Azt a feladatot kaptam a pszichológusomtól, hogy fogalmazzam meg a női szerepemet, hogy mit gondolok arról, milyen vagyok ebben az aspektusban, hogy mire vágyom, hogyan értékelem.
A kérdésre onnan kanyarodtunk, hogy milyennek látom magam, ezt szűkítette le. És hiába gondolkodom ezen, nem tudom látni magamat így*. Nem tudom, mi az én életemben a női szerep, a női kvalitás.
Szeretek tetszeni, a nekem kedvesnek. Másoktól nem veszem különösebben jó néven, ha tetszésüket fejezik ki, főleg, ha tolakodóan. Szeretek csinosan öltözni, de zavar, ha a külsőm alapján viszonyulnak hozzám. Zavarba ejt és kényelmetlenül érint, ha a kerékpárfényező udvarol és kedvezményt ad. Szeretek gondoskodni a nekem kedvesről, de nem érzem azt, hogy ez az én feladatom és kizárólag nekem kell ezt a minőséget vinni a kapcsolatba. Nem szeretem, ha pátyolgatnak, és én sem pátyolgatok. Szilárd támaszra vágyom, és arra, hogy én is az lehessek a másiknak. Szeretnék gyerekeket, de nem érzem, hogy ez a vágy függetlenül tudna létezni attól, hogy kivel, és azt gondolom, a gyerekek felnevelése közös feladat, egyenlő arányban osztva. A közös életben felmerülő minden feladatról úgy gondolom, hogy egyenlő, arányos rész kell jusson a két egyenlő félnek, kvalitásaik, preferenciáik szerint elosztva.
Nem látom magamat mint nő, zavar, ha mások úgy tekintenek rám. Ember vagyok és más emberekkel kerülök kontaktusba az életem során.
Kerek egésszé szeretnék válni, csak így válhat egy másik kerek egész a másik felemmé.
*Bár jelenleg sehogy sem. Olyan vagyok, mint a Woody Allen filmben a színész, aki homályosan látszik a valóságban is, mintha nem fókuszálna rá a kamera.
14 megjegyzés:
A hiba nem az Ön készülékében van. Gender is a social construct.
Teljesen komolyan mondom ezt most. Szórakoztató gyakorló feladat: az emberben felmerülő nem-specifikus( állítások nem-függetlenné fogalmazása. Velem legalábbis sokszor előfordult, hogy mondtam/mondani akartam valamit, és rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen megszorítom az állítást nőkre/férfiakra/lányokra/fiúkra. Ennek feloldása olyanfajta örömérzés, mint amikor az ember rájön, hogy egy tétel kimondásában az egyik feltétel fölösleges.
(És bocsánat, most a fenének nem jut eszembe konkrét példa a fenti gyakorlatra. Túl azon, amiket a bejegyzés szolgáltat. De ez leginkább elégedettséggel tölt el.)
*nem-specifikus alatt most gender-specifikust értek. A fogalmazást megnehezíti, hogy egyrészt homoníma a tagadás, másrészt nincs frappáns szavam magyarul a biológiai és társadalmi nemet megkülönböztetni. Wittgenstein would be so delighted. Grrr.
Az az első (, az egy * akart lenni. És, hogy elkerüljük a kényelmetlen érzést: )).
Ha egyszer hazajutok a közeljövőben, szívesen beszélgetnék a női szerep kérdéséről, mert én is csak az elmúlt pár évben kezdtem ezzel magamban foglalkozni - mármint hogy az én életemben mit jelent az, hogy nő vagyok, és ezt mennyire tudom megélni. Engem boldoggá tesz az, amikor a nőiességemet megélhetem. :)
Anna, a számból vetted ki a szót. Persze valamilyen női szerepe van az ember lányának akkor is, ha az tanult és nem veleszületett (mondjuk a "nőiesség"-gel kapcsolatos uralkodó elképzelésekhez képest, vagy ilyesmi). Sőt, minden szerep tanult (és így 'social construct'), nem velünk született.
