Néha nem baj, ha az ember teljesen elveszti a kontrollt a bioritmusa felett, és hajnali fél ötkor kínjában elkezdi keresni előbb a kikapcsolódást, majd végül, ezt feladva, a választ az életre, a világmindenségre és mindenre. A YouTube-on.

A csávó félpercenként akkora igazság-atombombákat dob le, hogy nem térek magamhoz. És persze valójában megvan már egy ideje az összes puzzle darab, csak őrült nehéz felismerni a megoldást, ha mindenhonnan más jön. Miért hallgatna az ember a saját tapasztalataira és érzéseire, amikor végtelen mennyiségű barát, és könyv, és megmondó ember fogja más irányba tolni.

Dóra vagyok, 34 éves és ebből olyan 22 éve töretlen híve annak, hogy túlgondolom a dolgokat és mindennek sokkal könnyebben és természetesebben kéne mennie, mint ahogy én csinálom, hogy csak rá kéne érezni a válaszokra és menni intuíció alapján és minden csodás lenne. Hogy az élet valójában k*rva egyszerű és én direkt túlbonyolítom.

Hát egy nagy túrót. Semmi nincs ingyen a világon, jellemzően a dolgok annál többet érnek, minél több munkát tettünk bele. Nagyon lényeges, hogy a beletett munka értelmes legyen, és lehetőleg ne egyedül ássuk az alapot míg a többiek támaszkodnak az ásójuk nyelén, de a tézis még áll.

Vagy 25 éve hallgatom a bájos történetet a szüleim megismerkedéséről. Hogy apukám egy haverjával közösen jelentetett meg házassági hirdetést egy újságban, házassági szándék nélkül, csajozásra használva a fórumot. Ha a nő magas volt, a haver vitte, ha alacsony, az apám. Anyu 156 cm. Kis királykék kosztümben jelent meg a találkozón, apu majdnem oda sem ment hozzá. Aztán mégis, és jött a forgószél és egy éven belül már esküvő, és én három hónapos magzatként azon már részt vettem. Mert hogy anyuval egyszerűen csak lenni kellett, mert a hallgatása is szórakoztató. És hirtelen elmúlt az addigi nyughatatlanság és megritkultak a haverokkal töltött esték és megszületett a világ legszebb családja.

Na hát mindenkinek kívánom, hogy ilyen mintával induljon neki az életnek és ne érezze azt, hogy lehetetlen. És én nem gondolom, hogy apukám nem mond igazat, de az csak ma hajnalban gondolkodtatott el, hogy ezt a történetet mindig csak tőle hallom, és én nem rá hasonlítok. Hanem.

My new tattoo

Ez kéne:

"azt csinálni, amit akarunk, nem olyan nehéz, mint azt akarni, amit akarunk" 

/Márai Sándor: Napló  1943-1944/

Ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Beszéljünk kicsit beláthatóbb kérdésekről is.

Öcsém kiköltözésével lett egy extra félszobám, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni pár hónapig  és jobb híján ott teregettem, de éreztem, hogy feng shui szempontjából ez nagyon nem előnyös. Különösebb meggyőződés nélkül átraktam oda a nagy redőnyös íróasztalt, amit még együtt lomiztunk, és csináltam egy dolgozó sarkot, ami igen viccesnek tűnt decemberben, mert a franc se akar otthon is dolgozni, miután lenyomott a munkahelyen 12 órát.

Remélem, nem ez a lakberendezési gondolat volt az a pillangó-szárnycsapás, ami miatt most egészen jól ki van használva a kisszoba. Ráadásul az is kiderült, hogy hiába vagyok viccesen kistermetű, borzasztóan szűk ezalatt az asztal alatt a hely a tágas fiók miatt, szóval ha ezt még őszig így kell nyomni, ideje lenne lecserélni a konstrukciót egy egyszerű asztallapra bakokon és egy külön fiókos valamire.

Ezt az alábbi al-problémákra osztanám:

1. A redőnyös asztal nagy és nehéz, nem szívesen kerülgetém az annyira azért nem nagy lakásban. De megválni is nehéz tőle, mivel egyrészt mostanság nem lesz lomtalanítás, másrészt öcsémmel nem kis nehézségek árán cígöltük együtt két saroknyiról egy szép őszi éjjelen, mintegy másfél óra alatt, eszmei értéke van. És addig teljesen meg is felelt az elvárásaimnak, amíg nem kellett mellette órákat ülni.

