A szűcs, aki időnként átver, és más mesék

Emlékeztek, hogy a baglyozás utáni kényszerszünetben elhatároztam, hogy minden, eladdig halogatott teendőt elintézek? És ennek keretein belül elvittem az irhámat a szűcshöz tisztíttatni és a zsebén egy 15x4 cm-es bőrdarabot kicseréltetni? Na, hát még mindig várok az eredményre. Először elvállalta, pofátlan sok pénzért és másfél hetes határidővel. Gondoltam, ejha, de nincs idő másik szakembert keresni, az ő munkáját legalább ismerem, a kabátot két éve ő alakította át egy ilyen harang alakú, értelmezhetetlen valamiből, amit anyu impulzusszerűen vásárolt harminc éve (bizonyos viselkedésminták jól követhetően öröklődnek nálunk anyai ágon...).

Másfél hét után telefonált, hogy a tisztítás már kész, de a javítás még nem, türelmemet kéri, következő hétre számítsak, hív, ha kész. Következő héten újra hívott, hasonló szöveggel. Aztán többet nem hívott. A hiány feltűnt, viszont eléggé gyorsan pörgött a munkahelyen a gépszíj ahhoz, hogy ne legyen prioritás az utánajárás, így a karácsonyi szabadságblokk első napján fogtam magam és meglátogattam személyesen az üzletben. Előadtam neki, hogy november végén vittem oda, rövid, világos, és a tisztítás meg a zseb, és hogy vinném. Jaj, persze, emlékszik, csak nincs itt a kabát, hanem a műhelyben van (????? szerintem a műhely konkrétan a bolt hátulja, a függöny mögötti részen), délután 5-re, ha vissza tudok jönni, addig elhozza. Kizárt a délután 5 (uszkve 600 ajándék beszerzése volt hátra, nem Óbuda szívében terveztem körözni értük), jó, akkor a két ünnep között bejön, 29-e 14 óra jó? Igen, jó, legyen így.

Tippelhettek, volt-e egy árva lélek a boltban, amikor ma lélekszakadva, 14:00-kor megérkeztem elé? Bingo. Előkotortam a telefonszámot, már épp tárcsáztam volna, mikor hív. Jónapot, én a szűcs, és eztésezt keresem. Én volnék, itt állok a bolt előtt, ön hol? Hogyhogy hol? Dehát azt beszéltük, hogy ma telefonálok, hogy mikor jöhet a bundáért*, most még jövök felfele vidékről, holnap délután 4 megfelel? Erre már nem bírtam magamban tartani, hogy nem, nem ezt beszéltük, hanem, hogy ma kettő, de persze, akkor legyen holnap négy. Jó, akkor holnap, kezitcsókolom.

Namost. Egyrészt nem véletlenül nem keménykedtem eddig vele, mert meggyőződésem, hogy jelen pillanatig hozzá sem nyúlt a kabáthoz, és nem akarom, hogy mérgében még el is szúrja. És mert nem vagyok túl asszertív, és hiába játssza ugyanazt piciben, mint Kata, őt a túszul ejtett irhakabát miatt kevésbé tudom otthagyni a fenébe. De most már irtó kíváncsi vagyok az alighanem világ legszebben kicserélt zsebdarabjára, amire több, mint két hónapot érdemes várni. És az egyetlen ok, ami miatt már hulla mindegy, mikor lesz kész, hogy tegnap mérgemben vettem egy vastag _és_ fenék alá érő _és_ kapucnis télikabátot 9000 Ft-ért (meg egy sálat 6000-ért, igen, szerintem is abszurd), ami konkrétan többet fog érni a hideg ellen, mint az amúgy gyönyörű és pihepuha és könnyű irhám, amivel csupán annyi a  baj, hogy rövid és nincs kapucnija (hozott anyagból, ugyebár...).

És ma megvettem a túrabakancsot is.

Lassan kéne dolgozni is, a pénzköltés már igen jól megy.

*Még ha feltételezzük is, hogy én emlékszem rosszul, mennyire reális, hogy még időpontot is megbeszéltünk egy telefonhíváshoz? Naugye.

