell becsülni az ilyen kegyelmi pillanatokat. Zseniális volt, na. És az is zseniális volt, hogy olyanokkal őrjönghettem végig a koncertet, akik szintén teljes szívvel tudják élvezni a zenét, és teljesen belefeledkezni, és nem foglalkozni mással.

A koncert után bevágódtunk az autóba (közben még kaptunk két potyautast, szóval hárman ültünk hátul egy kiskocsiban), és irány Pest. Két perc múlva a sofőrön kívül mindenki aludt, én próbáltam néha ébren maradni, annyira lelkifurdalásom volt, hogy így cserben hagyjuk, de egyszerűen nem ment. Hajnal 4-re értem haza, bedőltem az ágyba és aludtam 8-ig. Felkeltem, gép bekapcs és neki a leadandóhoz készítendő leírásnak. Még rajzolni való is volt, de nem akartam bemenni a munkahelyre, mert nem jó szem előtt lenni a szabadnapon, nem tartozik senkire a küzdelem (így is láttak belőle eleget). 6-ig küzdöttem a fejtegetéssel, majd bevillamosoztam az irodába (már előző nap sem mertem biciklivel hazamenni, fáradtan nem vagyok beszámítható), még mindenki bent van, vigyorogva kérdik, milyen volt Orfű, de hát az már régen volt.Féléves feladat megnyit, rajzolásnak nekiáll, hajnalban kidől egy órára, ifjú kolléga virraszt, ébreszt (nem csak én szívok, és ő munkával!), géphez vissza, rajz kész, délelőtt 11-kor leírás is kész, a szerkezeti vázlatokat már gyönyörűen recegtetett tintenpen vonalakkal sikerült skiccpauszra vetni.Reggeli elmaradt, ebéd elmaradt, és az átöltözés is. Magamban nyugtázom, hogy a baglyos nyaklánc nélkül aligha megyek át ezen a vizsgán, mert nem is az a baj, hogy konkrétba olyan pólóban ülök le megírni, amiben benne aludtam, de tényleg.

Szóval irodából kollégák bátorító köszöntésétől kísérve el, egyetemre be, közben jegyzeteket bújva, mert hát arra eddig még nem volt mód. Persze agyműködés mintegy 24 órája leállt, de még nem létező tartalékokból futja néhány adat rövidtávú memóriába szuszakolására. Beérkezve évfolyamtársak kis csapata fogad, az előző épszerk vizsga kiértékelésén morgolódnak épp. Ugyanis az előző alkalommal nem vizsgázhatott, akinek nem volt teljesen kész a féléves feladata (ezért görcsöltem ennyire, hogy tuti kész legyen most), és az a 10, akit engedtek, felerészt megbukott, a maradékból a legjobb 3,5-es lett. Ez a csapat aztán reggel beszélhetett magasságos Sándorunkkal, aki verbálisan földbe tiporta a maroknyi, amúgy jelen pillanatban is szigetelésekből élő szakembert. Ja, és arra a két, nem teljesen elhanyagolható adalékra is ezen a délelőttön derült fény, hogy 1) a féléves feladatot jófejségből mégis beveszik még hétfőn is 2) amúgy sz*rt se számít, milyen lesz, majd ez dönt a kétes vizsgajegyek ügyében, slussz. Szóval mindezek fényében az előző 48 óra alatt véghez vitt dolgokból a Kispál és a Borz koncertjének meghallgatása járult hozzá legtöbbel a félév teljesítéséhez. Éljen.Nem baj, kemények vagyunk, megoldjuk. Terembe be, padra le, ceruzák, pausz, léptékvonalzó elő, vizsgalap megkap, és akkor egyszercsak elfogytam. A körülményekhez képest irtóra barátságosnak mondható vizsgafeladat előtt úgy álltam, mintha valami sose látott rejtélyt kéne megfejteni, mindenen, de tényleg, _mindenen_ hosszasan elméláztam. "Vajon jó lesz ide a merevítőfal? Én ide raknám, de vajon hova rakná a Sándor? Ha így oldom meg a lépcsőpihenő feltámasztását, a 3-as feladatban lévő részlet nem nagyon izgalmas, biztos nem így képzelték el. De akkor hogy?" Ezt, így. Nem-BME-s, nem-építészek kedvéért mondanám, hogy az épszerk vizsga az a műfaj, ahol úgy csinálja az ember a 3-ast, hogy nem gondolkodik, csak rajzol, ahogy a csövön kifér, és még úgy sem jut soha a végére. Szóval ilyen tempóval feléig sem jutottam, mire beszedték. De legalább nem szenvedett sokáig.