2. Van egy ilyen asztallap plusz bakok konstrukció a lakásban, most a nagyszobában, ami a szép, ahol jó, ahol a pihenés van és nem a Galéria. Vissza lehetne cserélni, de ezzel az idei év legkomolyabb sikerét kompromittálnám.

3. Nem szeretnék új bútort venni, egy nagy, kopott, tömör fa asztallapra vágyom, de mostanság nem lesz lomtalanítás.

Szóval inkább féloldalt ülök az asztalnál egész nap. A fél oldalt igyekszem néha cserélni. Én sem értem.

Jó volna, ha ez a blog nem válna sporadikus rögzítésévé annak, hogy 2020. az eddigiek alapján nem egy nullszaldós év. De nem az. Mondjuk még csak május végén járunk, ha ezt még idén ki akarjuk hozni nullára, akkor összesen 99 életévnyi pozitivitást és életörömöt kell visszatáplálni a rendszerbe.

Március vége óta próbálom megfogalmazni ezt a bejegyzést, azt hiszem, ideje elengedni.

Malőr

Tegnapelőtt el kellett altatni öreg kutyánkat, Malőrt.

2005-ben hoztam el az Illatos útról, kis vacak volt, pár hónapos, csupa fekete testvérei között az egyetlen világosbarna. Úgy tolta félre a többit, hogy ő kerüljön előre a rácshoz, hogy nem lehetett ott hagyni. Mikor intéztük az örökbe fogadási papírokat, mondták, hogy már van neve, Malőr. Úgy éreztük, illik rá.

Erős akarata aztán egész életében kitartott. Kezdetben, amíg még szüleimmel laktam, próbáltam úgy tartani, mint egy városi kutyát, bár a kertben lakott. Vittem sétálni a közeli parkba, de soha nem lehetett megbízhatóan behívni, egyértelműen ő volt a falkavezér. Ha pórázon vittem, szinte lobogtam utána a szélben. Minden kerítéshez odament, minden kutyát jól megugatott. Ha indultunk otthonról, le kellett ültetni a bejárat elé, úgy tett, mintha tudná, mi a dolga, de amint léptünk ki a kapun, irgalmatlan sprintbe kezdett, hogy hátha ki tud slisszolni mellettünk. Tizenöt éve nem sikerült szép nyugodtan ki-be menni a kertből, végtelen gyors mozdulatokkal kellett dolgozni, végig blokkolva a kijáratot.

Idő közben öcsém is, én is elköltöztünk otthonról, anyukám pedig igazi kutyás néni módjára elkezdte túletetni az állatot. A csupa energia kutya lelassult, nehezen mozgott, de ezt anyu nem volt hajlandó észre venni. Aztán öcsém négy éve, mikor hazaköltözött Londonból, kezébe vette a dolgokat és megreformálta az eb táplálását, és újra lett egy már őszülő, de továbbra is kölyök energiájú kutyánk, aki szaladt a madarak és macskák után, és felhúzta a közeli domb tetejére a gazdáját a póráz végén, ha utána alig kapott is levegőt. A szíve vitte mindig tovább.

Persze közben egyre többet napozott, kicsit lelassult, óvatosabbá vált, és elkezdett sántikálni, előbb kicsit, majd egyre jobban. Rosszul látott, rosszul hallott, rossz volt a szaglása, de jó volt a kedve. Anyukám egyre inkább aggódva figyelte. Egy hete már nagyon nehezen állt fel, úgyhogy elvittük a helyi állatorvoshoz, Jagicza Andráshoz, akihez pici kora óta mindig jártunk vele, jobbára csak oltatni. Régi olvasók emlékezhetnek a csillaghegyi sztárdokiról szóló bejegyzésre, Jagicza a komplett ellentéte: nincs csilivili rendelője, nem hajt végre virtuóz műtéteket, de türelemmel tud beszélni a legszörnyűbb gazdikkal is, és mindig az állat érdekeit nézi. Felírt egy erős fájdalomcsillapító tablettát, és kérte, figyeljük, használ-e, de ne felejtsük el, hogy ez a kutya jóval többet élt már, mint elvárható egy vizsla-labrador-ki-tudja-mi keveréktől, ne várjuk meg, míg fel sem bír állni.

