Volt az a munka a lehetetlen határidővel és igazából még mindig nincs kész, de most épp nem tudok vele haladni (másoktól kéne infó). Meg borzasztóan el is fáradtam, és csak azért nem akartam bent maradni görcsölni, hogy elmondhassam, hogy én tényleg igazán megpróbáltam a lehetetlent. De szóval amíg ment a nagy hajtás és bent voltam minden nap tízig, tizenegyig, éjfélig, ki tudja, addig volt még bennem annyi, hogy kedvesen-mosolygósan elbeszélgessek a portással, mikor leadom a kulcsot, meg picit tréfálkozzam a kollégákkal napközben, de ma eljöttem hatkor és ez valahogy most nagyon nem esik jól. Nem bírok magamra arckifejezést erőltetni, próbáltam venni dolgokat, amiket kéne/szeretnék egy ideje, de csak jártam a boltokat, mint egy zombi és visszapakoltam mindent a polcokra.

Öcsém ráébredt, hogy nem akarja tovább az iPhone-ját, a kütyüt, ami neki mindig is volt, és még alig pár hónapja is győzködött, hogy teljesen racionális befektetés, és most valami átkattant benne és odaadja, ha kell, mert ez is csak egy dolog, ami zavarja az embert az életben. És én tényleg egész régen szeretnék már egy normális telefont, de most csak az van bennem, hogy új dolog, változás, túl sok, segítség.

a filmben, amit az isten rendez, te vagy az Eva Mendes*

Életem filmjében én vagyok az a teljesen jelentéktelen karakter, aki egy dramaturgiailag lényeges ponton, a történet uszkve felénél nagyon csúnyán megpurcan, ezzel felhívva az igazán lényeges szereplők figyelmét a helyzet mibenlétére.

*Sose értettem ezt a sort. A filmben, amit az Isten rendez, Eva Mendes az Eva Mendes.

Szerettem volna egy igazi élménybeszámoló bejegyzést írni Orfűről, de amióta hazaértem, levegőhöz se jutok, úgyhogy félő, mire neki tudok állni, már nem lesz meg a fonal.

Szóval csak gyorsan lejegyzem, amin azóta is gondolkodom, hogy az, hogy lementem egy fesztiválra egyedül és szín józanul végig tomboltam nyolc koncertet, az lehetne baromi menő is, ha viszont úgy mesélem, hogy minden nap az utolsó koncert után elmentem szépen aludni, ami lehetetlen a fesztivál közepén álló sátorban, így fölösleges is, továbbá, hogy felületes koncert előtti beszélgetésbe sem keveredtem senkivel amikor még/már nem volt ott B. illetve E., akikkel jöttem/mentem, és végig kicsit úgy éreztem magam, mint egy ufó, aki a fiatal földlakók viselkedését tanulmányozza mint kívülálló, szóval akkor meg elég szomorú.

Tegnap este újra belekerültem a helyzetbe, amit, mint kiderült, egyáltalán nem tudok kezelni: ha amit gondolok, vagy szeretnék, az másnak nem esik jól. Mármint nem az, amit teszek, hanem, effektíve, amit gondolok/érzek vagy amit a másik fél gondol/érez, hogy gondolok/érzek. És akkor ott állok, hogy hát én tényleg egyáltalán nem szeretnék másnak semmi rosszat okozni, pláne nem olyasvalakinek, aki számomra fontos, de azért odáig már talán-talán eljutottam így jónéhány hónap kemény munkával, hogy legalább a saját geometriámon belül ne kelljen már részlegesen térkitölteni. Sőt. Néha már olyat is gondolok, hogy talán azt is szabad, ami másra csak akkor van hatással, ha kifejezetten kiteszi magát  ennek. Ez utóbbi mondjuk már csak elméletben megy úgy-ahogy, de a valóságban ez rendkívül nagy koncentrációt igényel, hogy végiggondoljam, valóban megfelelően kategorizálom-e a dolgaimat, vagy igazából erőszakos vagyok és önző. Odáig még nem jutottam el, és talán soha nem is fogok, és talán nem is baj, hogy akár lehetnék erőszakos is, meg önző is. Momentán a gyanú legkisebb árnyékára beindul a pánikreakció.