A vizsga után a szeptemberi pótlás biztos tudatában hívtam kolléganőmet, aki a tűzvédelmi szakmérnökin játszotta épp ugyanezt, és azt beszéltük, a kivégzés után találkozunk. Így is lett, és nagy általános puffogások közepette a Móriczról elsétáltunk némi vargabetűkkel Angyalföldre, ahol is én szépen visszamásztam az irdoába, hogy befejezzem a diagnosztika leadandót, ami elvileg aznap éjfélig, gyakorlatilag másnap 10-ig volt esedékes, és a harmadánál jártam. Másfél óra küzdés után úgy döntöttem, kockáztatok, és hazamentem aludni. Este 8-kor feküdtem le, éjfélre állítottam az órát. 4-kor ébredtem, jeges verítékben, nyilván, és nem teljesen értve, mi lett az ébresztővel. Megnéztem, és az lett, hogy valahogy az ébresztő dallamból lejátszott egy fél ütemet, majd búgó hangon bemondta angolul a pontos időt, és ennyi. Fogalmam sincsen, hogy állt át ilyenre, de ezt az éjszakát választotta az attrakcióra. Szóval 4 (8) óra időkieséssel már esélyem nem volt erre a reggel 10-re, de azért mindent megpróbáltam. 12-re sikerült összekalapálni valamit, amit volt képem leadni, és elküldtem, lesz, ami lesz.

És azóta várok.

És azon gondolkodom, hogy miért van az, hogy a diploma leadásakor elhatároztam, hogy ilyent, vagy ilyesmit soha, soha többé nem akarok csinálni a szervezetemmel, és még mindig képes vagyok ennyire hülye lenni, pedig ehhez már borzasztóan nagyon túl öreg vagyok, de tényleg.

*Már csak azért sem bántam a dolgot, mert a sátorhely-helyzet is igen kalandosan alakult. Ugyebár egy srác eladta nekem a sajátját. Majd a koncert előtt egy nappal ír, hogy bocsi, de mégse, mert úgy volt, hogy hazamegy még éjjel, de aki vitte volna, mégsem fogja, és ezért neki kell ott sátrazni. Ekkor teljes kétségbeesésben írtam egy másik srácnak, aki az eredeti szálláskereséskor felajánlotta nekem a valaki másnak is eladott sátorhelyét, mert az illetőnek csak 1. naptól kellett. Belementem a dologba, jobb híján, de 1) annyit kért érte, hogy hívjam meg egy sörre 2) nem akartam reggel/délelőtt még azzal szenvedni, hogy újra megtaláljam őt, vagy a másik bérlőt, hogy átadhassam a helyem.
**B. megjegyzése: dehát ezek nem is tinilányok! Mondom, igen, pont ezaz, ez benne a szomorú.

Bent ülök a munkahelyen tegnap óta, próbálom befejezni a leadandóimat, hogy a ma esti koncert ne merő gyomorgörcsben teljen (úgy fog...), és akkor egyszercsak bemondja a női műsorvezető, hogy itt van vele a stúdióban B.L. szerkesztő is.

B.L. az egyik kedvenc évfolyamtársam volt a gimiben, igazi szakadt acélbetétes bakancsos, érettségi utánig rasztás, vérbeli vagány, legalább 3 zenekarban játszott egyszerre, meg énekelt egy férfikarban is by the way, a papájával meg a bátyjával (a bátyja az egyik zenekarban is benne volt).

Szóval arról még korábban sikerült értesülnöm a szőkeszempillájú Timtől, hogy B.L. bátyja az Anna and the Barbies dobosa lett, és bár sose élt külföldön, jobb az angol kiejtése, mint Pásztor Annának, és a hangja is szebb, és nem is szeret abban a zenekarban játszani, szóval arról képben voltam, hogy B.L. bátyja kis hazánkban világhírű, de eddig az nem jött le, hogy maga B.L. is bekerült a mainstream médiába.

Azt meg pláne nem vágtam, hogy az elmúlt 11 (basszus...) év elég volt számára egy igazán szépen zengő rádióhang kifejlesztésére.

Vagy ennyire jó a stúdiókban a hangosítás? Lehet, hogy megfelelő hangtechnikával az én hangom is ilyen igéző?

A tanulmányi szabadság biztosításaként tegnap este ma reggelig dolgoztam. Konkrétan az volt a parám, hogy az első fecskék rám nyitják az iroda ajtaját, amit nagyon nem akartam. Végül sikerült olyan szintre hozni a tervet, hogy ráfogható, hogy készen van, aztán majd dugiban csinosítom, ha hozzájutok (mikor?).

Szóval reggel f7-kor hazabicikliztem, és beálltam a zuhany alá, hogy kiengedjek picit, hátha sikerül érdemlegesen aludni, különben ebből minden lesz, csak tanulás nem. Húsz percet áztattam magam a forró víz alatt, majd elhúzva a zuhanyfalat három centiméter langyos víz fogadott a fürdőszoba padlóján.

A következő egy órát azzal töltöttem, hogy felitattam a két vödörnyi vizet mindenhonnan, mert _nyilván_ a parkettára is kifolyt, majd hívtam vízvezetékszerelőt, aki persze csak holnap reggel tud jönni, addig nem tudom, mihez kezdek.

