Épp el akartam indulni a munkahelyre, de leszakadt az ég, úgyhogy inkább elmesélem, hogy tegnap Ákos koncerten jártunk.
Minden bűnöm megbánom. A listán előkelő helyet foglal el az a tény, hogy egy Ákost távolról szerető barátot, A-t mindenféle érzelmi zsarolással rávettem, hogy két órával hamarább odaálljunk a színpad elé. Mondanom sem kell, hogy ez egy első sor legszélére volt csak elég, pont a színpadmagas hangfalsor tengelyébe. Reméltük, hogy majd tömörödünk tegnelyirányba, de nem. Az Ákos rajongók is megöregedtek, nem csak a Kispálosok. Sőt.
Épp belekezdtem volna abba, hogy de nekünk tényleg jó lesz itt, mert itt olyanok között foguk állni, akik nem csak idetévedtek, amikor a jobb szemem sarkából megláttam egy jó egy éve nem látott ismerős arcot, és abban sem voltam hirtelen biztos, hogy egyáltalán a város területén jó lesz nekünk. A következő negyedórát erős gyomorgörcsben töltöttem, próbáltam A. takarásában maradni, végül, úgy tűnt, no para, a viszontlátás a másik érintettnek sem nagy perspektíva, vagy egyszerűen nem vett észre, tulajdonképp mindegy.
Szóval kezdtünk oldódni, és akkor egy világos öltönyt viselő fickó lépett a színpadra, üdvözölte a viszonylag gyér számban egybegyűlteket, és felkonferálta a bájos debreceni előzenekart. Ákoson _sosincs_ előzenekar. Soha. És nem véletlenül. A ráhangolódást semmilyen formában nem szolgálja pár középkorú családfő, egy velük meghatározhatatlan viszonyban álló harmincas vokalista, meg az ő gyermekének apja (egyáltalán, miért kellett ezt nekünk az előadás folyamán megtudni?) gitáros, akik a János Vitéz XXI. századra átírt története köré lazán szőtt, bizonytalan mértékig Istenes, legtöbb refrénben lálálával és tírarírammal operáló dalokat ad elő, máfél (!!!) óra terjedelemben. Hatalmas megváltás volt a konzerv Depeche Mode utánuk. Mindenesetre a főszereplők színpadra lépésekor már kellőképp leharcolt volt a komplett közönség.
Apropó közönség. A kemény mag ugyebár két órával előre már jelen volt, a maradék fél órával kezdés előtt kezdett szállingózni. Mögénk papa-mama-gyerekek állt be, a gyerekekből a nagyobbik, a leány olyan 10 lehetett, a kisfiú maximum 6. Namost, nem tekintve a néhol erősen áthallásos szövegeket és a tényt, hogy Ákos a mai napig hajlamos teljesen félreérthetetlen mozdulatokkal illusztrálni dalszövegeit, azért az önmagában elég necces, hogy az említett, 5 méter magas hangfalsor tényleg, eléggé konkrétan pont előttünk volt. A gyerek így nem lát sokat a történésekből, de nemsokára hallani sem fog. Anyuka viszont nem ezért hozta el. Tán magának sem vallotta be, de zicher, hogy nem az volt a motiváció, hogy gyermekeibe idejekorán plántálja a minőségi popzene szeretetét. Francokat. Tudta, hogy gyerekkel előre engedik, nem lökik félre, mindenki kedves lesz, és tuti jut neki figyelem. És valóban. Én mondjuk kérges szívű, régi bútordarab vagyok, ugyanezeket a jeleneteket már számtalanszor láttam, és ezért egy centit nem mozdultam a helyemről, és közöltem az anyatigrissel, hogy a kisfiát akaratlan rommá fogja tiporni a tömeg, ha elkezdődik az ugrálás, én átgondolnám a helyében a stratégiát, amire mondta, hogy hát, igen, igen, gondolta ő is, de hátha nem így lesz. És nem így lett, mert A. viszont engedett az érzelmi pressziónak és kiállt a sorból, hogy a kisfiú a korlátba kapaszkodva ne láthasson semmit.
Mintegy fél óra csúszással kezdődött a műsor, minden a szokásos menetrend szerint zajlott, de valahogy mégsem érte el azt a hatást, amit karácsony környékén. Nem tudom, pontosan mi volt más, hogy nem voltam elégé a sűrűjében, nem volt eléggé elhivatott a közönség, leszívta az életenergiáimat az előzenekar meg a debil szülő, passz, mindenesetre nagyon reméltem, hogy A. számára nem volt maradandó trauma az egész, és nem távozott rossz szájízzel. Voltak persze jó pillanatok, jól sikerült blokkok, időnként elkapott a lendület, de borzasztó könnyű volt kizökkenni. Például, mikor a kordon előtt megjelent egy öltönyös fickó a nyári ruhás csajával, alighanem VIP, és ott szelfiztek a színpad tövében az Ilyenekvoltunkra, holott, basszus, mit keresnek ott és nem látok tőlük. Vagy, hogy az összes pengetőt a szintén színpad elé engedett random bárkik-gyerekének adogatta le a főhős, egyet pedig a roaddal átadatott egy harmadik sorban álló lánynak. Nem ám eldobálni, tényleg, illúzió se maradjon, hogy a közönség egyformán fontos.
