Jelenleg az Another Bullshit Night in Suck City című könvyet olvasom (bevallottan a címe miatt vettem meg), és elgondolkodtam azon, tulajdonképpen mire megyek a fenenagy előrelátásommal az életben. A körülményeim egyetlen szelete sem biztosabb, mintha tervek és koncepció nélkül élnék bele a világba, Bostonban dolgoznék egy hajléktalanszállón, hajón élnék nyaranta és nem szánnék semennyi energiát egy védőháló kiépítésére.

Nem azért ért ez a felismerés, mert a könyv karaktereinek olyan prímán bevált ez a fent vázolt attitűd, csak egyszerűen nem bírom nem észrevenni, hogy amire vittem így perceken belül 29 évesen, ahhoz k*rvára nem szükséges ennyit strapálnia magát az embernek, gyomorgörccsel gondolni a következő munkanapra, utolsó idegszálig küzdeni szakmai és egyéb elvek miatt.

Kérem a detektálható különbségemet, az elismerését annak, hogy erőfeszítést teszek. Kérem a participation awardomat.

És akkor rájöttem, miért szeretem Háy Jánost

"...egyvalamit végig különösen fontosnak tartott munka közben. Azt, „hogy ne kerüljön bele fejlődés, mert nem hiszek a fejlődésben, az ilyen felnövekedéstörténetben pedig a fejlődés eleve idegesítő, afféle ideológikum, ami persze önkéntelen is kinyírja a művészi szándékot."

Amúgy tegnap Kiscsillag koncerten voltam, és rájöttem, hogy nem szabad az Akvárium klubba járni.

8-tól volt kiírva a koncert, ez rendszerint 7-es kapunyitást jelent, ideges is voltam, amikor csak háromnegyed hétkor sikerült elindulni a munkahelyről. Ehhez képest mikor odaértem, még nyitva sem volt a ruhatár, háromszor is elővettem a jegyemet, hogy biztosan aznap lesz-e az esemény, megkérdezni nem mertem. Szóval már a ruhatárban is első voltam negyed nyolckor, és a zárt ajtók előtt is egyedül álltam vagy fél órát. Aztán elkezdtek szállingózni az emberek, és én egyre biztosabb lettem benne, hogy hihetetlenül idegesít mindenki. Kezdve azzal, hogy például, ha valaki megérkezik egy koncerthelyszínre, ahol áll egy kisebb sor az ajtó előtt, akkor vajon mégis mit gondol, aminek eredménye az, hogy odaáll a sor elejére, netán még meg is próbál benyitni? Mondjuk valószínűleg jól tudok szemmel verni, mert senki nem maradt előttem, miután rájött, hogy jé, valószínűleg azért állunk kint, mert bent nem tudunk.

Szóval 8-kor engedték csak be a népet a terembe, ami kicsit necces, és sejthető volt, hogy nem fog egyhamar senki a húrokba csapni. Segond, tudunk várni a remek előzenekarra. Gondoltam, majd megpróbáltam nem nagyon felhúzni magam az előttem álló becsült két órában. Egész jól ment volna, ha a szolid háttérzene az ilyenkor megszokott klasszikus, senkit sem bántó ismertebb rockrepertoárból került volna ki, de neeeem, (kigugliztam közben), az Óriás méltán világhírű nemtommelyik lemezét rakták be, végtelenítve. Egy jó számuk sincs. Egy se. De már valamelyiknek tudom annyira a szövegét, hogy megtaláltam őket a világinterneten. Halkan elkezdtem aggódni, hogy miután hallgattam őket több, mint egy órát dobozból, élőben is megszólal, hogy úgykelfááátdönteni, de szerencsére nem ők játszottak, hanem a Kalef. Negyed tíztől.