Na, most kéne aludni pár órát és frissen ébredni... Lehetőleg az elmúlt fél nap eseményeit törölve (az elvégzett munkamennyiség kivételével).

Ja, és voltunk egy lánybúcsú keretében kalandparkban, és kiderült, hogy mégsem vagyok tériszonyos, csak nem bízom a mérnöki módszerekkel nem igazolható teherbírású/biztosítású szerkezetekben. Azaz imbolygó létrán nem szívesen mászom korláttalan tetőteraszra építkezésen, de minden további nélkül átkelek lengő rönkökön 6-8 m magasságban két fa között, ha tart két jó állapotú karabiner egy megfelelő átmérőjű acélsodronyon.

UPDATE: sikerült sátorhelyet szerezni, bár némi rizikó van a dologban, mert otthon nyomtatós jegy, elvileg az illető akárhány embernek eladhatja ugyanazt. De azt ajánlotta a srác, hogy átadja a helyszínen a jegyet, és ha sikerült vele bejutnom, kifizetem. Szóval most majd bízni fogok az emberiségben jól.

Várom a további segítő jellegű deus ex machinákat.

Az elmúlt napokban megpróbáltam befejezni egy projektet, hogy ki tudjam venni a 3 nap (még nem aláírt tanulmányi szerződésben rögzítettek szerint nekem mindenképp járó) tanulmányi szabadságomat, ami alatt épphogy fel lehet talán-talán készülni a szombaton rám váró 3 vizsgára. Ez a terv nem tartalamazza még az elkészítendő leadandókat, amikre ez a hétvége szenteltetett. A projekt befejezése nem sikerült, úgyhogy ma választhatok, hogy vagy a leadandókon görcsölök egy sort, vagy megpróbálom befejezni a munkát, hogy hétfőn-kedden munkaidőután görcsölhessek a leadandókon - ja, mert csak a munkahelyen van megfelelő verziójú ArchiCAD a gépen a dologhoz. Az a parám, hogy ha bejárok a három nap alatt rajzolni az irodába, pillanatokon belül nem is leszek szabadságon.

Közben az elsők között, még decemberben megvásárolt Fishing on Orfű 0. napos jegyemhez baromira nem vettem akkor szállást, mert úgy volt, hogy valakiknél majd lesz, aztán a valakik mintegy casually közölték, pár napja, nem is teljesen maguktól, hogy hát az nem ilyen egyszerű, szóval itt vagyok egy kistelepülésre szervezett nagyfesztivál előtt alig egy héttel, és rohadul nincs hol aludnom, és jóhogy nincs szállás ennyivel előtte, na ezért nem akartam soha Budapesten kívül koncertre menni, nem éri meg. Most dilemmázhatok, hogy adjam-e el a jegyemet (könnyű, de...), vagy próbáljak szállást találni az utolsó pillanatig (lehetetlen), vagy barátkozzam meg a gondolattal, hogy a pályaudvaron fogok csövelni, de Orfűn nincs pályaudvar.

Továbbá ugye szeptemberben kapja meg öcsém a diplomáját Londonban, és gondoltuk, hogy legalább egyvalaki legyen ott a családbol büszkének lenni, és az én lennék. Persze tesómék már fél lábbal kint vannak Londonból, finoman szólva nem jött be nekik a soha nem alvó, országnyi város, Lipcsébe vágynak, vagy egyéb emberléptékű helyre. És ez már eleve kicsit bizonytalanná tette a helyzetet, hogy akkor most menjek-e, ott lesznek-e még a diplomakiállítás alatt, de végül azt beszéltük, hogy igen, biztosan, majd októberben költöznek. Épp egy hete azt is kitaláltuk, pontosan mikorra vegyek repjegyet, és abban is megegyeztünk, hogy vegyem meg azonnal, mert folyamatosan drágul. Erre ma rámír a fiatalúr, hogy megvettem-e már a jegyet, mondom, igen, mondja, akkor jó. Kérdezem, hogy mire az érdekődés, mondja, hogy hát az albérlőjük felmondta a lakást, és akkor már ők is, nem akarnak a szoba kiadásával újra vesződni, ha októberben úgyis mennek tovább, szóval kiköltöznek, egy haverjuknál fognak lakni, de nincs semmi baj, csak egy szobában leszünk, öcsém, a barátnője és én. Egy hétig.

Nem nekem probléma. Illetve nekem is, mert nem szeretek útban lenni.

És reggel elmentem tejszínért a rókagombához*, amit főzni akartam, majd visszaérve fellapoztam a receptet, és kell bele petrezselyem is. Nem merek még visszamenni, mert woman at reception.

Lassan vége lehetne ennek a hétnek.

Lassan abbahagyhatnám a panaszkodást.

*Végre volt a piacon.**

**Hoppá, porszem a gépezetben, pozitív hírünket hallották!