Szóval mérhetetlenül lanygosnak és kényelmesnek éreztem ezt a bulit a teljesen egyező paraméterekkel operáló karácsonyihoz képest. Nem érdekel, hogy kisebb helyszín, olcsóbb jegy, kevesebb felhajtás, de pont a jelentéktelen mellékkörülmények tudják totálisan elvenni az ember kedvét az egész ügytől.
7 megjegyzés:
Tudom, nem vígasztal, de biztos forrásból tudom, hogy a keménymag már délelőtt 10-kor a kapuban állt. Azt meg főleg feleslegesen mondom, de volt ingyen staff karszalagom, és olyszívesen odaadtam volna neked, mert eszemben sem volt elmenni (tanulok, nem szeretem Ákost). Rosszul látom, hogy ezek a koncertrejárások összességében véve több stresszt jelentenek neked, mint örömet? Én is voltam mostanában néhány koncerten, és némely előadót nagyon szeretem, és elöl állni is szoktam, de eszembe sem jutott azon gondolkodni egyszer sem, hogy kik àllnak körülöttem, miért vannak gyerekkel, miért nem mennek arrébb, Ilyesmik. Vagy csak az elmesélések vannak erre kiélezve?
Igazából ez az a része, amit el lehet mesélni. És a koncertek nagy része amúgy jó élmény, meg nem is mindegyiket írom le. De mostanában volt egy eléggé rossz szériám, valahogy elfogyott a cérnám az emberekhez, és igen, képes egy utolsó 30 percre beengedett VIP-es elrontani két számra a kedvem, ami nyilván nem normális.
Egyébként önmagában az, hogy ki áll mellettem, hogy néz, mit mond, ilyenek, ezek még nekem sem érik el az ingerküszöbömet. Amikor egy anyuka betolja a hétéves gyerekét a hangfal elé, és ezzel kihecceli a barátnőmet mellőlem, és így egymás mögött álljuk végig a koncertet, az igen. Ahogy az sem izgat, ha lökdösődés van, meg tülekedés, de az igen, ha a száznyolcvancentis csaj a koncert közepén úgy dönt, hogy első sorba akar kerülni, és ezért konkrétan engem elkezd a hóna alá gyűrni és kiszorítani.
Egyébként nekem is feltűnt, hogy nagyon könnyű elvonni a figyelmemet a lényegről, és egyáltalán nem vagyok türelmes vagy elnéző az emberekkel, és képes vagyok még napokkal később is bosszankodni. Tudom, hogy nem jó hozzáállás, és igyekszem is javítani rajta, de ez most, sajnos, egy ilyen időszak.
Amik maradandó, jó élmények voltak a lejegyzett koncertekből: az Ákos tavaly karácsonykor, a Kiscsillag a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Kispál most Orfűn, Kiscsillag, amikor mindenki aranyos volt az A38-on, Szabó Balázs A38-as őrület pár hónapja. A többinél volt olyan, hogy konkrétan rosszabb kedvvel mentem haza, mint hogy odamentem. Pont amiatt van ez így, mert van egy rahedli jó élményem, és referenciává válnak, hogy oké, ilyen, amikor minden rendben megy.
(Rájöttem közben, hogy a Szabó Balázst be sem blogoltam. Szóval korántsem teljes az archívum.)
Amúgy az egész blogra jellemző az, hogy a velem történtekből hajlamos vagyok a bosszantó részt lejegyezni. Ami mondjuk dramaturgiailag persze izgalmasabb (szerintem. Valószínűleg nem vagyok távolról sem eléggé jó író ahhoz, hoy szórakoztatóan tudjam elmesélni, hogy _mitől_ volt jó a Vad Fruttik pénteken.), de tömegében olvasva biztosan azt a benyomást kelti, hogy ennek a lánynak aztán semmi sem elég jó, mindig van valami baja.
És az a baromi nagy félelmem, hogy ez a benyomás nem teljesen téves :S
:) azért mindezek ellenére átjön, hogy jó fej vagy, nyugi, eszembe sem jutna kommentelni, ha ez nem így lenne.
Aranyos vagy :) És elnéző :D
egyrészt sztem a blog mint eszköz (Ilonkáén kívül, mert ő a nagy kivétel) az alapból arra van, hogy az ember rinyáljon, és a "mindenszart" lepötyögje (és otthagyja, ne magával hurcolja anégyeshatoson)
másrészt jöttél volna Fruttira a Parkba :)mert kivételesen klassz volt
Én örülnék, ha ez a blog is olyan lenne, mint Ilonkáé. Annak meg pláne, ha az életem lenne olyan, mint az a blog. Vagy én.
Fruttikat sajnálom, egyébként ez is lehetett volna jobb, de nem lett.
Megjegyzés küldése