Kilenc körül viszont becsapódott mögém a második és perpillanat utolsó sorba két csitri, közülük az egyik úgy vette fel a startpozíciót, hogy a combja a seggembe nyomódott, lehelletét a tarkómon érezhettem. Pár percig mély önvizsgálatot folytattam, hogy vajon el bírom-e ezt viselni huzamosabban, arra jutottam, nem valószínű, aztán körbejártam azt a kérdéskört is, vajon mennyire extrém, hogy ez így van, és úgy döntöttem, hogy mindent összevetve igazából semennyire, majd megütötte a fülem, hogy a csajok mellett álló nő éppen azt magyarázza, hogy kicsit állhatnának arrébb, mert ide még várták pár barátjukat, mire a nyakamba lihegő leányzó nagy elánnal belekezdett, hogy koncerten nincs foglalt hely, igazán tudhatná. Na, ekkor fordultam hátra, vettem mély levegőt, majd egy szuszra közöltem, hogy az tény, hogy foglalt hely nincs koncerten, de ha egy pasi állna hozzám ilyen közel, az szerintem kimerítené a szexuális zaklatás fogalmát*, és tekintve, hogy mögötte nem áll _senki_, mert rohadtul nincs még _senki_ a teremben, szerintem igazán eltekinthetne a teljes testkontaktustól, kettő centimétert kérek, köszönöm. A csajban egy pillanatra bennakadt a szó, majd rákezdett, hogy de koncert, ha zavarnak az emberek, miért nem állok hátra? Erre közöltem vele, hogy érzésem szerint picit régebben járok koncertekre, mint ő, és a műfajnak nem része egymás taperolása tizedháznál, továbbá ne reménykedjen abban, hogy elállok előle, miután hét óta itt rohadok. Erre még bedobta, hogy de pont mögötte van egy lépcsőfok. Mondtam neki, hogy ez bizony egy viszonylag kemény világ, de elárulok egy ősi titkot, miszerint is lehet fél talppal lépcsőn állni, urambocsá' a lépcső mögött is, rábízom a döntést. Majd visszafordultam. No, innentől kezdve egészen a főműsor közepéig arról beszélt a két spiné, hogy mennyi hisztis p*csa van ma este is mindenhol, de mivel a nagy háborgás dacára kiállt az intimszférámból, a dolgot az este legnagyobb győzelmének könyveltem el.**

Tulajdonképpen rendkívül meglepő módon a Kiscsillag villámgyorsan átszerelte a színpadot magának az előzenekar után, és akváriumos mércével majdhogynem normál időben, tíz körül bele is kezdtek a buliba - mint később összeállt, a dolgok ilyeténmód történt sűrítése az online közvetítésnek lehetett köszönhető -, de nem, továbbra sem értem, hogyan lehet úgy koncerteket szervezni, hogy a belváros közepéről nem jut haza a közönség nappali járművel. Nonszensz.

*Kacérkodtam a gondolattal, hogy belemenjek, hogy ez igazából eléggé heteronormatív dolog, mert tulajdonképpen az ő esetében is beszélhetünk erről, de aztán úgy döntöttem, hogy a mondandóm lényegét így is kis valószínűséggel fogja csak venni a bige.

**A másik ez:

Életem első koncertfotója, amin látszom, felismerhető vagyok, és nem nézek ki extrém bután.

Most kicsit úgy érzem magam, because of reasons, mint az állítólagos béka, akit, ha beletesznek a forró vízbe, kiugrik, de ha  langyosba teszik, és lassan adagolják a kakaót, prímán meg lehet főzni.

On a slightly unrelated note, szerdán eltűntek az összes irataim, a bankkártyáim és a SZÉP kártyám, amire én teljesen arányos pánikkal reagáltam, és csütörtök reggel a gyászos arckifejezésemre rákérdezőknek meséltem, hogy elveszett vagy -lopták, és hát a nyolckerben jártam előző este, szóval igazából mindegy, melyik, és akkor mindenki sajnált, és kedves kollégák vettek ki nekem pénzt a bankból, meg ilyenek, erre megkerültek az iratok.

Végig itthon voltak.

Hogy pontosan mióta és hogyan, azt nem tudom. Mindenesetre irgalmatlan ciki lesz elmesélni. De azért nem elmesélni valahol cikibb.

Amúgy iratok érvényességét visszaállítani nem sokkal kevesebb utánajárás, mint újrakészíttetni őket. Pénzt például nem tudok felvenni továbbra sem, mert 1) a bankkártya letiltása nem visszavonható 2) a személyazonosság igazolására szolgáló okmányok ügyintézésre való felhasználhatóságának újraengedélyezését csak hétköznap, banki nyitvatartási időben lehet intézni.

Minden problémámra megoldást jelentene egy banki munkahely, ugye. (Nem.)

Vettem egy rahedli növényt, hogy jobb kedvem legyen tőlük. Most már egy sincs, aminek ne lenne baja. A múlt héten egy konkrétan feldobta a pacskert, egy meg még december végén majdem. A legtöbbnek, jelen érzéseim szerint az a baja, hogy sötét van.

