Azt hiszem, elég öreg vagyok ahhoz, hogy ronda cipőkben járjak. Elvileg. Gyakorlatilag meg nehezen veszem rá magam. De kéne kényelmes szandál, amiben lehet egész nap sétálni.

A t. olvasók szerint melyik bénább?

ez

vagy ez?

Az adásszünet oka az előzményekből extrapolálható.

Amikor a hosszú hónapok óta várt és tervezgetett Budapest100-ból egy darab ház meglátogatása lett (és ott se jutottam be a padlásra, annyi volt a jelentkező), elkezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy addig érzem magam békében a döntéseimmel, amíg bármely pillanatban, ha elcsap a hetes busz, úgy érzem, azért helyénvaló, hogy úgy töltöttem az elmúlt időszakot, ahogy. Na hát ez akkor, visszafele bandukolva a munkahelyre, éjjelig rajzolni egy derűs vasárnapon, nem volt teljesen igaz. És kb. három lépésben, még a lift előtt jutottam addig, hogy az a tényező, amit a legkevesebb következménnyel vehetek ki a képletből, és a legtöbb fajlagos haszonnal jár, az a szakdolgozat és államvizsga. Szóval, hogy hiába Dóramegtudodcsinálni, meg "akkor a T. hamarabb fog diplomázni, mint te?"*,  basszus, nem, nem akarom _megpróbálni_. Nem örökké nem, csak ezen a nyáron. És persze benne van a pakliban, hogy ugyanide jutok egy fél év múlva is, de csak a szakdolgozás abbafejezésével

• mindeggyé válik kb., Carlos mikor méltóztatik újra tiszteletét tenni az országban
• elmehetek Orfűre
• be tudtam fejezni teljes sebességgel az előző munkahelyi projektet és most tudok haladni a következővel (amire a szükséges időnek amúgy a fele van)
• még az is lehet, hogy össze fogok tudni rakni valami vállalható anyagot (egy fél év múlva)
• hétvégék!!!!4!!!négy.

Persze bosszant, hogy ez most nem lesz meg, de akkor sem lesz meg.

Osztán. Múlt nyár óta a következő dolgok történtek: felszedtem néhány kilót, ami mind a hasamon van és le nem menne egy deka se, illetve a baglyok (fele). Emiatt a létező nyári ruhatáram érzésre fele nem vállalható, pláne munkahelyen. Ma jobban megvizsgáltam az ügyet, és a végére legszívesebben a teljes nemtéli gardróbomat felgyújtottam volna. Végül csak három nagy zacskónyi cuccot szanáltam, a maradék összetétele viszont: 30% bizonyos alkalmakra jó, ilyen alkalmak eddigi életemben 3-4-szer fordultak elő (ezek jellemzően az anyutól kapott cuccok), 40% téli ruha, 20% placeholder, funkcionálisan kielégítő, bár nem annyira csinos, vagy munkahelyre kicsit túl rövid, vagy ilyes, 15% az a pár nyári ruhám, amiket évek óta hordok, és amik alól jobbról-balról kilóg egy-egy bagolyfül**. Nyakamba vettem a várost, hogy a) találjak ruhagyűjtő konténert a három zacskónyi cuccnak b) találjak bolerót/kardigánt az ujjatlan ruháim fölé, illetve illendő hosszúságú rövidnadrágot és hozzáillő blúzokat, hogy legyen mibe öltözni. A konténerkeresés először nem várt sikerrel kecsegtetett, a Bécsi úti bevásárlóközpont előtt volt kapásból három, de némi próbálkozás után kiderült, hogy ezekbe egyszerűen nem lehet bedobni semmit, hiába billentem be az ajtót, a ruha nem esik bele a tartályba. Gyorsan kerestem netes listát, hol van még ilyen szerkentyű, és arra jutottam, hogy legegyszerűbb villamossal Dél-Dunántúl. Megnéztem gondosan streeet view-val is, ott van, ahol állítják. Háromnegyed órával később kiderült, hogy az ígért helyszín lezárt építési terület, konténer sehol. Eddigre már végtelenül elegem lett a fülemről is lógó szatyrokból, úgyhogy némi pesti kitérővel a három csomagból kettőt bedobtam a H&M-be, csináljanak előle fonalat, bánomisén, és a harmadikat hazahoztam, abban voltak az igazán csinos darabok, ezeket egy alkalmasabb napon majd leadom személyesen valamilyen segélyszervezetnél. Ami az új alapdarabok beszerzését illeti, nem különösebben meglepő, de csak a rövidnadrágokig jutott a dolog. Igazából a probléma bagoly, sőt, pocakfüggetlen. Azért van szarrá hordva minden nyári ruhám, mert a divatipar feltett szándéka, hogy semmit ne állítson elő, amiben megkülönböztethető a 34-es és a 44-es méretű nő. Ami kiváló dolog az utóbbi kategóriának, de 160 cm-rel azért örülnék valaminek, ami nem szélesebb, mint hosszú. 4 éve nem sikerül ezen túllendülnöm.