A saját előző bejegyzésemre is reflektálva meg kell, hogy állapítsam, hogy kevés kellemetlenebb embertípust tudok elképzelni, mint akinek mindenkiről és mindenről van egy becsmérlő szava, ezzel (ügyetlenül) leplezve alátámasztandó saját szellemi/morális fölényét.

Én miért vagyok ilyen?

Öreg vagyok és keserű

Akusztika leadandó helyett, hőemelkedésre hivatkozva kb a 200. oldalnyi blogot olvasom (pedig baromi jó könyveket kaptam karácsonyra), és kezdem azt érezni, hogy a várandós és kisgyerekes anyukák sokat gyakott szókincstorzulása (pocaklakó) kanyarban nincs ahhoz, ami a magyar bloggerszférában elharapódzott. Illusztrálnám:

• eski
• bulika
• cukiskodás (értsd: amikor két, egymást szerető ember harmóniában együtt van épp?)
• főni
• melóka
• yolóka

Hogy ez miért? A jelenség annyira általánossá vált, hogy a fenti változatok az érintett kifejezések alapverziójának tekinthetők mára.

Tudom, hogy a nem sok engem olvasó 105 százaléka blogger, és nálamnál jóval olvasottabb blogger, szóval őszintén kérdem és nem kötözködésből. Csak nekem furcsa és zavaró?

Hatalmas problémáim

Volt ősszel egy Tátra túra pár kolléga szervezésében, amire nem tudtam elmenni, mert Carlos és a baglyok. De sejtettem, hogy jó móka lehetett, és aztán nemrég tartottak egy élménybeszámolót a résztvevők, és valóban.

Tavasszal lesz egy újabb, és ezt kivételesen talán nem üti sem az államvizsga, sem az utolsó(?) szeánsz Carlosszal, úgyhogy erre tényleg el kéne menni. Csakhogy nekem egy árva alkalmas darab felszerelésem nincsen magashegyi túrához. Persze majdnem mindent be lehet szerezni apránként, van néhány hónapom, no de bakancs is kéne, méghozzá bejáratott bakancs. Kifaggattam öcsémet, hogy milyen legyen, és végül is jól beleválasztottunk a sűrűjébe, és kitaláltam, hogy ha már lúd, meg húsz év múlva is biztosan megyek még majd, ha nem is a Tátrába, de a budai hegyekbe, mittudomén, szóval akkor Hanwag. Hanwag Tatra. (Hogyan tapsoljuk el a karácsonyi ajándékpénzeket kevés lépésben című műsorunkat látják.) Az a jó ebben a márkában, hogy már nem one size fits all alapon áll a kedves végfelhasználóhoz, hanem van belőle normál szélességű talpra, meg keskenyre, meg szélesre, meg bütykösre is. De. Színválaszték csak a normálból van, a többi meg a világ legunalmasabb (és nyilván legautentikusabb, echte bakancs-színű) barnájából van. És nekem az "őszi falevél" meg esetleg a hamuszürke színű tetszik. Jóhogy. Akkor is, ha 95%, hogy az én lábfejem a precíz németek szerint már széles. Az érzelmi gyötrődést elméletileg nem muszáj fejben lejátszanom, vásárlás/rendelés előtt lehet itthon próbálni. Csakhogy ha mindkét szélességből szeretnék minden méretet felpróbálni, ahhoz be kell járnom a Ferenc körút-Budaörs-Miskolc (értelemszerűen ez utóbbiból inkább berendelném valamelyik pesti boltba) háromszöget, amihez sem időm, sem kedvem, főleg, hogy ennyi strapa után úgyis az fog kiderülni, hogy a wide kell. És sehol nem találok táblázatot arról, hogy mégis hol mérve hány mm az a wide, én nem is értem.

A másik, még óriásibb probléma az, hogy sajnos bementem a Fiókba 23-án, elvileg anyunak venni egy szép jegyzetfüzetet, gyakorlatilag persze vettem neki is, de véletlenül egy technikailag nem fölösleges smaragdzöld Leuchtturm-ot (ebbe németet fogok írni, ezt ígértem magamnak), és egy technikailag is tökfölösleges Nuunát.