Pénteken kaptam a kétségbeesett hívást anyutól, hogy szegény kutya már nem bír leülni, ezért egész nap csak jár körbe-körbe, pedig nagyon nehéz lehet már neki ennyit talpon. Öcsémmel mindketten azonnal indultunk ki Békásmegyerre  hogy elérjük a délutáni rendelést, mert hétvégén nincs ez az orvos. Rendesen, pórázon vittük Malőrt a rendelőhöz, negyed óra sétával, és közben azon gondolkodtam végig, hogy helyes-e, amit teszünk. Hiszen ez az állat még jön szépen, igaz, már csak kényelmes séta tempóban, időnként kicsit megbotlik, lemarad, de megy töretlen, és meg se nyikkan. Ha valaki jönne szemben az utcán, nem gondolná, hogy nem sima védőoltásra visszük.

A rendelőben rá kellett állítani a mérlegre, és az öt centis fellépés mellső lábakkal még ment neki, a hátsókkal már nem. Huszonöt kilót mértünk, fénykorában negyven volt. Az első injekció, amit ilyenkor adnak, sima altató, izomba megy. Észre sem vette. Mondta az orvos, hogy nagy fájdalmai lehetnek, ha erre már nem reagál. A második injekciót már az alvó kutyának adták be.

Jagicza azt mondja, hogy Malőrnek szép élete volt, és nem lett volna méltó, ha megvárjuk, míg nem tud maga elsétálni, ahova kell. Valószínűleg igaza van. Mai, városi emberként mégis nehéz elfogadni, hogy a halál az élet természetes része, akkor is, ha nem várjuk ki a végét.

Hazaérve szokás szerint csak résnyire nyitottuk a kaput és villámgyorsan léptünk be rajta, nehogy Malőr kiszökjön.

Update

Mélyebben beleástam magam a kérdésbe, kicsit változott és körvonalazódott a helyzet.

1. verzió: Párizs

• Viszonylag tűrhető áron van a repjegy és találtam egy elfogadható hostelt is. Ezeket a főszezonhoz képest kell érteni, nyilván összesen így már keret 80%-ánál járok (azaz a keret nem lesz keret).
• Hatalmas város, régóta érdekel, tele van régi és új építészettel.
• Borzasztó meleg lesz valószínűleg, és a legtöbb helyen rengeteg turista lesz, attól tartok (furcsa, hogy turistaként is zavar, mintha nem lennék része a problémának).
• Könnyebb látni, hol a vége a költségeknek, illetve talán jobban szabályozható.

2. verzió: Belgium 

• Brüsszel, Antwerpen, Brugge, Gent a terv, 1-2 nap városonként.
• Nincs nagy érzelmi kötődés, de nyilván nagyon érdekes helyek.
• Csak régi építészet, legalább is erre számítok.
• A sok belföldi utazás miatt rendesen elszállhatnak a költségek és ez kicsit macera is, meg idő meg ilyenek.

Minden input érdekel, építészek előnyben! :)

Last minute

Úgy látszik, sporadikus crowdsourcingra használom a blogot, de megint a tanácsotokra vágyom.

Rájöttem, hogy el kéne mennem nyaralni, mert a futó projektemben nem lesz enyhülés jövő tavaszig és irgalmatlan fáradt vagyok már most. Augusztus vége, szeptember eleje az ideális, erős preferenciám az augusztus 20-i hét és környéke. Legalább 4-5 napra mennék és a repjegy-szállás-helyi közlekedés-nem flancos kaja összesen jöjjön ki 100-150 ezerből. Na, ez így már nem kevés paraméter, de van még.

