Hallgatom szerencsétlen Dear Hank and Johnt és az egyik hallgató abban kért tőlük tanácsot, hogy hogyan tartson fenn beszélgetéseket, mert még a barátaival is azon kapja magát, hogy téma híján egymás mellett ülve mobiloznak. És erre a vendégként szereplő alkalmi műsorvezetőtárs azt bírta javasolni, hogy játsszanak Would You Rather-t.
Eszem megáll.
Hogy vannak az embernek olyan barátai, akikkel nem bír fél órát értelmesen beszélgetni? Vajon strukturálisan mennyit segít a helyzeten egy ilyen játék? Vagy az a cél, hogy a small talk szintjén fussunk le maratoni távokat?
Öcsém egy belpesti hostelben csapos és már nagyon rég barátságosan távolságtartó a vendégekkel, mert London óta PTSD tüneteit produkálja a felszínes beszélgetésektől. Pár hónapja pillanatnyi elmezavar keretében megpróbált összecimbizni az egyik vendéggel,mivel felületes benyomások alapján úgy ítélte meg, hogy kivétellel áll szemben. Erre kb abban a helyzetben találta magát, mint a podcast hallgatója, csak ő nem nyomkodta a telefonját. Mivel semmilyen értelmes kérdésére nem kapott továbbfűzhető választ, már majdnem otthagyta az egész szitut egy sör után, amikor a világutazó kínjában előhozta, hogy felváltva kérdezzenek egymástól (truth or dare, de csak a truth játszik). Amibe öcsém azzal a feltétellel ment csak bele, hogy csak olyan kérdés ér, ami a másikat valóban érdekli, nem baj, ha kínos.
Kb a harmadik kérdés az volt, hogy mi a kedvenc étele. Mi a baja az embereknek?
10 megjegyzés:
Az alatt a vegtelennek tunö ev alatt, mig helpdesken adtam IT tanacsokat nalam IT-kepzettebb embereknek, a tulelesem egyetlen modja az volt, hogy _beszelgeteseket_ csiholtam ki ezekböl a teljesen unalmas (nyomaszto, undorito) alaphelyzetekböl. Fantaszikus volt, szinte mindenki nyitott volt ra, es sokan kimondottan engem akartak, amikor valami bajuk volt a gepukkel, pedig en aztan tenyleg nem vagyok egy guru. Es ez most cask felig önfenyezes, azt akarom ezzel mondani, hogy az en tapasztalatom szerint az emberek szomjasak a szokasos sematol elutö beszelgetesekre, igazabol kivancsiak a masikra, es szivesen meselnek, de nagyon kevesen veszik a faradtsagot, hogy megtörjek a mintazatot.
Nem tudhatod, mi van a másik ember sablonos válaszai / kérdései mögött... Az utóbbi idöben elkezdtem félni az idegen emberektöl, meg a velük való beszélgetéstöl, mert nem tudom mikor nyomják meg véletlenül valamelyik "gombomat". Ha öcsédnek tényleg PTSD-je van (és nem csak egy szófordulat volt), neki ezt értenie kellene, hogy az emberek elöször szeretik biztonságos terepen feltérképezni kicsit egymást (idöjárás, mit szeretsz enni, inni, hallgatni, nézni), mielött kínos dolgokról hajlandóak beszélgetni.
Ha valaki a barátaival se tud beszélgetni, az nyilván más tészta, de a két szitu szerintem nem összevethetö.
kuurankukka :Az én tapasztalataim ezt nem támasztják alá. Nagyon kevés ember van, akivel tudok mélységében beszélgetni, és őszintén úgy gondolom, hogy nem rajtam múlik. Magukról beszélni még csak-csak tudnak, ha alájuk kérdezek - nagyon sokan ezt sem -, de a többség ugyanúgy kanyarodik vissza két méter után, mint öcsém világutazója. És nem értem.