(Akit nem izgatnak egészségtelen mértékig a papíráruk, az kímélje meg magát a folytatástól.)

A Nuuna mentségére legyen mondva, hogy nagyon szép a borítója, és a lapok éle is színes. Meg fehérebb és vastagabb benne a papír, ami, lássuk be, engem hol érdekel, annyira minimál módon használom a pöttyös könyveket, hogy a legpóribb füzetben is elmenne. De! A teljesen jól használható 5x5 mm-es osztás helyett ez ilyen elképesztően sűrű, 3,5x3,5 mm-es mezőkre van összepöttyözve, ami szimplán szedve olvashatatlanul sűrű, duplán valahogy elvész a varázsa, plusz nem fér bele úgy 31 sor, ahány napos tud ugyebár lenni egy hónap, szóval ki találta ezt ki? Hát a legalapvetőbb kérdés egy A5-ös füzet felosztásánál, hogy kifér-e a március. Hát nem?

Nem.

Főleg régen voltál jó*

Az volt, hogy meghirdettem a céges karácsony napjára szóló Aréna jegyem eladni vagy cserélni ugyanolyan kategóriájú, szombati jegyre, és be kell vallanom, hogy picit jobban drukkoltam az eladásnak, mint a cserének, de csere lett belőle.

Igazából nem történt semmi tragikus. Ákossal nem az a baj, hogy idióta**, még csak nem is az, hogy nem kimagaslóan jó előadó/dalszerző/szövegíró, hanem, hogy eléggé látványosan unja, amit csinál. Persze lehet reménykedni, hogy ez egy szokásos hullámvölgy, eleve, mennyire beteg gondolat gigakoncertet szervezni úgy, hogy marha rég nem volt új lemez, sikeres meg pláne, de őszintén szólva nem látok reális okot reménykedni abban, hogy ebből a kátyúból kikeveredik még. Tulképp mit várok, lassan 50 éves szegény, már picit beindult a nosztalgiajárat, hát legfeljebb nem velem megy tovább.

Az igazi baj az, hogy nem csak engem, az örök elégedetlent nem mozgatta meg ez az idei program, hanem úgy érzem, hogy senkit sem. Ha egy koncerten a harmadik sorig be tudnak húzódni a végig összefont karral, teljesen mozdulatlan állók (és nem mind emberáldozat), ha az elmúlt közel 30 év egyszerre legalább négy különböző pontjáról merchandise-ba öltözöttek sem ugrálnak több, mint bruttó 15 percig, ha a ráadásra villámszünet után kell visszaérnie a zenekarnak, mert félő, hogy a feltűnően halk*** taps nem fog kitartani addig, míg a főhős átöltözik, szóval akkor marhára vérfissítés kell, és lecserélni az egész avítt garnitúrát, aki az ügyön dolgozik, a frontember maradhat (ha már a neve alatt fut a kóceráj), de kapja össze magát, kezdetnekk adja le az elkényelmesedés legegyértelműbb jeleként rákúszott utolsó 10 kilót, mert ciki a nagyterpesz ebben a formában.

Fáradt volt, unalmas volt, nemhogy a jegy árát nem érte meg, de a sorbanállást a ruhatárnál sem. Szomorú vagyok kicsit.

*Kár, hogy nem játszották, kedvenc bonanza számom.

**Őszintén, melyik könnyűzenei előadó nem az? És értem, hogy nem mindegy, hogy hogyan hülye valaki, de tényleg nem érzem szélsőértéknek a dolgait, meg nem is nagyon látom relevánsnak abból a szempontból, hogy hogy érzem magam a koncerten.

***A Quimby és attól közönségméretben lefele bármilyen előadó örülne neki, de ez elvileg egy népgerjesztő műfajú előadás, orkán szokott lenni, előtte-utána-közben, és még két éve is volt.

Az első lehetséges nap megvettem Orfűre az ötnapos jegyet, szállás már az első óra után nem volt, de lehet, hogy mégsem kell majd idén napokig hideg vízben zuhanyozni,

mert majdnem biztos, hogy akkor lesz az államvizsgám.

