2016. július 29., péntek

Azt hiszem, azért írok blogot, mert hetedik után a legkedvencebb magyartanárom azt írta nekem, hogy mindenképpen írjak, ha mást nem, naplót.

Nem tudom, miért mondta, de tudom, hogy borzasztóan meglepett a dolog. És tudom, hogy ez a meglepetésszerű pozitív megerősítés alighanem nagyobb hatással volt rám, mint ami indokolt lett volna. De mindig is szerettem volna írással foglalkozni, ahogy mindig is szerettem volna tanítani.

Tanár azért nem lettem, mert nincs türelmem, én csak azokat tudom tanítani, akiket bárki: azokat, akik akarnak tudni. Az igazi tanár az öcsém, aki a 95 éves nagymamámnak elmagyarázta az iPad-et, hosszú hetek kemény munkájával, végtelen mennyiségű operettsláger meghallgatásának árán. Mostanra alighanem mindent tud Németh Marikáról és Marik Péterről.

Író azért nem lettem, mert nem vagyok tehetséges. Egyáltalán. Nem állítom azt, hogy a magyartanárom tévedett: helyesen diagnosztizálta a grafomániámat, a közléskényszeremet, akár beszélhetünk íráskészségről is. Az érdemleges produktumok előállításához jellemzően 1% tehetség és 99% szorgalom/tanulható dolgok/véres veríték kellenek. Na, nekem az az 1% nincs.

Tehetség helyett mondhatnék érzékenységet is.

Ha számba veszem azokat a könyveket, azt a maroknyi verset, azokat a dalokat, amiket tényleg igazán erősnek érzek, nem pedig valamilyen igen jól fogyasztható iparosmunkának (Salinger vs John Green, Hiperkarma vs Ákos, vegyük észre, nem feltétlen mondom, hogy egyiket a másiknál szívesebben olvasom/hallgatom, csak hogy más minőség), azok olyan emberek nevéhez fűződnek, akikről alighanem hiányzik az érzelmi epidermisz. És valószínűleg tényleg szükséges a lélek harmadfokú égési sérülése ahhoz, hogy valaki olyat tudjon mondani, ami másoknak is a lelkéig ér, nem csak a füléig.

Szóval lényegében azt hiszem, bele kéne nyugodjak abba, hogy van az az ár, amit nem vagyok kész fizetni azért, hogy másokhoz úgy tudjak szólni, hogy meg is érezzék.

És hogy nem kéne ettől kudarcélményem legyen.

De van.


4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szerintem van tehetséged, szorgalmad nincs. Illetve van, csak mást csinálsz szorgalmasan.

http://zenpencils.com/comic/90-ira-glass-advice-for-beginners/

PS
"És valószínűleg tényleg szükséges a lélek harmadfokú égési sérülése..." szthittem ilyen alapigazságok fölött állsz

ee_version írta...

Nézd, ez az egész nagyjából ízlés dolga. az mindenesetre tuti igaz, hogy azok a művészek, akiktől én szívesen olvasok/hallgatok, azok a hétköznapi életet nagyban nehezítő mértékig érzékenyek, ilyen vagy olyan formában. (Továbbra sem ajánlom a popzenei szövegek értő hallgatását, hatalmas-hatalmas trigger warning van a legjobbakon.)

Szóval, hogy van a Berzsián altípus, aki én is lehetnék, de ő jobbladákat költ és azokat meg én nem fogyasztom olyan nagy hévvel.

Amúgy valóban nem vagyok szorgalmas, de nem is állítottam, hogy a maradék 99% megvan, csak jaj, jaj, hiányzik az az egy :D Nem, én azt mondom, hogy még ha belegebednék sem tudnék olyasmit írni, amit szívesen olvasnék.

Névtelen írta...

Jó, hát, próbáltam egy kis önbizalmat csiholni, de a tudományom gyorsan véget ért.

ee_version írta...

Nekem pont elegendő önbizalmam van, mások vannak eltájolva :D