Amikor matekból elkezdtük tanulni a csoportelméletet, akkor fogott el az az érzés, hogy "értem én, csak leszarom". (Itt kérnék bocsánatot minden engem olvasó matematikustól.)
És akkor, mert ugye nem vagyok nettó destruktív, egyből megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy én olyasmivel szeretnék foglalkozni, amiről nem végtelen hosszú összefüggéssor végén látom, hol jó az embereknek és mit termel. Gyakorlatilag lelkiismereti kérdést csináltam a szakmaválasztásból.
Kedves gyerekek, hát ezért nem fogok én soha csillagászati összegeket keresni, mert ahhoz meglátásom szerint szükségeltetik egy jó adag absztrakció az elvégzett munka és a konkrét, mérhető produktum között. Viszont legalább a büdös életben nem fogok sem mások, de legfőképp magam előtt abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy nem tudok őszintén elszámolni avval, miért is jár nekem az a sok (kevés) pénz meg figyelem meg tisztelet.
(Gyk: ezért nem lettem közgazdász meg műszaki menedzser meg filozófus. Agykutató meg nem ezért nem. De mindenre van magyarázat.)
(Ha valaki sértve érzi magát ezen írás által, könyörögve kérem, jelezze, ugyanis nem szurkálódásnak szántam.)
30 megjegyzés:
Nagyon jó dolgokat vesz fel, több egymástól független kérdést is.
Na most, az teljesen világos, hogy én, mikor elméleti matematikára adtam a fejem (vagy legalábbis elkezdtem remélhetőleg élethosszig tartó próbálkozásomat, hogy matematikát tanuljak), akkor ilyen szempontból teljesen elástam magam. Van arra jó válasz, hogy miért éri meg a társadalomnak legalább néhány matematikust eltartani, de ez most nem különösebben érdekes.
Ami érdekesebb, hogy az ember maga miért csinálja, amit csinál. Akár közvetlenül (miért értsem meg a csoportelméletet), akár globálisan (miért menjek akadémiai pályára vagy építésznek vagy orvosnak).
A lokális motivációval kapcsolatban azt figyeltem meg, hogy annál fontosabb, minél inkább nehezére esik az embernek az adott tevékenység. (Például nekem a bevezető csoportelmélethez elég volt az, hogy de szép, működik! de a kristály definíciójához már kellett az, hogy hát lehet vele kombinatorikusan tenzorszorozni reprezentációkat. Hapci.)
A globális motivációval kapcsolatban pedig azt, hogy a hivatalos ok gyakran nem takarja a valódi indíttatást. Ami talán rendben is van, mert házasságot kötni se azért szeretne az ember, mert a felek olyan borzasztó jól kiegészítik egymást. (Még ha az nagyon fontos is.)
De ez persze többé-kevésbé racionális lényeknek kissé kellemetlen tudat.
Hm?
*vetsz*, pardon.
On an entirely unrelated note: I didn't impress you much with the prospect of generalizing Tokuyama's theorem for the sake of describing metaplectic Whittaker functions, did I? ;-)
Igazából én igyekeztem ezzel a bejegyzéssel a saját egységsugarú hatáskörömön belül maradni.
Azaz _én_ azért nem mentem közgázra, mert _én_ nem érezném azt, hogy hasznos, amit csinálok, és nem lenne tiszta a lelkiismeretem.
A matematika egy picit más ügy, tudom, hogy alapvetően nagyon hasznos dolgokhoz vezet az elméleti matematikai kutatás, csak az _én_ felfogóképességemnek kicsit túl hosszú a kapcsolati lánc. (Most azt ne firtassuk, hogy amúgy egyáltalán alkalmas lettem volna-e a pályára, az más tészta.)
Szóval nem érzem azt, hogy "mélyre ástad" Magad, és nem azért mondom, mert nagyon szeretlek és nem akarlak megbántani.
Azt hiszem, túl sok területen fontos nekem az életben a lelkiismeret...
Ja, és az, hogy mi volt az a hatás, ami miatt elkezdtem ezen töprengeni (csoportelmélet, tágabban az elméleti matematika), nem jellemzi jól, milyen orientációkat zárt ki számomra a felismerés.