Megjegyzem, Dóra, nem csodálom, hogy zavar, ha "nőként tekintenek rád", figyelembe véve, hogy milyen elvárásokkal jár, amit te ekként érzékelsz (nyilván nem véletlenül): hogy legyél csinos/szexi/stb, gondoskodó, de lehessen pátyolgatni (legyél gyenge/gyerekszerepben), az anyaság függvényében határozd meg magad, meg ilyenek.
És persze semmi baj nincs azzal, ha valaki attól érzi magát nőnek/nőiesnek, hogy csinos vagy épp gondoskodó. Viszont én se nagyon tudom ezekkel a klasszikusokkal meghatározni női mivoltomat, más meg nehezen akad, már a biológián túl (erről tök szívesen beszélgetnék egyszer egy transz nővel...)
Ja, még egy: milyen kontextusban? Kell-e az embernek "női szerep" mondjuk a munkahelyén? a bicikliszerelőnél? vagy kizárólag a párkapcsolatokról beszélünk?
ZsebBoszi, neked mit jelent "megélni a nőiességedet"? (már ha ez nem indiszkréció).
ZsebBoszi: Tessék jelezni, ha erre tetszik járni!
Eszter: Én azt gondolom, a pszichológusom párkapcsolati ill. énképi vonatkozásban értette a kérdést, én legalábbis szakmai környezetben borzasztó abszurdnak érzem, bár tudom, hogy sokan nem. A munkahelyemen én vagyok az épszerkes, és részemről a téma lezárva. Alapvetően ezt pár nap után mindenki megértette és az ettől eltérő interakciók haveri minőségben történnek (csinos a ruhád! új a frizurád?). De valahogy azon túl, hogy bizonyos módokon igyekszem csinosan öltözni, őszintén nem érzem, hogy egy párkapcsolati helyzetben mi az, amit nekem "kell" vinnem. Ki-ki hozza, amije van.
Hát, szerintem az nem rossz, ha nyitottan állsz hozzá, és úgy, hogy hozod, amid van, meg ami a másiknak éppen kellemes, és nem előre, a saját fejedben játszod le, hogy neked mit kell majd a másiknak adnod.
Mármint, az szerintem nem rossz, ha az ember kb tudja, hogy neki mi jó, és mit szeretne a párjától kapni. De azt előre eldönteni, hogy hogy szeret majd valakit az ember, függetlenül attól, hogy az hogyan szeretné, nem hiszem, hogy olyan hasznos lenne. Úgy képzelem, akkor nehezebb alkalmazkodni.
És tudom én, hogy sok különböző igény felmerülhet az emberben, ami abból ered, hogy a nemi szerepét hogyan éli meg. Például, biztos sokan igénylik, hogy a párjuk tetszését fejezze ki a kinézetükkel kapcsolatban, stb. De arról nem vagyok meggyőződve, hogy ha történetesen az ember igényeinek kevés köze van bármi "tradicionális" szerepekhez, az gond. Miért lenne?
Azt hiszem az nagyon jó, ha valaki azért szeretne valamit, vagy igényel valamit, mert az neki személyesen jó. És nem azért, meg például úgy érzi, hogy neki azt igényelnie kellene, vagy, pláne, mert az neki "jár." Persze, ez igényel némi önismeretet és odafigyelést mindkét fél részéről.
De mivel tán eljutott a társadalom arra a szintre, hogy az embernek nem kell csak azért párt választania, hogy fennmaradjon, megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ezt a külön erőfeszítést megtegyük. És nem kell sablonokra hagyatkoznunk.
Persze, ha az ember igényét meghatározza a nemi szerepe, akkor azt jó megérteni, hogy miért van, mert hogyan van. De szerintem, ha elgondolkozol rajta, és azt találod, hogy neked nem, akkor az szerintem nem baj.