Szóval miután megjártam a gondolatrendőrséget és feltételesen szabadlábra helyeztem magam, megpróbáltam elterelni a figyelmem, és elkezdtem olvasni a frissen érkezett Neil Gaiman: Feeders and Eaters képregény változatát. Nem biztos, hogy pontosan értem, miért rendeltem meg, ugyanis, amikor először összetalálkoztam vele, napokra kiborított, és azóta nem is merek Neil Gaimant olvasni csak úgy találomra. De valahogy mégis rezonált a sztori és próbáltam megtalálni online az illusztrált változatot, nem sikerült, úgyhogy megrendeltem. Szóval ezt olvastam, és sikerült lecserélnem a korábbi szomorúságot egy erős zaklatottságra; nemhogy nem tudtam végigolvasni, a negyedéig, ha jutottam. Gyorsan olvastam valami mást, hogy el bírjak aludni, nagy nehezen sikerült. Aztán hajnalban épp álmodtam valami teljesen nyugodtat, és hirtelen arra ébredtem, hogy egy ismerős hang kívülről beleszól, hogy "Dóra!" sokkal tisztábban és élesebben , mint az álom, olyan volt, mintha a szobában állna, pont az ágy fölött és próbálna felébreszteni. Fel is keltem rá, és rettegve néztem körül tök mozdulatlanul, hogy vajon tényleg keltegetnek, holott én egyedül lakom és baromira bezártam minden ajtót. De nem láttam senkit. Percekig nem mertem moccanni sem.

Na ezt álomfejtse meg valaki.

(Amíg én megpróbálok nekikezdeni a holnap esedékes tanulmánynak, amit nagyon-nagyon nem akarok már megcsinálni, halálosan fáradt vagyok.)

Vajon észre fogom-e venni, és mekkora késéssel, hogy már nem nekem szól, hogy én még itt ülök benne a beszélgetésben, de te közben már egy másikban vagy. Hogy elfelejtetted jelezni, hogy bocs, telefon.

Ha egy tanár irreálisan magasra teszi a lécet, az még mindig jóval kevésbé visszatetsző, mint ha abban a bizonyos lécben vannak folytonossági hiányok, és van, aki egy ejnye-bejnyével megúszhat olyan jelentős elvi hibákat, amik korábban a képzésben való részvételt is kétségessé tevőnek minősíttettek. Súlyos hiba bármilyen autoritás részéről annak feltételezése, hogy a tápláléklánc alja nem beszél egymással és nem rakja össze a kirakóst. És nem, nem savanyú a szőlő, nem szeretnék ilyen kegyek kedvezményezettje lenni.

"Hát én sose mondok le programot a tanulás miatt." - mondja, és első reflexből persze visszakézből válaszolnék, hogy ez miért is releváns információ? (alsó hangon így), aztán eltöprengek, valóban, miért is?

Múlt éjjel valamiért nagyon nem bírtam elaludni, és próbáltam rájönni, mi nyomaszt most épp a tudott dolgokon felül ennyire. Teljesen olyan érzés volt, mint megpróbálni rájönni arra, mit felejtek épp otthon, mert csak azt érzem, hogy bökdös a hiányérzet.

És elkezdtem sorra venni. Egyrészt, hogy még hátra van egy leadandó a szakmérnökin, ami nem egynapos, pláne nem az én jelenlegi tempómmal, ugyanakkor praktikusan a most vasárnap van rá és slussz. Azért, mert 21-én le kell adni egy projektet a munkahelyen, amire a szükséges idő fele volt eredetileg, és mivel nem sikerült eléggé felgyorsulnom, a hátralevő részre a szükséges idő harmada van. És ha esetleg kapnánk rá plusz időt, azzal sem vagyok előrébb, mert december óta jegyem van Orfűre és én bizony oda elmegyek, akármi is van. Oké, csak hogy jutok le, menni fog-e a sátrazós móka, mit fogok ott csinálni négy napig egyedül, vajon mennyi pénzt kéne rá félretenni. Igen, pénz: jelenleg megpróbálok épp a fizetésem kétharmadából kijönni, mert ki akarom gazdálkodni a baglyok becsült árát őszig, és elvileg működhetne, hisz a kezdőfizetésem ennél kevesebb volt, de akkor még nem jártam pszichológushoz, ami ennek az összegnek kapásból a negyede. És a pszichológusnál meg a múltkor effektíve kijelentettem, hogy valami elképesztően mély ellenérzésem van a kreatív szakmákban dolgozó emberekkel szemben, basszus, hogy bírok ilyeneket nem csak, hogy mondani, de gondolni? Miért vetítek ki nagyon konkrét ellenérzéseket nagyon általános halmazokra? És az este összefutottam B-vel a könyvhéten és mutogatta a könyveket, amiket vett, és észrevette, hogy én nem vagyok tőlük olyan nagyon lelkes, és megbántódott és aztán picit szomorúan mondta, hogy akkor találkozunk A esküvőjén, és én tényleg nem akartam megbántani, csak nem szeretem Vekerdyt egyáltalán. A. esküvője pedig itt van a szomszédban és nem tudom, miben menjek, fogalmam sincsen, milyen nászajándéknak örülnének, úristen, pedig a legjobb barátnőm, és jól kéne éreznem magam legalább ezen az egy esküvőn az életben, de borzasztóan esélytelen, már megint...