A bejegyzés lokális motiválója az, hogy olyan emberek érzik magukat a környezetemben alulfizetve, nem-eléggé-megbecsülve, akik effektív nem termelnek "semmit". Kidolgozzák a belüket, rendben, irtó sokat tanultak, rendben, de mégsem érzem, hogy pusztán ezért "jogos", hogy azt várják, keressenek is vele. Vannak olyan területek, amikről egyszer csak változhat a közvélekedés, hogy egyáltalában szükség van-e rájuk, vagy értéket képviselnek-e, és én ezt a zónát szeretném nagy ívben kerülni.
(Ja és a másik, amit kerülnék, más munkáját, más hasznosságát, más életét megmérni, meg becsmérelni. Szóval ez, a látszat ellenére, nem az.)
Ja, nem, mármint, tudom, hogy nem azt mondtad, de szerintem ha azt mondtad volna, abban is lenne bőven igazság. :-)
De egyébként ez tényleg érdekel. Hogy ki miért csinálja, amit csinál. Gyanítom, hogy én a matematikát sokkal inkább azért, mert szórakoztat mint azért, mert ez a társadalomnak hasznos. (Az tényleg hosszú indoklást igényelne, bár Hardy óta tudja az ember, hogy vigyázni kell az ilyen állításokkal. Ismeritek ezt, vagy -ne- meséljem?)
Ez egy nagyon jogos és indokolt biztonságra való törekvés inkább, nem?
Nem igazán ide tartozik, de: egyszer néhány doktorandusszal azon törtük a fejünket, hogy ha hirtelen vége lenne a civilizációnak, akkor mihez kezdenénk. Egyikünk ökológus, ő persze valamit ért a növényekhez, neki valószínű így lenne dolga. Nekem eszembe jutott, hogy történeteket tudnánk mesélni, arra talán mindig van igény. De azt hiszem, a legjobb válasz, ami eszembe jutott, az volt, hogy talán könnyen tudnánk új dolgokat megtanulni, és annak volna haszna.
Anna, igen, és az egy jó indok, csinálni, ha érdekel, csak ahhoz nem jó indok, hogy fizessék. És ez itt a lényeg: fizetés várni azért "jogos", ami hasznos annak, aki fizet. Hogy hogyan hasznos, az persze összetett kérdés.
Ami az én választásomat illeti: inkább paranoiának nevezhető, akkor már :) Az első évnyitón azt mondták, sose fogunk úgy keresni, mint egy informatikus, de mindig lesz munkánk. Hát, ez sem igaz :)
Hardy can go fuck himself, én alkalmazott matematikát tanulok :D
Dóri, kérlek, könyörgök ne aggódj ennyit amiatt amit gondolsz. Egyrészt, reménytelenül kedves ember vagy. Másrészt én úgy érzem, hogy készen kell lennem rá hogy megindokoljam a választásaimat mások előtt, szóval az ilyen kérdések nem hogy zavaróak hanem izgalmasak. Aztán: az ítélkezés (és a posztod NEM volt az) az emberek közötti kapcsolatokat megmérgezi, igaz. De ha létezik jó és helyes, akkor létezik rossz is, és úgy érzem senki sincs rá kötelezve hogy maga előtt ne tegyen megkülönböztetéseket. De tényleg, ne félts minket, általában a matek (sikeres) művelése olyan masszív egóval ruházza fel az embert, hogy egy sima éhenhalás nem fogja tönkretenni az önbecsülését.
Azért kezdtem el matekot tanulni, és azért mentem egyetemre mert xkcd-t olvastam (sokára fog kiderülni hogy ez mennyire jó inspiráció). Vagyis a teljes igazságnak része még, hogy nem vettek fel környezetmérnökire (és ez az egyik legjobb dolog ami történt velem valaha). De még mindig szórakoztató elmesélni valakinek mire (lehet) jó az alkalmazott matek. Ha felhozok valami tényleges alkalmazási területet, akkor odáig el se jutok hogy minek kell felsőbb matek hozzá, mert már az se világos hogy mi is a probléma amit meg akarunk oldani (üzenetek kódolása, animációk renderelése, áramkörök tervezése pl). Gondolom erre gondoltál a potenciális haszontól való eltávolodáson.