Végül a legfájdalmasabb: a tavalyi tiszacipős mizéria után szomorúan beletörődtem, hogy ennek a márkának legalábbis lokálisan befellegzett, hiába néz ki baromi jól, tönkremegy. Aztán nemrég belefutottam egy hirdetésbe, amiben egy srác elképesztően jó állapotú, eredeti, '90-es évek előtti tiszákat hirdetett. 36-os méretben. Azt mostanra megtanultam, hogy a kortárs verzióból nekem a 37-es kell, és a 10 évvel ezelőttiből a 36-os. Arról persze fogalmam sem volt, mekkora kell a 86-os kollekcióból, de rá volt írva, hogy belső talphossz 22,5 cm, és ez a bűvös szám. Úgyhogy lecsaptam rá. Megérkezett a csomag, élőben szebb, mint a fotón, a talpán kb. semmi kopás, keményre ki volt tömve az orra hegyéig mára megsárgult újságpapírral, valaki nagyon szerethette és becsben tartotta. És kicsi. Nem sokkal, egy fél számmal. Nagyon, _nagyon_ szomorú vagyok.

nem kell valakinek? :(

*Sztori arról, hogy imádom az anyukámat, de nem a legempatikusabb ember e világ kerekén: amikor anno a diplomaterv véghajrájában egy végtelen hosszú éjszaka közepén századszor is elvégeztem a matekot és századszor is az jött ki, hogy ha innentől nem alszom, akkor se leszek kész a homlokzati rajzokkal, a látványtervvel, a gépész leírás maradékával, a költségbecsléssel, organizációval, ütemtervvel és a hülye tartószerkezeti konzulens miatt mégiscsak kiszámítadó plusz tartószerkezeti elemekkel, és erre ráébredvén kicsit elkapott a sírhatnék, és akkor rájöttem, hogy anyu még lent tévézik a nappaliban, lementem hozzá, mint a vert sereg, és elpanaszkodtam neki, hogy bizony én idén ezzel nem leszek kész, és erre ezt bírta mondani. A szájával. (T. az egyetlen egyetemi barátnőm volt, okos, bűbájos, tehetséges, de a vége felé már nem annyira izgatta az egyetem, férjnél volt és már inkább babázott volna, és kb. én lökdöstem végig az utolsó féléveken - de nyilván le is diplomázott, ahogy kell.)

**Az előző lábjegyzetre rímelve, ennek kapcsán feltelefonoztam jóanyámat egy érintőleges témában, de ha már vonalban volt, megemlítettem neki a zajló projektet és az elért elkeserítő részeredményeket (vö: a szekrény már praktikusan üres), amire azt bírta mondani, hogy hát talán jobban is végiggondolhattam volna ezt a tetováltatást. Igazából nem is tudom, miért sírom el a nyűgjeimet anyunak :D

A Nyugati felüljárónál egy autó szabálytalanul beparkolt a második sorba. A 9-es busz nem tud elfordulni, beszólt a központba, várjuk a lopó autót, a kereszteződés minden irányból perceken belül bedugult, mindentudó ötvenes asszonyok nagy elánnal magyarázzák a buszvezetőnek, milyen ívben kéne tolatnia, hogy utána elférjen, egy dühös utas azon berzenkedik, hogy kilométerek vannak a járdáig, ez az egész egy műbalhé.

Senki nem az autósra dühös.

Strawbear

A 2015-16-os téli szezonban megvettem életem sapka-kesztyű kombinációját, az epermacikat.

Valamikor januárban anyuval intéztünk valami vásárlást, és aznap estétől nem találtam a kesztyűket, és kénytelen-kelletlen levontam a következtetést, hogy alighanem valamelyik áruház parkolójában kiesett az autóból, ahogy kiszálltam.

Fel is túrtam egyből a netet macis kesztyűért, de érthetetlen módon senki nem akar tőle megválni, aki valaha vett ilyet, és a Springfieldnek sem maradtak készletei.