És ez így ment egyre tovább és tovább és persze nem jött az aha élmény, hogy igen, a lakáskulcs/a telefon/a bérlet, mert semmit nem hagytam otthon, hanem azt nem tudom, hova megyek és mi kell oda.

Tegnap megpróbáltam minden kedvezőtlen körülmény ellenére kihozni valamit a szombat estémből, és addig jutottam, hogy kimentem a Vörösmarty térre a könyvhétre, tébláboltam egy sort, vettem egy azaz egy darab könyvet (egy átlagos könyvesboltban nyolcszor több inger ér, mint ami itt volt), majd valahogy kibekkeltem az időt 8-ig, hogy akkor hallgassuk meg Háy Jánost.

Először is, hogy itt is, megint csak az van, hogy körülnézel a teremben és középkorú nők. És nem azért, mert deres halántékú író, hanem mert kultúra. Szerintem. Lehet, hogy piszok rosszindulatú vagyok. Ugyanakkor azzal is vitatkoznék rögtön, hogy kultúra. Vagy legalább a mértékével. Minden korábbi tapasztalat és a józan ész ellenére valahogy ilyenkor azt várom, hogy ha valakinek nyomtatásban jelenik meg az írása, és utána még mikrofont is adnak a kezébe, és kérdezik az utazásairól, a világban és magában, hát akkor az mondjon valamit, amit nem tudok, az legyen okosabb, mélységében vagy széltében, vagy valami. De nem. Egységnyi ötvenes férfi mesél arról, hogy hát igen, a svájciak kedvesek és merevek, meg hogy tervezni előre az utazást, benne a kötelező látnivalókkal, vagy csak ott lenni, satöbbi. És ott ülök és elkezd bizsergetni ugyanaz az érzés, ami a szakmérnökin is szokott, amikor hőszigetelésből képesek másfél órát adni egy termékgyártónak, hogy mondjon nekünk újat, és nem tud, meg olyan nagyon nem is akart ennyit beszélni, na, ilyenkor szokott előkerülni a telefon, mert már én is annyira huszonegyedik századi vagyok, hogy kell az inger az agyamba állandóan.

Na és akkor egyszer csak mégis mondott valamit. Hogy ez a jelenkori nyugati ember, ez nem csak a tárgyakat halmozza, hanem az élményeket is gyűjti, mennyiségileg. Hogy legyen meg a fotó magamról a megfelelő szögből az adott helyen. A mai ember nem tud nagyon mit kezdeni azzal, ha nem érik ingerek, nem tud mit kezdeni a magánnyal, nem tud mit kezdeni magával, a létezését az ilyen-olyan igazolható eredményeivel (tárgyak, fényképek, összeköttetések) próbálja bizonyítani. Oké, ezt már lehet, hogy nem is ő mondja, hanem én gondoltam tovább, őszintén szólva tényleg nehezemre esett egy ponton túl figyelni. De valahogy szíven ütött, ezzel együtt. Ott ültem az érdektelen idegenek gyűrűjében és azon gondolkodtam, hogy _igazából_ miért is vagyok ott.

Ha legközelebb látlak,
csak annyit szeretnék mondani:
remélem, most boldog vagy!
- és úgy is gondolni.
Amíg erre nem vagyok képes,
ne kerüljek a szemem elé.

Két napja azon töprengek, hogy valóban egy feneketlen sötét verem volnék-e én is, téglatolvaj, aki mások energiáiból próbál előrébb jutni? Mert tök könnyű azt gondolni, hogy én aztán nem, én inkább mások helyett is feszülök a bármin. (Nem mintha ezt bárki kérné, vagy akár jó néven venné, teszem gyorsan hozzá.)