Hogy mutassam mennyire haragszom, bosszúból belinkelem ezt:
http://www.reddit.com/r/math/comments/1ez9p9/whats_your_favorite_math_joke_ill_start/
"Reménytelenül kedves" -> ezen percekig röhögtem :D
A lényeg egyébként olyasmi, hogy én így számolok el magammal, de másnak nem muszáj, más más dolgokat vesz komolyan. Ha mindenki úgy gondolkodna, ahogy én, meglepő hiányszakmák keletkeznének :)
Itt talán két kérdésről is szó van: hasznos-e, amit csinálok, illetve, hogy látom-e, hol hasznos. És az alkmattal az utóbbi a problémám, tudom én, hogy csinál valamit, de nem látom, hogy igen, azt ott, azt én csináltam, ezért megérdemlem, hogy ne haljak éhen.
Egyébként a jelen állás szerint jól választott "kamu" (most definiált szerint kamu) szakmával sokkal biztosabb és jobb lehet a megélhetés. Csak erre mondom azt, hogy amikor fordul a kocka és más lesz a menő, én nem tudom teljes mértékig átérezni a hirtelen fölöslegessé vált feng shui szakértők/marketingesek/aurafotósok/tőzsdecápák sirámait.
Én autót szerelnék szívesen. Vagy biciklit. Vagy tankot, háborúban. Ha meg lehetne belőle élni. Meg nem kellene hozzá fizikai erő (és itt nem az izomerőre gondolok, mert az fejleszthető, hanem, hogy letörik a körmöm - vagy az ujjam - vagy egy motorblokk alatt szétzúzódik a karom.
Alden isksse
Ilyesmit egyébként én s tök szívesen, de maximum majd hobbiból, az is valami.
Egyébként szerelésből is lehet jól élni, csak nagyon jól kell csinálni, meg a megfelelő helyen :)
Lásd pl. a bátyámat. Ő autószerelő, és többet keres, mint én :D
Amúgy, az jutott eszembe, amikor a naiv.szuperről beszélgettünk. Hogy engem mennyire felbasz az, amikor a fiatalok az élet értelmén töprengenek ahelyett, hogy csinálnának valamit, mert annyira nincs semmi dolguk itt a jóléti társadalomban. És hogy szerintem az az egészséges, ha az embernek igénye van a hasznosság érzésére.
Az, hogy te olyan szakmát választottál, ami szerinted hasznos, számomra csupán azt jelzi, hogy egészséges lelkű ember vagy, vágysz a hasznosság érzésére.
Viszont, mivel a hasznosság ennyire szubjektív, ezzel indokolni hogy kinek jár meg nem jár az a pénz meg tisztelet meg figyelem, hát-hát... Neked jár, mert szerinted építésznek lenni hasznos, de a feng shui szakértőknek nem jár, mert szerintük a feng shui hasznos? Vagy hogy is van ez? ;)
Én azért lettem környezetmérnök, mert hasznosnak érzem (és nem azért, mert nem vettek fel alkmatra :P). Az, hogy megfizetnek érte, egy roppant szerencsés egybeesés (és sajnos semmi köze a hasznosságomhoz). Így egyszerre tudom kielégíteni a hasznosság érzése iránti vágyamat és a magas fizetés iránti vágyamat.
Aki nem annyira szerencsés, hogy van metszete a két halmaznak, annak sajnos választania kell...
Az élet igazságtalan.:P
Az igazán szerencsés alkatok persze akkor érzik magukat hasznosnak, ha jól megfizetik őket, ezzel kihúzva a helyzet méregfogát :D
A hasznosság szubjektív, és természetesen én sem érzem, hogy az én definícióm egyetemes kéne legyen. Én csak annyit mondtam, hogy saját magamra nézvést ezt érzem érvényesnek, és én, ha állástalan reklámszakember lennék, nem érezném azt, hogy ez nem fair.