Múlt hét szombaton reggel még hűvös volt, de délre egészen felmelegedett az idő, úgyhogy az akkorra már féltve őrzött füles sapkát a vászonszatyromban hurcibáltam. Ebbe a szatyorba tettem a céges nőnapon kapott hagymás növények maradványait, hogy anyunak odaadjam a szokásos szombati családi ebéden. Kristálytisztán emlékszem, hogy érkezéskor a vászonszatyorból kivettem a kisebb nájlomot, amiben a hagymák voltak, és odakészítettem anyu táskája mellé. Ebéd után fagyizni mentünk E-vel, majd vissza az irodába az esti műszakra. Mikor este 10-kor elindultunk, az irodaház bejárata előtt jöttem rá, hogy nincs nálam a szatyor, de gondoltam, megvár az nyugiban másnapig.

Másnap áttúrtam az irodát, sehol. Kicsit reménykedtem, hogy akkor biztosan nagymamámnál, de szombaton bebizonyosodott, hogy ott sem.

Még a Ráday utcai Fragola jöhet szóba, de ha ott sincs, akkor teljesen macitlan maradtam.

Ha bárki összefut ezekkel a termékekkel, online vagy turkálóban, okvetlen jelezze, nem teljes az életem nélkülük.

Múlt szombat óta nem volt nap, hogy este 10 előtt indultam volna haza az irodából, mára már nincs otthon semmi kaja, olyan kosz van, hogy félek, kijön rám az ÁNTSZ, az átfolyós vízmelegítőben a szokásos módon egy hónapja minden használat után kialszik az őrláng és csak fél óra után lehet visszakapcsolni, szóval mosogatni sem sikerült minden este, és tegnap este szétszakadt a fenekemen az utolsó jó nadrágom is, és nem csak az, hogy mikor jutok el venni, de hol?
Még szerencse, hogy jön a hosszú hétvége és mindent el tudok intézni. Oh, wait.
De legalább kitakarítok.

A látványterv mint a blöff különösen pofátlan alfaja korántsem korlátozódik milliárdos állami beruházásokra, hanem lényegében az építészirodák tevékenységének elmaradhatatlan része. De ma reggel megakadt a szemem egy különösen szép példányon, megosztanám:

Amit sugall a látványterv: nagyvonalú, szupervilágos lakások két kis forgalmú, de valamiért über széles út kereszteződésénél.

Valóság:

Az épület két egyirányú utca kereszteződésében áll, a full panorámás nappali ablakán át a szembeszomszéd nem csak azt fogja látni, hogy piros ruhát próbálunk a tükör előtt, hanem azt is, hogy még nem vasaltuk ki teljes alapossággal. természetesen mindezt addig, míg az összes üvegdoboz ablakain vastag függöny lesz, az áttört erkélykorlátok pászmái közé meg gyékényt fűznek.

A hazudós látványterven túl a tervező abban is hibás, hogy nem járt a helyszínen ésvagy nem érdekli, milyen lehet az általa tervezett lakásokban lakni. (Az objektum névválasztását inkább nem kommentálnám.)

Tegnap minden alapos ok nélkül, hirtelen felindulásból* elindultam 18:45-kor a munkahelyről, de kb az Astoriáig sem jutottam és már erősen fontolgattam, hogy visszafordulok. Végül legalább eljutottam papírtörlőt meg zsebkendőt venni, amit másfél hete kéne, de ezzel együtt olyan érzés volt, mintha lógnék előadásról és nem érezném, hogy megérné így utólag, mert nem telik hasznosabban az idő. Azt hittem, ha nem lesz többet kortárs éptöri az életemben, ettől a nyomasztástól is búcsút vehetek.

Aztán azt találtam ki, hogy majd ma jó korán felkelek és bemegyek dolgozni és hamar befejezem, amit tegnap akartam és reggel 9-re pont ugyanott fogok tartani, és még papírtörlő is van otthon.

Persze hiába feküdtem le 9-kor, 7-kor is alig sikerül felkelni, és lehet, hogy be sem érek 9-re...

*épp kezdődött egy hosszúnak ígérkező beszélgetés, amihez semmi kanalam nem volt, de dolgozni sem tudtam tőle

Legújabb teóriám, vitatni ér: ha úgy érzed, hogy bármely sláger, vers, vagy egyéb, a líra értelmezési tartományába tartozó mű pontosan megfogalmazza ahogy érzel, akkor gond van.

Jobb esetben végtelenül egyszerű és felszínes vagy (Wellhello), rosszabb esetben a problémádhoz tartozik DSM szám is (Aurora, Johnny Cash, Hiperkarma, Petőfi Sándor).

Lásd még.

Van baj.