Szóval könnyen gondolkodom azon, vajon mekkora lenyomatom lehet a világban, történik-e bármi annak hatására, hogy én is ott voltam. És persze arra jutok általában, hogy nem, nem sok. Ehhez képest igazán érdekes a heti házi feladatom, miszerint is szedjem össze, mik azok a tevékenységek, amiket magam miatt csinálok, ami tényleg én vagyok, amitől jól érzem magam, és főként, ezeken belül, aminek semmi kézzel fogható eredménye, haszna nincs. Mert magról citromot nevelni, az most nem érvényes listaelem. Ergo ez egy olyan elgondolkodnivalónak tűnhetett az avatott szem számára, ami alighanem ráébreszthet arra, hogy nem sok ilyen van. De akkor mégis miért feszülök annyira rá a létem következményeire, ha közben meg eléggé meg vagyok róla győződve, hogy nem igazán léteznek?

Visszatérve a mások építőkockáiból való építkezéshez, ma együtt főztünk/ebédeltünk öcsémmel, és valahogy szóba került valahonnan a tetoválásoktól indulva az ízlés és hogy mi tetszik most és mi fog később, és mondta, hogy ő nagyon tudja utálni a saját, pár hónapja még sikernek és valamilyennek érzett munkáit is, és azt, hogy mi szép, ő egy pillanatnyi hangulatnak érzi leginkább, állandó változónak. És hogy nincs röhejesebb a tavalyi divatnál. Próbáltam nagyon őszintén magamba nézni, hogy én vajon mennyire haladtam túl magamat valaha is, és végül azt válaszoltam erre, hogy amióta nem nagyon hagyom, hogy anyu, vagy éppenséggel akárki más (nem vagyok az az együtt vásárolós típus) beleszóljon abba, mit vegyek föl meg mi áll jól, azóta általánosan vállalhatónak érzem azt, amit épp hordok, visszamenőleg is, és különösen mostanában tök sok olyan reggel van, amikor borzasztóan tetszik, amit kb random* összeválogattam (a földszínekben játszó cipőből kilógó püspöklila zokni felett a téglavörös nadrág a legesősebb reggeleimet is fel tudja dobni, bizonyos értelemben borzasztó egyszerű lélek vagyok), mert valahogy én vagyok. Aztán amint kimondtam, elkezdett picit mocorogni bennem, hogy biztos ez? Biztos én vagyok a kreatív irodában szövegíró?

*A ruhásszekrény jelenleg napirenden lévő felső rétegei mondjuk egyáltalán nem random dolgok: négy különböző színű, de határozottan színes magasított derekú, szűk szárú nadrág, vagy 8 egyforma fazonú ujjatlan top a leghatározottabb színekben, 4 rövidujjú kék póló mindenféle nyomatokkal, monokróm színes zoknik, és mostanra már sajnos csak két világosszürke vékony pulóver, mert a legkedvesebb sötétkéket megette a mosógép.

Végül nem mentem el vizsgázni.

A motivációim saját magam számára is kérdésesek. Mert akkor oké, ha ezt előző este, vagy aznap reggel eldöntöm, és vizsgázás helyett 11-kor kilibbenek az egyetemről és mondjuk elmegyek piacra vagy takarítok otthon, vagy akármi. De nem. Szépen bent ültem még 4 órát az egyetemen, újra átnéztem az anyagot, majd odamentem a vizsga előtt 10 perccel a teremhez, ahol E. teljesen kibukva várt, és elmesélte, mi volt a hőszigetelés vizsgán. És ahogy ott mesélt és kirajzolódott előttem, hogy nem, itt továbbra sem olyasmit kérdeznek, ami elhangzott, hanem ami eszükbe jut, ami még mindig valamennyire elmenne (mármint, megszoktuk), de basszus, amit aztán állítanak, hogy a helyes válasz volna, az effektív nem stimmel. Szóval, hogy tényleg, kinek és mit akarok én pontosan bebizonyítani?

És álltam ott, mint egy idióta, hogy én tulajdonképp miért akarok pont itt, pont erre pont 5-öst kapni, ki a francot érdekel, maga a papír sem ér semmit, pláne egy vizsgajegy, közben meg a munkahelyen volnának ténylegesen akut teendők, hogy mást ne említsek...