Nade, hogy még a zamio is kornyadozzon, az azért több a soknál. És a neten olvasottak alapján vagy túlöntöztem, vagy alul, vagy fázik, vagy valami eszi, vagy nem jó a földje, de átültetni meg nem nagyon érdemes így januárban (amúgy sem bírja jól, hát még ilyenkor), szóval tele a lelkem az egész bagázzsal.

Ma találkoztam egy barátnőmmel, akivel gimiben nagyon sokat lógtunk együtt, és valamiért úgy lett mégis, hogy érettségi után egészen nagyjából a diplomáig nem beszéltünk újra, aztán találkoztunk egyszer, elmeséltük az elmúlt sok évet, aztán megint jópár év szünet, és ma megint felvettük a fonalat. És a nagy beszélgetésben szóba került a skype és az egész világinternet, hogy vajon lehet-e egyáltalán virtuálisan kapcsolatot fenntartani valakivel.

Szerintem lehet, de valahogy nem tud közel sem olyan hatékonyan működni, mint személyesen. A. barátnőm hatodik éve külföldön él, és igyekszünk viszonylagos rendszerességgel kontaktálni mindenféle virtuális eszközökkel, és mindig úgy tűnik, hogy sikerül képben maradni, aztán hazalátogat, és elmegyünk sétálni, és tényleg semmi mást nem csinálunk, mint megyünk az orrunk után, és tépjük a szánkat, és mégis sokkal, _sokkal_ több minden derül ki ilyenkor, mint akár heti rendszerességű emailekből és skypeolásból. Amikor itthon van, még telefonon is más, összehasonlíthatatlanul jobb és könnyebb vele beszélni, mintha nincs itt. Mert benne van a helyzetben, hogy akár felvethetem, hogy találkozzunk fél óra múlva a Széna téren, és ez, ha nem is él vele az ember, egy személyes jóllétet nagyban javító perspektíva. (Kicsit úgy, mint ahogy anyukám mesélte, hogy a hetvenes években önállósodási vágyból budapesti létére Szegedre jelentkezett a bölcsészkarra, és ugyan nyugdíjas szülők kispénzű diák gyermekeként fel sem merült, hogy lenne pénze színházba járni, de szabályosan fojtogatta a tudat, hogy Szegeden csak egy színház van és két mozi, és ő nem nézhet azt, amit akar, csak amit ott épp játszanak.)

Igazából jó volna rájönni, mitől működik így ezeknek a dolgoknak a pszichológiája, és aztán megpróbálni valahogy agyban meghackelni a rendszert, mert jelenleg totális lehetetlenség, hogy számomra minden fontos ember karnyújtásnyi távolságra legyen, viszont az igazán fontos dolgok igenis elérhetőek internetkapcsolattal és pici szervezéssel, akkor hát minek ezt lélektannal bonyolítani?...

Tavaly január 1-jén 5-6 óra alvás után felkeltem, bebuszoztam a teljesen elhagyatott irodába és befejeztem egy költségvetést, nem konkrétan aznap, hanem még másnap is, bent aludtam két órát a kanapén, majd felkeltem és folytattam, míg kész nem lett, közben a buliról megmaradt dhalt meg csipszeket ettem.

Nem vagyok babonás, de az elmúlt évben ezzel egészen hasonlatos módon jóval többet dolgoztam, mint amennyit jól esett volna. Így hát ma:

• aludtam 8 órát (délig)
• normálisan megreggeliztem
• főztem egy egészen tűrhető bablevest, amiben nem az a kunszt, hogy jó lett, mert nem lett jó, viszont volt benne rántás, és én nem tudok rántást csinálni, de most sikerült, sőt, csipetkét is csináltam, amit szintén nem tudok, és kemény is lett, de legalább nem oszlott szét undorító bevonatként a leves tetején, mint korábban már tapasztaltam ilyesmikkel
• félreraktam egy magamhoz képest egészen jelentős öszeget a tegnap nyitott megtakarítási számlámra
• kitöltöttem normálisan a LinkedIn profilomat - passz
• befejeztem a könyvet, amit a kockaharcos karácsonyozáson kaptam (aki nem érti, nem érti :))

És még csak este 8 van. Ami kimaradt, az a szocializálódás, ámbár ha belevesszük a tegnap este ma hajnalra tehető részét, akkor idén egész sok emberrel leszek mérhetetlenül barátságtalan, az ő minden jószándékuk ellenére, hát-hát...