Azt hiszem, hogy a társadalmi elvárások / elképzelések arról hogy mi a nöies engem inkább akadályoz(ná)nak mint segítenének nöiessé válni / nöiesnek érezni magamat. Szerintem az ösztönös, a biológiai eredetü nöiesség az, ami ér valamit, az az, ami "sugárzik". Epp ezért, szerintem nem lehet "kiagyalni" hogy az ember mitöl érzi nönek magát, egyszerüen vannak helyzetek, állapotok, amikor jó, és azokat meg kell újrázni, amikor lehet.
A társadalmi elvárások, arra azért nem érdemes rá se bagózni, mert repülsz két órát és már tök más az elvárás. Itt mifelénk szinte kötelezö emancipucinak lenni, kétezer kilométerrel keletebbre ezt valsz rohadtul nem díjaznák. Meg amúgy is. A kisfiúk nem sírnak, a kislányok meg nem beszélnek csúnyán? A f***t nem...
Az ember életepárjának az elvárásai, az persze más kérdés. De erre meg a Zsuzsi barátnöm azt mondta egyszer, hogy "ha akar látni valamit rajtad, majd szépen megveszi neked". Kvázi, amit te is írsz: ki-ki hozza, amije van, és nem a másiktól várja, hogy gondolatolvasóként a végzet asszonyává (urává?) váljon, hanem elmeséli, mit szeretne, lemeccselik, hogy a másiknak ez belefér-e, stb.
Cavecat, mi az az "ösztönös, a biológiai eredetű nőiesség"?
Őszinte a kérdés, én ilyennel még nem találkoztam.
Dóra, gondolod, hogy az baj, ha "ki-i hozza, amije van"? Megértem a nehézséget, én is elsősorban ember vagyok, és a saját kapcsolatomban is állandó munka (meg súrlódások forrása, persze), hogy az általában nőiesnek tartott szerepekből keveset vagyok hajlandó magamra venni, a férfiasnak tartott megnyilvánulások egy nagy részével (mármint az ő oldaláról) meg egyáltalán nem tudok mit kezdeni.
Ebből aztán az van, hogy minden egyes dologgal kapcsolatban 1) rá kell jönni, ki mit akar igazából (ez meló, mert vannak sémák a fejünkben, azzal kell kezdeni, hogy azt kidobjuk), 2) megnézzük, hogyan tudjuk ezt összerakni 3) kezdjük az egészet elölről.
Nem "kell". Semmit nem kell.
Mindenkinek más-más helyzet az, amitöl nöiesnek érzi magát. Szerintem ez abszolút emberfüggö.
Ez most nem egy szerencsés példa, de pl. a legtöbb lány/nö egy kapcsolat elején jellemzö módon sugárzik a boldogságtól. Vakolókanállal kell levakarja magáról az udvarlókat, akik addig észre se vették, mert olyan elképesztö kisugárzása lett a (részben hormonális, részben érzelmi, a kettö nem teljesen elválasztható) állapotának köszönhetöen. Ez persze nem mindig igaz, függ az adott nötöl, az adott kapcsolattól, stb.
Amit pl. nagyon nem értek, az az, amikor az aszfaltozó segédmunkás / buszvezetö / akármi utánafütyül az ember lányának, az ember lánya meg jól megsértödik. Pedig nem arról van szó, hogy az illetö férfiember árkedvezményt ajánlott egy randi reményében, vagy hogy szakmailag lenéz azért mert csinos vagyok; egyszerüen egy nemzöképes korú hím attraktívnak talál, és a rendelkezésére álló eszközökkel kifejezte ezt. Nem várhatom töle, hogy verset írjon nekem (több okból sem, ugye). Miért baj az, ha van, aki vonzónak talál? Miért baj az, ha az illetö aszfaltozó segédmunkás / buszvezetö? Biztos a táncoktatató is annak talál, csak az nem fütyül. Ellenben lehet hogy elhív randira, amire továbbra is lehet nemet mondani, ha nemtecc, ahogy a füttyögönek is lehet azt mondani, hogy "csak szeretnéd". Vagy nem mondani semmit, csak csendben nyugtázni a "bókot".