Egyébként szerintem is hasznos a környezetmérnök, de ha szerintem nem lenne az, akkor is elfogadnám, hogy ezt választottad, ha Szerinted az, és szerintem a Te szempontodból az is édes mindegy, hogy szerintem jól választottál-e :D
A bejegyzés ihletője egyébként az volt, hogy a táncosokat is elérte a megszorításhullám, és annyi a korai nyugdíjuknak meg ilyesmi, és akkor 40 évesen nekiállhatnak valami betanított munkát végezni (rossz esetben) a megélhetésért, holott erre áldozták a fiatalságukat meg az egészségüket. Ami persze tök rossz, főleg, hogy eddig nem így volt. De azért csak elgondolkodtam, hogy jobb, ha nem véleményes, hogy érdemes-e költeni a munkámra. És jobb nem ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, vagy úgy kerülni ide, hogy addig se ez érdekelt, hogy hogy lesz nyugdíjam, hanem azért táncoltam, mert nem tudok nem táncolni. Összetett kérdés ez, és nem is akarok senki tyúkszemére lépni, de a piac az azért akkor is piac, amikor nem az előnyös oldalát éljük épp meg :S
Egyébként engem is dogoztat(hat)nak ingyen és kerülhet el a szakmai megbecsülés, de legalább a kis lelkemnek jó, hogy azt érezhetem, hogy azért amúgy lenne miért. Ez pszichológia, nem közgáz :)
"én, ha állástalan reklámszakember lennék, nem érezném azt, hogy ez nem fair" - és ha állástalan építész lennél?
Próbáljuk lehetőleg az almát az almával, a körtét a körtével összehasonlítani.;) Belőled sosem lesz állástalan reklámszakember, mert eleve haszontalannak tartod a reklámszakember munkáját. A reklámszakember viszont roppant hasznosnak érzi a munkáját, ahogyan te is a tiédet. (Szerintem nem beszélek értelmesen...) És amikor elkerüli őt a szakmai vagy anyagi megbecsülés, azt érzi, hogy azért amúgy lenne miért.
A táncosok dettó: a korai nyugdíj a megbecsülés egyik formája (nem tudom, hova skatulyázzam, anyagi-e, szakmai-e, vagy mi), és most hirtelen elkerüli őket az eddig megszokott megbecsülés, és ők azt érzik, hogy pedig lenne miért.
Amikor téged ingyen dolgoztatnak, nem érzed azt, hogy ez nem fair?
Nem, én azt érzem, hogy hülye vagyok, hogy megteszem, mert ennél többet ér a munkám. És próbálok küzdeni azért, hogy többet kapjak érte, mert szerintem többet ér. Pont ahogy mondtad: nem lehetek állástalan reklámszakember, mert eleve reklámszakember nem leszek. Miért? Mert arra én, személy szerint, nem érezném, hogy elég értéket képvisel. Aki azt csinálja, az nyilván úgy érzi. Csak az egy másmilyen ember. Egységsugarú hatáskör, ezt magyarázom.
Az én munkám, ugyanúgy, mint a reklámszakemberé meg a táncosé, annyit ér anyagilag, amennyit adnak érte, és annyit ér eszmeileg, amennyit a művelője belefektet. A kettőt ne keverjük. Szóval a fairség mint olyan, nem ebbe a tárgykörbe tartozik, úgy érzem.
Az előző hozzászólást ma elég korán írtam meg, úgyhogy hozzáfűzök még ezt-azt amire akkor nem volt erőm, vagy azóta eszembe jutott.
A közvetlen haszonnal járó tevékenységek néha nevetségesen sok sikerélményt adnak. Én például teljesen euforikus állapotba kerülök a favágástól. Olyankor meg is inog az elhatározásom, hogy szépen kijárom az egyetemet, és része leszek a mostani feladatmegosztásos mizériának. De ahogy gondolkoztam ezen, az alakult ki bennem, hogy a különbségek a (szubjektív) megtérülés időtartamában és jellegében vannak. Mert igaz hogy öröm látnom hogy a saját két kezemmel elértem valamit, de úgy érzem hogy az ilyesmibe nagyon gyorsan bele lehet unni/fáradni/rokkanni. Ami egy délutánig izgalmas, ritkán marad az éveken keresztül. Másrészt meg primitív fizikai munkát bárki tud csinálni, tehát elvesztem azt az érzést, hogy valami olyannal áldoztam a munka oltárán ami az én egyéni, személyes hozzájárulásom. Hétmilliárd másik ember által népesített bolygón biztos nagyon idealisztikus egyéni teljesítményre törekedni, de reménykedni szabad igaz?