• Várost szeretnék nézni sokat, történelmi városrészek (ha kilátszik a szuvenírárusok mögül), modern építészet, bármi, ami kívülről is érdekes, templombelsők és tárgyuk miatt érdekes múzeumok nem vonzanak.
• Nem tervezek nagyokat enni, nem érdekes a gasztro része, ez nem szempont.
• Nem köt le a természeti szépség önmagában.
• Egyedül utazom, legyen biztonságos a hely.
• Most voltam  Berlinben (tetszett), kétszer Londonban, nagyon tetszett Amszterdam, Barcelona, Lisszabon, Porto, ilyesmi helyekre vágyom, de ezek észak vagy nyugat, az országok kezdenek elfogyni, ami még nem volt, drágának tűnik. Lehet, hogy lehet azonos ország, másik város, ha eléggé más.

Ahova a szállás-repjegy kombináció megfelelő kereten belülinek tűnik:

• német nagyvárosok 
• Egyesült királyság 
• Olasz városok némelyike 
• Görögország 
• Sarajevo, Skopje, egyéb Balkán 
• Reykjavik ( itt a kaja miatt tuti borul a büdzsé)

Bárkinek bármi tippje?

Kontakt?

Április elején hirtelen felindulásból elmentem kontaktlencsét készíttetni. Valahogy úgy voltam vele, hogy ez egy lehetőség, amit még nem vizsgáltam meg, de mélyebben nem gondoltam bele, akarom-e.

Most szombatra készült el a próbalencse, iszonyú tortúra volt a boltban először betenni, meg főleg kivenni, úgyhogy ott és akkor nem is rendeltem utánpótlást*, de a próbalencsét hazavittem. És most nem nagyon tudom, hogyan tovább.

Egyrészt a tavaly nyarat végignyomtam napszemüveg nélkül, az nem vicces. Dioptriás napszemüveget csináltathatok, nem egy olcsó mulatság, nem valószínű, hogy lesz belőle többféle, ahogy amúgy szokott nekem lenni (egy kék, egy piros keretű mondjuk, mihez mi illik). Ha inkább kontaktlencse és normál napszemüveg, akkor lencsében ülök egész nap a gép előtt 10+ órákat, az nem hangzik hosszútávon jó mókának. És amúgy ez sem olcsó dolog.

Meg mostanra egészen megszoktam magam szemüveggel, el sem tudom dönteni, jobb-e nélküle. Mondjuk az állandó ujjnyomok, meg hogy a mostani (tartalék**) kerettel nem tudok fejhallgatót viselni, ezek nem hiányoznának.

Any thoughts?

*Napit vettem volna, de mint kiderült, azt erre a próbára nem lehetett - mondjuk ezt az eredeti rendeléskor elmagyarázhatták volna, de egy ezirányú kérdés sem hangzott el, feltételezés alapján csináltattak nekem egy havit, hiszen az a logikus.

**Amikor a kontaktlencsét csináltattam, mondta az optometrista (vagy tán szemész) néni, hogy a szemüveget is cserélni kéne. Dioptriát  nem mondott. Megrendeltem, megérkezett, olyan erős volt, hogy rendesen megijedtem. Olyan érzés volt, mintha a jobb szememet húzná kifelé a vákuum. Megnézem a számlán, 1,25 dioptria növekmény az előzőhöz képest. Kérdezem a szegény pultos lányt, hogy ez reális? Nem kellett volna esetleg szólni a néninek, hogy menjek el orvoshoz? Hát, ő nem tudja, hordjam most ezt pár napot, ha még mindig erősnek érzem, jöjjek vissza. Pár nap múlva is erősnek éreztem, visszamentem. Szerencsére nem a néni volt ott, hanem egy fiatal srác. Megvizsgált, hát az 1,25 helyett csak 0,25 a romlás, kolléganő elnézte (vagy elírta...), díjmentesen cserélik. Két hét, mire megjön, addig a régi szemüvegem hordom. Amivel amúgy látok. Nem hiszem, hogy ekkora növekmény miatt cseréltettem volna, szóval azért kicsit átejtve érzem magam.

Berlin 2019

A régi és az új munkahely közötti váltáshoz szükséges agyi átállást és a teljesen lemerült elemek feltöltését egy berlini úttal gondoltam megoldani. Nagyváros, érdekes, nem jártam ott, olcsó a repjegy, triviális.