cavecat: nyilván nincs öcsémnek valódi PTSD-je, de a kismicsodája tele volt a small talkkal és a mindig udvarias, de őrületesen távolságtartó és mesterkélt britekkel a végére. És hát azért az, lássuk be, hazai szemmel nézve egészen életszerűtlen, hogy valakivel épp ismerkedsz, és ahelyett, hogy legalább felszínesen, de elkezdj vele dumálni, hogy mi a kedvenc étele is csak azért kérdezed meg, mert ezt a hülye játékot találtad ki és valamit muszáj. Az illető egyáltalán nem akart ennyire sem beszélgetni, csak játszani valami party game-et. A gombok így sincsenek biztonságban, szerintem arra két módszer van: a szinte nullára szűkített társas interakciók - ezt nem feltétlen érzem összességében jó megoldásnak - és a gombok hatástalanítása. Nekem is van kurrens élményem, ha nem is ilyen nagyon kellemetlen témában. Egy aránylag új ismerős kérdezte, hogy mindig biciklivel járok-e, én meg mondtam, hogy ez nagyon erős túlzás, inkább csak akkor, ha aznapra egyáltalán nem mondanak esőt, nincs nálam nagy cucc és nem szerepel a terveim között hegymenet. Amire mit sem sejtő módon visszakérdezett, hogy mikor megyek én hegyre? És nem akartam tréfával elütni vagy elterelni egy ennyire ártatlannak szánt kérdést, úgyhogy megmondtam, hogy csütörtökönként, mert a pszichológusom ott rendel. És persze erre nem forszírozta tovább a témát és asszem kicsit zavarba is jött, de én meg egészen örültem utólag, hogy így alakult a dolog, mert talán sikerült úgy reagálnom, amiből azt érezhette, hogy no para, ez szerintem egy teljesen hétköznapi téma, és talán ezáltal azzá is vált. Passz.
Egy Lunarbaboon rajz:
http://www.webtoons.com/en/slice-of-life/lunarbaboon/ep-17-words/viewer?title_no=523&episode_no=17
Valamint
Csapos: - Mit szeretnél?
Vendég: - Mit szeretnék? Szeretnék elkezdeni élni.
A teljes emberi érzelmi skálát megtapasztalni.
Szerelembe esni, megértettnek érezni magam.
A világgal egyesülni, és nem érezni, hogy folyamatosan kihagyok valamit.
Megtapasztalni a képességeimet és megérinteni az embereket azzal, amit csinálok.
Csapos: - Szóval whiskey.
Vendég: - Whiskey.
Xaver Xylophon: Roadtrip
https://vimeo.com/150803501
huuu, gondolatok.
nagyon múltkor olvastam valamelyik nők lapja vagy nők lapja pszichében egy hosszabb cikket az autizmusról, és mondtam Áronnak, hogy a (talán) 6 leggyakoribb tünet rajtam mind megvan, csak nem olyan mértékben, hogy abból bajom legyen. csak, hogy értse meg, hogy nem egy hisztis, faksznis, felsőbbrendűséget játszó majom vagyok (ezt ő nem mondja, persze :)), amikor 10 rokonismerős jön anyósomékhoz és én a kijárati ajtót stírölöm, hogy mikor léphetnék meg, vagy nem akarom az egész kompániát egyenként végigpuszilni, vagy nem akarok mindenkivel chit-chat-be bonyolódni, hanem ez egy létező condition (tudom, divatos pol.korrekt szó ez most nagyon, állapot, de úgy értve, hogy kiindulási helyzet, amivel engem együtt kell szeretni), ami ott van a fejemben. gyakran nem nézek a szemébe annak, akivel beszélek, erőltetnem kell, hogy mégis. de erőltetnem kell azt is, hogy a "hogy vagy, mi újság"-ra adott válasz után én is visszakérdezzek, és nem azért, mert nem érdekel, hanem nem jut eszembe (miért nem mondja magától?).