Hamarabb engedtek el minket a szakmérnökiről, és úgy döntöttem, nem sietek haza megírni az akusztika házit (fogom még én ezt bánni...), hanem megyek és nézek dolgokat magamnak és ajándékba. Ajándék ügyben nem ihletődtem meg, azaz, de, csupa olyanoknak, akiknek már megvan, mit adok.

A magamnak nézelődés közben meg csak azon járt az agyam, hogy így sem férek a szekrényekben. Ennek egyik oka a mérhető mennyiségű fölösleges cucc *, de az az igazság, hogy a haszontalan dolgokat kidobom/elajándékozom állapottól függően, ami ritkán használt tárgyam van, az általában kéne, csak pl nem pont olyan, de pont olyan meg nincs. Tudom, ilyenkor ezektől meg kell szabadulni, és helyette venni azt, ami igazán olyan, de én enyhe kétkedéssel fogadom az ilyen távol-keleti minimalista trendeket, szerintem ez is a túlfogyasztás egy formája, csak a cucc egy része bizonyos átfutási idővel a kukában landol, nem tudom eldönteni, hogy ez így különösen képmutató, vagy éppen, hogy igazán őszinte.

A másik ok, hogy igazából lényegében egy 12 négyzetméteres szobában van kb mindenem, meg egy nem túl nagy konyhaszekrényben, és a holmik szekrényből való kiömlésének lehet oka, hogy kevés a szekrény. Szóval ha meghatódom egy igazán szép étkészleten, rögtön a következő gondolat, hogy de hova teszem, van tányér, amiből ehetek, nem az enyém, de van. És ugyanez bútorokkal, mindenféle lakásba való dologgal. Egy része persze jöhetne, de abba belegondolni, hogy minden, amit most vennék, technikailag fölösleges, viszont belátható időn belül költözni kell majd vele, ez elég nagy visszatartó erő.

Szumma szummárum az a bajom, hogy minden tárgyi feltétel hiánya ellenére úrrá lett rajtam a fészekrakhatnék, és borzasztóan nyomaszt, hogy ez még jó darabig nem téma. Pedig hát az én koromban a szüleim még a szüleikkel éltek, mit várok?

Szóval végül csak bevetettem magam a Lidl-be és többek közt egy 800 g-os parmezán tömbbel távoztam. Fajlagosan megérte amúgy, de baromi dühös leszek, ha (amikor?) rám romlik a fele. Recepteket várok!

*Illusztrációnak legyen elég az, hogy múlt héten spontán szerelmi hévből megvettem a stabilo pasztel színű szövegetkiemelőit az összes elérhető színben, és nem tudom, mire használjam, mert nem tanulok hosszú szövegekből, a pöttyös könyvet direkt nem színezem, hogy ne legyen bonyolult, a munkahelyi dolgokhoz meg sajnálom ezeket a kincseket bevetni.

Ha valaki olvas a magyar kockaharcos karácsony résztvevői közül, annak: spoiler alert!!

Semmi konferencia

Sikeresen beadtam a telefonom is a kabátommal együtt a ruhatárba, így nem tudtam fotót lőni arról, ahogy Likó Marci kukás-buddhista jelmezben rázza a seggét, pedig ez kb az est fénypontja volt.

A sorozat messze legerősebb tagja a 2. volt*, az összevont 1-2 után sejthettem volna, hogy ezt nem muszáj erőltetni, de ez már kifejezetten kínos volt helyenként. Az egész recept azért működött eleve, mert inkább koncert, mint színház, a számok a zenekar munkásságának veleje, a sztorit pedig a dalokra írta egy írástudó. Ezek viszont már határozottan Lovasi kvázi-liftzenéje Földes Eszter önmegvalósításához, akármiben is álljon az. És magukkal rántottak egy csomó tehetséges és lelkes művészt, ez a legdühítőbb. Péter és Erika, for real.

Kár érte. Maradtam volna inkább otthon akusztikát tanulni.


*És a második rész nyilván az egyetlen, amiről nincs felvétel.