Azt persze nem gondoltam teljes mélységében végig, hogy márciusban nem feltétlenül lesz városnéző idő, és a netes időjárásjósló oldalak is hamis biztonságérzetet adtak. A helyszínen kiderült, hogy maguk a berliniek egy ilyen oldalt sem vesznek komolyan. Többeket is megkérdeztem, amikor utolsó napomon a Kreuzbergben tipródtam és próbáltam eldönteni, hogy iktassak-e be néhány előre nem tervezett múzeumot, vagy a felhők közül épp kibújt nap eléggé tartós lesz ahhoz, hogy tovább folytassam az előrehaladást a csatornaparton, ami erős szélben és szitáló esőben egyszerűen nem tud elég szép lenni.

Szóval kicsit felemásra sikeredett az élmény, de arra elég volt, hogy elhatározzam, még visszajövök. De csak nyáron.

Részletes beszámolóra nem vállalkozom, csak néhány megfigyelést rögzítenék.

• Senki sem ellenőrizte, hogy van-e jegyem. Sehol. Borzasztó drága magyar szemmel a tömegközlekedés, de sem csippantani nem kell, sem ellenőr nem jön, öt nap alatt egyszer sem volt kíváncsi senki sem, hogy bliccelek-e.
• A közlekedési lámpa a zebránál zöldről egyből pirosra vált. Semmi zöld villogás, az utolsó napig nem sikerült belőnöm, hogy mennyi időm van még átjutni a túloldalra, lényegében minden zebrán futva közlekedtem, mint gyerekkoromban a Vörösvári úti rendelőnél a kétszer háromsávoson.
• Az utcákon nincs páros és páratlan oldal, fogják a számegyenest és félbehajtják.
• Mindenhol németül beszélt mindenki, a hostelben a vendégek többsége is. Kizárt, hogy nem turisták hada közt róttam a várost, de nem sikerült lebuktatni őket. Valószínűleg nagyon erős a belföldi turizmus.
• Mindenhol automaták vannak, a legváltozatosabb kínálattal. Kerékpáros kiegészítők (lámpa, defektjavító-készlet, csengő), ékszer, rágógumi, a reptéren óvszer és vibrátor a női mosdóban...
• A parkokban lépten-nyomon szemetesek, a látványt szinte már zavaró sűrűséggel. Nem bízzák a véletlenre, hogy ne legyen szemét mindenütt.
• A Kreuzbergben a boltok legkorábban délben nyitnak, de a délután 2-3 sem extrém. És 6-7 fele zárnak is.
• Valószínűleg nagyon jókat ehettem volna, ha jobb forrásokból tájékozódom. Az utolsó előtti este sikerült találni egy abszolút nem feltűnő, de teljesen autentikus mexikói kaját áruló helyet, ahol életem első jó quesadilláját ettem, az egész napomat bearanyozta így a végére. A világ legjobb döneréért másnap egy órát álltam sorba, de a célegyenesben elegem lett és kiálltam, a mögöttem állók teljes megrökönyödésére. Egyébként a sor nagyrészt helyiekből állt, amennyire meg tudtam ítélni.

TL;DR

Nem vagyok képes részletesen kifejteni, úgyhogy csak bulletpointokban:

• Jártam újra Svédországban, most Uppsalában E-nél és Stockholmban.
  
• Elköltöztem, össze öcsémmel, ötödik emelet, napfény, kiskutya, egy percre a Duna, öt percre a metró, boldogság.
  
• Kedvenc kollégákkal jártam a Tátrában, némi adrenalin-túladagolással járó élmény volt számomra, de lesz ismétlés, remélem.
  
• Acélkékre festettem a hajam.
  
• Felmondtam a születésnapomon. (Ezt inkább nem illusztrálnám... Nehéz döntés volt, de kell a tiszta lap.)
• Carlos befejezte a baglyokat. Ja és rikító kék lett közben a hajam is. (Rendes kép vagy nála lesz, vagy egy ideig még nem lesz...)
  
• Március 22-én lesz az utolsó munkanapom, 23-án reggel indulok Berlinbe, 4 nap alatt lejárom a lábam, 28-án Lovasi koncert, áprilisban kezdek az új helyen.

Szóval nem unatkozom.