és ugyanígy képtelen vagyok a small talk-ra is, és teljesen bezárok, ha faggatnak. ha viszont a másik fél bizalomra ad okot, akkor hajlamos vagyok túl sokat elmondani, ha valami konkrétumról kérdeznek, ami velem történt, vagy amin éppen rágódom. nem találom az egyensúlyt, a határokat. és szerintem ezzel sokan vannak így, ezt tanulni, fejleszteni és rendszeresen gyakorolni szükséges, különben tényleg az lesz, hogy ülünk egymás mellett, és mindenki nyomkodja a telefonját. szóval én tényleg mélységesen átérzem az alapszituációt, de hogy egy ilyen játék lenne rá a megoldás, azt nem hiszem. mondjuk, ha átlendít a holtponton és beindít egy beszélgetést, már az is tök jó, abból már lehet építkezni.
a másik, amit talán te megértesz, hogy képtelen vagyok nem megfelelően művelt emberekkel beszélgetni, és leblokkolok, ha olyat mondanak, amiről én ezer százalékosan tudom, hogy hülyeség (homeopátia, chemtrail), vagy ha szalmabáb-harcot kezd el a saját rögeszméivel (pl. tesóm egyik barátja: kiderült, hogy vallásos vagyok, rögtön belerakott a vallásos-dobozába, és onnan kezdve a saját vallásellenes rögeszméjét nyomta, meg sem hallotta, hogy mit mondok (on that note, erre pedig én is hajlamos vagyok, ha valaki azt mondja, hogy mélyen hisz a homeopátiában, mert neki igenis működött és a kutyája viszketeg köhögése is elmúlt tőle, olyankor az én gyógyszerem is hajlamos elgurulni)). de az időjárásról sem tudok beszélgetni, és a gyerekekről is csak mérsékelten, vannak már sablonválaszaim.
szóval nehéz ügy, mert ritkán adódik, hogy valakivel hosszan lehetne beszélni, amiből akár valami ki is derülhet, és az ember már elszokott ettől, sablonokat vesz elő a mindennapi érintkezésben. és ha mégis ilyen szituációba keveredik, nem is tudja, mit csináljon, megszokta a "how do you do" kényelmét.
ennyi a két fillérem, várom a reakciót :)
Ez jó!
Autisztikus vonásaim nekem is vannak, meg kb minden barátomnak. Lehet, hogy erre szűrök :) És szerintem is a small talk nehezebb, mint rendesen beszélni. Főleg azon akadtam fenn, hogy a podcast hallgatója a barátjával nem tud beszélni.
Abszolút nem értem, mi a jó a small talkban, szerintem az nem emberi interakció. Hosszú távon az olyan beszélgetésektől is kivagyok, ahol tényeket dobnak egymásnak, hozzáadott érték nélkül (én is voltam azon a koncerten, jövő héten utazunk oda, láttam egy filmet, ami arról szólt [insert ötperces leírás] - és akkor? Mit láttál, hogy érezted magad? Mi jutott róla eszedbe?).
Szóval lehet, hogy a small talk is ilyen életet segítő készség, nem kommunikációs forma, de nem értem.
https://www.psychologytoday.com/blog/the-secret-life-shyness/201702/the-power-small-talk
and
https://dyske.com/paper/941
nekem nincsenek! (autisztikus vonásaim -- vagy leaglábbis nem tudok róla). viszont az utóbbi időben meg vagyok lepődve milyen jó dolog is a small talk -- persze nem a barátokkal, és nem akármeddig. addig is kedvesek vagytok egymással.
szerintem néha jó dolog egymás mellett mobilozni (oldschool verzió: olvasni) egy jóbaráttal, de őszintén, akivel _nem_ _tudunk_ _miről_ beszélgetni, olyan barátom nincsen, mert már rég nem töltünk semennyi időt együtt.
Megjegyzés küldése