Érdekes, hogy milyen helyzetbe kerülnének a matematikusok ha összeomlana a civilizáció. Sok szükség biztos nem lenne rájuk, egy preindusztriális társadalom matematikai igényei nagyjából a trigonometriánál kimerülnek. Szerintem a matematikusok azért lennének egészen kivételes helyzetben, mert legalább hobbiból foglalkozhatnának vele továbbra is. Nem jut eszembe még valami, ami ennyire szofisztikált, és ennyire igénytelen lenne. A mai matematikusoknak végül is hihetetlen szerencséje van hogy egy ennyire hipertechnologizált társadalomban élnek. A gépiesedés mostani tombolása szinte több matekot zabál mint kőolajat. Így lehetséges, hogy nem elég hogy vannak matematikailag jól képzett programozók, fizikusok, mérnökök, stb, hanem még valahogy szükség van specializált állatokra akiknek outsourceolják a problémák egy részet. Az alkmat egy elég furcsa jószág egyébként, ott rekedve a tiszta ideák világa és a fizikai valóság között. Egy hardcore matematikus szemében rossz vicc hogy ne tanuljon pl. topológiát valaki akinek a nevében benne van még hogy matematikus. Meg gyanakodnak hogy az alkmatosokat megfertőzi a természettudósok hajlamossága az igazi matek (halmazelmélet, kategóriaelmélet, ilyesmi) sutba vágására. Persze elég klasszikus jelenség az absztraktság spektrumán mindkét irányba áramló értetlen rosszallás. Mert egy fizikus meg szeretne az izgalmas problémákhoz ugrani (math to physics is like masturbation to sex, annak aki esetleg még nem hallotta). Szóval alkmaton nem árt egyaránt felkészülni a jobban és a kevésbé elvont emberekkel szemben ápolt kisebbrendűségi érzésre :D
Jól értem, hogy az alkmat művelője fizikusnak túl matematikus, és matematikusnak túl fizikus? :D
Ha igen, akkor nem sokban különbözik a helyzeted attól, ha környezetmérnök lennél. :P A környészek a vegyészek szerint nem tanulnak elég kémiát, mindenki más szerint meg túl sok kémiát tanulnak.
Az egyetlen ember, aki valaha pozitívan nyilatkozott a környészekről az egyetemen egy öreg prof volt a sztochasztika tanszékről, ő közölte, hogy mi tkp polihisztorok vagyunk (már amennyire ez lehetséges a 21. században). Valsz észrevette, hogy mi vagyunk az egyetlen szerencsétlenek az egész rohadtnagy egyetemen, akik matematikából ÉS kémiából IS szigorlatoztunk :D
Szóval inkább arra készüljél fel, hogy - bár ez nekik nem fog feltűnni - de te attól vagy több a bárki másnál, hogy a spektrum mindkét végén elhelyezkedő népekkel képes vagy szót érteni, azon egyszerű oknál fogva, hogy te valahol középen helyezkedsz el.
(A közép jó. "Lagom" ;))
"Másrészt meg primitív fizikai munkát bárki tud csinálni" - ezzel vitatkoznék. Tudsz pl. tehenet fejni? Naugye.
Azért szeretem a tanszékvezetőnket, mert ebéd mellett olyasmikről szokott társalogni, hogy hogyan lehet a céklákat nagyra növeszteni. (Amúgy a fenntarthatóság mindenféle elvont formáival foglalkozik, nekem túlságosan is elméleti síkon.) (Ja, a céklát amúgy félidőben ki kell ásni, és le kell vágni a kis vékony gyökereit, aztán visszaültetni.)
Nekem az (életút tekintetében) pici, lokális sikerélmények sorozata okozza a globális sikerélményt.
certain Tcmmiss
Nem tudok tehenet fejni, de sok nyáron át vigyáztam tehenekre, szóval majdnem :D Most a primitív alatt nem azt értem hogy könnyű, vagy triviális, vagy bárki meg tudja csinálni. Inkább hogy bárki meg tudja tanulni. A fejés kőegyszerű dolog, csak kézzel kell bírni. Szóval ezekkel nem az a baj hogy könnyűek (éppen ellenkezőleg), hanem hogy gyorsan lélekölővé válnak. Mert ha szertartásos rendszerességgel nem fejed meg a teheneket naponta kétszer annak csúnya vége van...
Érdekes amit a környészekről mondtál cavecat! A matek ÉS kémia szigorlatért részvétem.
Enikő: nagyon pontos meglátások!
Laci: irigylésre méltóan pozitív életszemlélet, mi történt? :)
Kristóf: jogos!