Es ami fontos, hogy ettöl még nem kell agyatlan cicamicának éreznie magát senkinek, mert ezek az emberek mind nem tudják, nem is tudhatják, hogy mennyi az illetö hölgy IQ-ja - meg az adott kontextusban, valljuk be, nem is számít. Nem az értelmi képességeit "kommentálták", hanem a külsejét.
A nöiesség persze nem feltétlenül egyenlö a nöies külsövel, de azért a legtöbbek számára a nöiesség föleg ezt jelenti. Biológiai szempontból az ivari dimorfizmuson kívül mi még, ami "nöies", tehát a nö nemü egyedekre jellemzö, a férfiakra meg nem? A nök közt kevesebb a színvak. Altalában nagyobb a beszédközpontjuk. Több közöttük a jobb agyféltekés (vagy a bal? nem emlékszem), de ez persze egyedenként változik (én pl. szerintem pont "a másik" vagyok - de nem érzem ettöl "nöietlennek" magamat). Magasabb a teszsír aránya. Kevesebb kalóriára van szükségük naponta (átlagosan, ugye, ez is egyedfüggö). Lehet folytatni a listát ;)
Tegye fel a kezét, aki attól érzi magát nöiesnek, mert kevesebbet evett ebédre, mint a mellette ülö hím! :D
Eszter: Nem gondolom, hogy baj az, ha mindenki viszi a kapcsolatba, amije van. Inkább, hogy ez ritkán sikerül ilyen tisztán, pont a fejekben élő sémák miatt.
Cavecat: Ha az aszfaltozó segédmunkás az ember lánya után fütyül/kiabál, az zaklatás, akárhogy próbáljuk másnak beállítani. Onnan tudom biztosan, hogy különben nem keltene olyan sokakban rossz érzést. A füttyögő a nő intimszférájába tolakszik, minden engedély nélkül. Akármilyen egyszerű is legyen egy fickó, bármilyen nehéz is kontaktust teremteni, ennél lehet sokkal kevésbé erőszakosan, pl egy mosollyal.
Zaklatás? Na ez az, ami szerintem egy abszolút tanult dolog, társadalmi dogma. ;) Ha az ember azt tanulja kislánykorában, hogy a fütyülés = zaklatás, akkor zaklatott lesz attól ha utánafütyülnek. Ha azt tanulja, hogy ez egy (elég primitív) módja annak hogy valaki kifejezze a tetszését, akkor nem lesz töle zaklatott.
Mondok mást.
Keresztanyámékkal étteremben voltunk, és a keresztanyám felháborodva odasúgta nekem hogy "az a fickó hogy megnézett". Mit kell ezen felháborodni? Megnézett, mert tetszettem neki. (Remélem legalábbis. Persze lehet hogy a karikákat nézte a szemem alatt.) De, apparently, van aki ezt felháborítónak tartja - akkor ez zaklatás?
Vagy: a boltban a zöldségeket pakoló pasas odajött megköszönni hogy szépen mosolygok. Ez is sokakban rossz érzést keltene, akkor ez is zaklatás? Nem kért elötte engedélyt.
Egyszer eligazítottam a buszon egy turistát, erre odajött egy másik utas (korombeli srác) hogy "milyen jól beszélsz angolul, és még csinos meg kedves is vagy" majd leszállt. Ez is zaklatás volt? Ha maradt volna még egy megállót, és beszélgetnem "kellett" volna vele, az zaklatás? Ha elkéri a telefonszámomat, az zaklatás?
Az intimszférája nyilván mindenkinek más méretü, de ha nekem kislánykoromban azt tanította volna az anyám hogy a fütyülés = zaklatás, mostanra neurotikus roncs lennék, burkát hordanék, vagy ki se mozdulnék otthonról.:/
Aztán persze az is lehet, hogy az etológiai érdeklödésem teszi számomra elfogadhatóvá a hímek kevésbé szofisztikált véleménynyilvánítási szokásait. Az állatvilágban elöforduló kezdeményezési rituálékhoz képest a fütyülés bakfitty (bakfütty?). (Persze ha valaki nem hisz abban, hogy az ember is állat, annak ez sovány vigasz :)) Ráadásul a legtöbb esetben nem is kezdeményezni akar az illetö, csak véleményt nyilvánítani. Az meg ugye emberi alapjog, vagymiaszösz.