I'm an instant gratification monkey

Ez a cikk szerintem pure gold. Ugyanakkor eddig két barátommal beszélgettem róla, és mindketten azt mondják, erősen sántít. Egyikük szerint nem mindegy, mivel halogat az ember, ha a munka helyett csinált dolog hasznos, akkor nem érzi sötét játszótérnek. Másikuk a motivációt érzi ennél sokkal összetettebbnek, sikertől való félelmet, perfekcionizmust sejt a háttérben. Én meg itt szégyenkezem, hogy akkor ez a cikk csak rám 100% igaz?

Az elmúlt hetek nagyjából a következő minta szerint teltek: minden nap, amikor nem kellett időre mennem valahova (edzés, fodrász, találkozó), estig (10-11) dolgoztam az irodában a projekten, ami épp fut. Nem vagyunk vele megcsúszva, sőt, viszont utána egyből jön egy másik, ami 1) telibe trafálja az államvizsgát 2) eleve fele annyi idő van rá, mint minimálisan szükséges volna. Szóval minden szabad estémen dolgoztam. Meg a szabad szombat estéken és vasárnapok második felében és március 15-én. Mindig elhatároztam, hogy az effektíve teljesen üres szabadnapok (azaz a vasárnap és az ünnepnapok) a szakdolgozatnak szentelődnek, és aztán, mire odáig jutottam, mindig láttam, hogy a munkában mivel kellett volna a héten végezni, amivel nem sikerült, és megint bent találtam magam az irodában. És haladtam. A munkával, a szakdolgozattal nyilván egy betűt sem.

Arról ne beszéljünk, hogy mikor takarítottam utoljára, és 2017-ben még nem voltam piacon, és rendszerint hétvégén nem bírtam tíz előtt kelni, ami miatt vasárnap este nem sikerült éjfél előtt elaludni, és hétfőn reggel meg egy 7:30-as németórával indul a hét, szóval tényleg semmi másra nem jutott őt megillető energia, de a projekt haladt.

Mindenesetre a munkahelyen töltött 15-én határoztam el, hogy ezen a hétvégén megcsinálok minden mást is, amit amúgy kéne, és vasárnap meg jól szakdolgozom végre. A szombat egészen jól indult, voltam piacon kétszer is (long story), találkoztam barátokkal délben és este, minden adott volt egy jól induló vasárnapnak. Ehhez képest ma ugyanúgy nem bírtam kivakarni magam az ágyból tízig, aztán valahogy összeszedtem magam, és akkor rájöttem, hogy tényleg át kéne ültetni a virágokat, azzal elvoltam egy másfél-két órát, akkor már kellett főzni ebédet, desszertet is, ezeket szépen meg is ettem, leültem végre a géphez, rájöttem, hogy nem írtam még meg a heti státuszt, gyorsan azt még, ja, és a német lecke, oké, ez is megvan, és akkor már este 6 volt, és rámírt B, hogy van-e kedvem szocializálódni, én meg hősiesen, de azért viszonylag őszintén megírtam, hogy tanulni _kéne_. Amire ő visszakérdezett nagy rutinnal, hogy és sikerül? Hát nem. Az eddigiekhez már csak az igazán legalja sötét játszódás jött a 100 days eleddig nem látott részeinek pótlásával, meg némi teljesen strukturálatlan böngészéssel. Valahogy időközben lementettem pár olvasnivalót a szakdolgozat tágan vett témakörében, de ezt szégyellem is mentségemre megemlíteni.

Szóval igazából egy borzasztó produktív hétvégén/heten/hónapon/... vagyok túl, de így a büdös életben nem fogok diplomázni és totálisan érzem, hogy szúrom el az időmet, nagyrészt hülyeségekkel.

Már majdnem elaludtam, amikor egy számomra ismeretlen, vidéki számról érkezett egy hívás, először nem is akartam felvenni, mert senki nem lehet random 37-es körzetszámú helyen, akinek fel akarom venni szombat késő este. De aztán mégis, nem tudom.

Agresszív férfihang szólt bele, hogy na akkor anyád hol van, kaput bezártam, vagy valami ilyesmi. Mondtam neki, hogy szerintem téves szám. Erre ő, hogy na ne vicceskedjek, tudja, hogy én vagyok. Megkérdeztem, hogy oké, mégis ki, mert őszintén mondom, hogy téves. Hát, te. Na,erre én már csak annyit, hogy én most leteszem, jó éjszakát.

És annak ellenére, hogy biztos, hogy téves volt, azért eléggé rosszul esett az egész. Úgyhogy beletúrtam magam a YouTube-ba és most fél órája azon nevetek, mennyire pimasz a WOTE, de tényleg, én elhiszem, hogy Ed Sheeran végtelen tehetséges, de két számot* is durván koppintani egy sláger kedvéért azért nem menő.

*Siát nem nem tették bele, de kár...