Nincs ezen semmi irigylésre méltó, ugyanis a hangsúly a "sorozata"-n van, azt meg nem mérik könnyen, ha nincs sorozat, tehát van kudarc is, akkor máris nincs globális boldogság sem. :)
efntypda WYMAN
Kár. A kudarc nem kéne interferáljon ezzel. Az egy másik ügy :)
"Inkább hogy bárki meg tudja tanulni." - nyilván, bárki meg tud tanulni tehenet fejni. Ahogy a matekot is mindenki meg tudja tanulni. De ugye nem mindegy, hogy jól, vagy rosszul.
Tej, az lesz a végén így is, úgy is, csak nem ugyanannyi, meg a tehén se lesz boldog.
A matematikában sokkal egyértelműbb, ha valaki béna, mert ha nem 12 a végeredmény, hanem 8, akkor elbaltázta, ez evidens.
De ha a lefejt tej sem 12, hanem 8 (liter), akkor bizony a fejés is el vagyon baltázva, a különbség annyi, hogy a matekot ki tudja két ember egyszerre számolni, és össze lehet hasonlítani az eredményt, de ugyanazt a tehenet ugyanazon a reggelen nem tudja két ember megfejni, tehát összehasonlítani se nagyon lehet.:D
Dóri, te hogyan választod el egymástól a kudarcot és a sikert? Mivel a kettő ellentéte egymásnak, én azt érzem, hogy ezek szervesen összetartozó dolgok.
Lehetne az, hogy a megjegyzéseken (legalább Kd-éin) legyen egy "Like", vagy még inkább egy "I approve of everything you say." gomb??
Konkrétabban:
Hardy: FINALLY someone said what we were all feeling (at least a little bit).
Reménytelenül kedves: igen, ne tegyünk úgy, mintha ez nem lenne kikerülhetetlen tény.
Math jokes: ezek fantasztikusak, és utána még a MathOwerflow link, éljen, éljen!!!
Also: why did the mathematician name their dog Cauchy? Because it left a residue at every pole.
Enikő: Azért ez elég nagy csúsztatás volt :D Aki "bénán" tudja a matekot, az nem tudja. És nem tudja bárki (nem bénán) megtanulni. Ez a lényeg. Vannak dolgok, amikre ha elég időt szánsz jól fognak menni, mert nem igényelnek semmilyen különösebb készsége (tehénfejés), és lehet, hogy nem leszel világbajnok, de eléggé baromi jó igen. És vannak olyan dolgok, amikhez kell alapvető tehetség, és ezek a dolgok nehezebbek, és mindenkinek érdemes megkeresnie ezen dolgok közül azt, ami a legnagyobb boldogságot jelenti számára, mert ezekkel lehet sikerélményt szerezni tartósan.
A kudarc és a siker egymás mellett létezik, de szerintem a lokális sikerélmények sorozatát lehetne úgy is felfogni, hogy időről-időre történik siker, és az jó, és nem azzal foglalkozni, hogy közte hány kudarc volt. Mert az nem von le a sikerek számából meg az elért eredményekből. Sőt.
Szerintem.
Szerintem meg az van, hogy - mint a szellemi munkát végzők legtöbbje - ti mind meg vagytok győződve róla hogy "ha elég időt szánnék rá, jól menne" a bármilyen fizikai munka (pl. tehénfejés), de ugye nem szántok rá időt, semennyit, tehát az egész elméleti síkon marad, és sose bizonyosodik be az ellenkezője. Pedig...!
A kézügyesség is egyfajta tehetség, és csak korlátozott mértékben helyettesíthető kis szürke agysejtekkel :P
Nézd, ez nem elmélet, hanem gyakorlat, hogy elvi különbség van a fizikai (de nem különleges erőnlétet vagy hajlékonyságot vagy ilyesmit) igénylő, és a szellemi kihívás között. Ezt nem én gondolom, ennek irodalma van. Vannak dolgok, amikre igaz, hogy "ha 10000 órát rászánsz, mestere leszel" (tehénfejés, jóga, asztalosmunka, növénytermesztés, vagy akár: történelem és egyéb lexikális dolgok), és van, amire nem (elméleti matematika).
Ennek a kommentszálnak lassan nyithatunk egy saját blogot amiben a posztok az egymásnak küldött válaszok :D De tényleg, az internetes népi bölcsesség szerint egy jó blog olyan, hogy a kommentek hosszabbak mint a posztok.