Szóval akkor kissé leforrázva szépen eljöttem. És azóta ezen töprengek, hogy hogy is van ez, hogy általában tudom, amikor olyasmit teszek, ami hülyeségnek tűnhet, de arra miért mindig ennyire lépcsőházi módon jövök rá, ha szerintem is az? Mintha lenne egy irgalmatlan nagy pufferzóna a vágyaim és a cselekedeteim között, ami persze tud jól jönni, de valahogy annyira rutinommá vált kontraintuitíve cselekedni a kitalált greater good reményében, hogy már komoly erőfeszítést jelent leásni addig, hogy tulajdonképpen mit is szeretnék.

Vagy, mostanában még jellemzőbben: tudom, hogy mit szeretnék,  és azt is, hogy amit szeretnék, az nem lenne jó. Elvileg ilyenkor kéne a kognitív disszonanciának elindítania egy új rendet teremtő lavinát, de nem, én szemlátomást korlátlan ideig bírok abban az állapotban vegetálni, hogy hát igen, hülye vagyok, hogy olyan dolgokat szeretnék, meg gondolok, amik nem vezetnek jóra, nincs mit tenni, nincs megoldás, most már mindig így lesz.

Mindig is picit szürreálisnak éreztem azt, amikor regényekben olvastam, meg nagymamám elmeséléséből hallottam, hogy húsz-harminc éve özvegy asszonyok komplett szekrénynyi ruhát érintetlenül őriztek és kiborultak, ha bárminek baja esett.

Hiszen a tárgyak csak tárgyak, és van valami bénító abban, ha a mikrokörnyezet tele van olyan holmival, amiket már senki sem használ, egyedül történetük ólomsúlyával vesznek részt a mindennapok hangulatának meghatározásában. Egy szekrénynyi kegytárgy, ereklye.

Aztán persze kiderül, hogy az egyetemes gyászfolyamat része az, hogy az ember bizonyos történések valódiságának egyedüli bizonyítékaként képes kezelni egy inget, vagy egy hátizsákot. Máshogy és másra emlékeztetnek, mint az ugyanezen idők emlékét őrző saját holmik: ajándékok, mozijegyek, duna-parti kavicsok.

Az életem jelenleg egy múzeum, én vagyok benne a teremőr. Ruhatáros, senkinek sem hiányzó kabátok őre egy rég bezárt színházban.



What's the point of holding onto what never gets used?
Other than a sick desire for self-abuse.

Tizenkilencre lapot húzni

Megajánlott 4-est kaptam vízszigetelésből. Borzasztóan böki a csőrömet. Tudom, hogy baromság, tudom, hogy örülhetek, hogy egyáltalán kaptam, és a csapatból ráadásul egyetlenként 4-est (van még két 3-as, aztán slussz), de jobban örültem volna, hogyha nem ad, akkor már. Az email végére még odaírta, hogy javítani természetesen lehet.

Aha.

Végignéztem a korábbi vizsgaeredményeket, a képzésben még soha senki nem írt 4-esnél jobbat.

Aztán, hosszas töprengés után végül válaszoltam az emailre, hogy tudom, hogy nem igazán felnőtt kérdés, de: rontani is lehet? Csak mert korábbi tapasztalataim alapján ez a verzió valószínűbb.

Igazából nem tudom, milyen válaszra számítottam, az sem világos, miért küldtem el, leginkább azt érzem, azért, hogy ezt elmondhassam. Hogy hahó, gondoltál-e már valaha arra, hogy nálad amúgy nem lehet jobbat írni?

De nyilván nem érkezett válasz.

Ettől függetlenül úgyis elmegyek vizsgázni. Az egyetlen, amitől picit tartok, hogy az emaillel még fel is hecceltem, bár alapvetően inkább viccesnek szántam.

Azért baromi pipa leszek, ha még jól meg is buktat és mehetek újra...

A szakmérnökin a 20+ hallgatóból azon 2 között vagyok, aki már leadta az akusztika tanulmányát és azon 6-7 között, aki készen van a vízszigetelés féléves feladatával. Ehhez képest csak azt tudom érezni, hogy húztam, mint a rétestésztát ezt az egészet, borzasztó kevéssé vagyok hatékony és már rég nem itt kéne tartanom vele.

Ugyanez kb az életem minden területén megjelenik, ha jobban belegondolok.

Asszem mégsem jó gondolat, hogy magamhoz mérjem magam. Vagy a mindenséghez.