Asszem, kicsit elkanyarodtunk a témától...
Lehetséges, hogy aki a füttyögést zaklatásnak éli meg, az társadalmi dogmáknak engedelmeskedik. De azt gondolom, amiről eddig beszélgettünk, az nem biológia, hanem a túlhaladottnak érzékelt társadalmi játékszabályok. Szerintem a füttyögést bóknak érzékelni és a klasszikus nemi szerepleosztást bibliaként kezelni valahogy egy tőről fakad: Nem kérdőjelezem meg, hogy nekem jól kell essen valami, azért, mert így szokás, "normális". Én nem találok abban semmi jólesőt, ha egy csapat idegen pasas zajosan füttyög és kurjongat utánam, sőt, azt is érzem, hogy bizonyos mértékig céljuk is, hogy kellemetlenül érezzem magam.
A sorolt többi példa is attól függően zaklatás vagy sem, hogy verbális és nonverbális szinten mi zajlott előtte-utána. Vasárnap B-vel sétáltunk a körúton és zokogva meséltem neki, mi van mostanában velem. Erre egy férfi hang utánam kiált, hogy mi történt? Láthatóan nem egyedül róttam a várost kétségbeesve, segítség után kutatva, hanem egy barátnőmnek öntöttem ki a lelkem. Annyira összezavart a helyzet, hogy utána is fordultam az illetőnek, gondolván, csak ismerős lehet. De vadidegen volt, és újra megkérdezte, mi történt? Borzasztó mérges voltam rá, nem érdekel a szándéka, kellett volna, hogy érezze, ez nem az a helyzet.
"amiről eddig beszélgettünk, az nem biológia," - igen, ezért mondtam, hogy elkanyarodtunk a témától.
A biológiai aspektusa a dolognak a kettövel ezelötti kommentemben az elsö és utolsó bekezdés (ami ugye sokkal kevésbé érdekes mint az én személyes preferenciáim* ;)), biokémiai folyamatok amitöl az ember jól (és nönek) érzi magát, illetve a nemek közötti (valódi) különbségek, amiket nem az oviban tanulunk (mint azt hogy a kisfiúk nem sírnak). Meg, hogy ezek a különbségek nagyrészt nem láthatóak, és hogy mindenki rá van cuppanva a külsöségekre. Valószínüleg senki nem érzi magát attól nöiesnek, ha nem színvak, attól viszont igen, ha jó melle van, pedig tulajdonképpen mindkettö nöi attribútum.
* Szerintem a füttyögést zaklatásnak érzékelni és a klasszikus nemi szerepleosztást bibliaként kezelni valahogy egy tőről fakad . Eppen ezért talán nem is érdemes erröl nagyon beszélgetni, már bánom hogy egyáltalán felhoztam. Valami olyasmit akartam mondani, hogy bár a legtöbb nö a külsöségeket és ezen belül is az ellenkezö nem véleményét tekinti a legfontosabb visszajelzésnek, amikor az ellenkezö nem véleményt nyilvánít, az mégsem kelt pozitív érzelmeket. "Drágám, szerinted milyen ez a ruha?" " Istenien nézel ki!" " Ezt csak azért mondod hogy ne öltözzek át még egyszer és végre elindulhassunk..." Ha az ember tudja magáról, hogy hajlamos ilyesmire, valószínüleg érdemes a külsöségek (és föleg, azon belül, az ellenkezö nem véleménye) helyett egyebekre fókuszálni, amikor az ember a saját nöiességét próbálja kiértékelni. (Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni.)
Megjegyzés küldése