És hogy nehogy meghaljon végre ez a beszélgetés: Amit cavecat parafrazált, "ha elég időt szánnék rá, jól menne", elég jól összefoglalja az elméleti matekosok hozzáállását a gyakorlati problémák megoldásához. Persze ez azért piszkálja az alkmatosok, fizikusok, satöbbik érzéseit, mert a valósággal szennyezett problémákról az szokott kiderülni hogy olyanok mint a gyereknevelés, mindenki ért hozzá amíg neki nem kell vele foglalkozni.
Az jó nehéz kérdés, hogy mi az amit tényleg nem tud akárki megcsinálni. És elég aktívan foglalkoztatja a legtöbb embert akit ismerek az egyetemen. Mert a matektanulás kezd egyre furcsábbá válni ahogy halad előre az idő. Egyre kevésbé működik a tanulás megszokott, lineáris formája, hogy leülök és szépen átveszem amit akarok. Az agyam teljesítőképessége valahogy kezdi magát függetleníteni az akaratomtól. Időnként visszautasítja hogy akár egy árva bekezdést megegyen, ugyanakkor teljesen váratlan pillanatokban meg az ihlet megdöbbentő pillanataival ajándékoz meg. Néha működik az, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy akkor se tudnám-e megcsinálni az adott dolgot, ha fegyvert szegeznének rám. De egyre ritkábban. És ilyenkor jön annak a kissé kellemetlen lehetőségnek a kontemplációja, hogy mi van ha vannak emberek akik lehetnek matematikusok, vannak emberek akik nem lehetnek, és én az utóbbiak közé tartozom (és most nem csak magamról beszélek, ez egy elég jellemző érzés sok diákban). Emiatt is érdekes az az álláspont miszerint a matematika igazából művészet, mert akkor érthetőbb hogy nem lehet csak úgy nekifeküdni és "csinálni". Bár, szerintem az emberek művészeti képességei fejleszthetőek, szerintem mindenki tudhat zenélni, énekelni, rajzolni, akármi, csak az, ahogy eljuthatnának oda, radikálisan különbözik attól ahogy a legtöbb ember tanulni tud.
Anna: örülök hogy tetszettek viccek :P A matekos humor egy elég nehéz műfaj, az emberek nem értik, a matematikusoknak meg inkább olyan annyira-rossz-hogy-jó elven működnek.
Kd, ez a beszélgetés sajnos azért fog meghalni (részemről legalábbis) mert kifogytam az észérvekből.
Most mondhatnám Dórinak, hogy de azt a nagyrabecsült irodalmat is bizony elméleti szakemberek írták, mert a tehenészek nem érnek rá ilyesmiről írogatni, de ez már nem az a szint, ami.:D
Azt meg minek mondjam, hogy zsigeri ellenérzésem van az olyan kijelentésekkel szemben, amik bizonyos szakmákat lealacsonyítanak a "bárki-meg-tudja-csinálni" kategóriába? Úgyis tudjátok. :) Teljesen nyilvánvaló, hogy az emberek 99%-a (köztük én is) sokkal többet hagyatkozik az intuíciójára, és ha van is logikus (?) érvrendszere a véleménye alátámasztására, a legtöbbször az csak arra szolgál, hogy a puszta megérzést mások számára is elfogadhatóvá (elfogadandóvá?) tegye. Erre a legismertebb példa Einstein, aki egyszerűen "tudta" a bármit, amit utána a felsége vezetett le, mert Einsteinnek nem volt hozzá kanala.:P
Oké, intuíció.
Anna mondott valami ezzel kapcsolatosan, ami eléggé jól érzékelteti a fizikai és a szellemi készséges közötti különbséget.
A kérdés: valami nem megy, vagy már nem megy. Egész nap güriztél, fáradt vagy, fáj mindened, bármi. Ha az életed múlna mégis rajta, mi az, amit mégiscsak ki tudnál préselni magadból? Mi az, amit csak rettenetesen kell akarni és bődületesen küzdeni, és menni fog? Megtanulni megfejni a tehenet? Elképzelhető. Megérteni a kvantumfizikát? Baromira nem valószínű. Fölemelni egy 300 kilós súlyt? Kizárt.
Na innen látszik, mi a különbség mennyiségi és minőségi kihívás között.
Ha tetszik, ha nem, van különbség tudás és tudás között, bizonyos képességek szélesebb kör számára elérhetőek, mint mások.
Megjegyzés küldése