Bár anno nagyon tetszett, utólag visszatekintve kevés igazán életszerű és szemléletformáló gondolat volt a The Fault in Our Stars-ban. Egy viszont nagyon megmaradt.
(spoiler alert)
Jelesül, hogy amikor Augustus utolsó jó napja volt, akkor nem lehetett tudni, hogy az az utolsó jó napja, hanem csak azt, hogy az egy meglepően jó nap a korábbiakhoz képest.
Vajon, ha tudnám, hogy valami utoljára történik velem, valamire épp az utolsó lehetőségemet használom, másképp állnék-e hozzá? Vajon, ha mindig mindenhez úgy állnék, hogy lehet, hogy ez az utolsó, az javítana, vagy rontana a helyzeten?
Azt hiszem, mostanra eléggé nyilvánvaló, hogy borzasztó rosszul kezelem a változást és a veszteséget. Az élet címén folytatott biztonsági játékomat időnként extrémsporton is túlmutató ámokfutással fűszerezem, csak valahogy a nyugalmi állapot nem jelentkezik soha: hogy ez most vagy az utolsó lehetőség, vagy az első, vagy valami a kettő között, de sem előre, sem hátra nem kéne épp nézni, hanem csak benne lenni.
E. mesélte, hogy gyerekkorában egy nyaraláson a tesója és ő is kaptak valami minimális kis összeget zsebpénznek a hétre. A tesója persze egyből elköltötte valami baromságra, E. pedig egész héten fontolgatta, mit válasszon a kis trafik kínálatából, a hét végére döntésre jutott, de mire elment megvásárolni, már nem volt kapható az a játék. (Elnézést, ha rosszul emlékszem, de nekem így maradt meg és ezen a verzión gondolkodom azóta is.) E. úgy meséli ezt a történetet, mint annak példáját, hogy gyerekkorától képes megfontolt döntést hozni és számára nem trauma, hogy végül nem kapta meg, amit kinézett, hiszen így megmaradt az egész kis vagyonka. Ha ez velem történt volna, biztos úgy mesélném, hogy a tesóm lehet, hogy hevesebb vérmérsékletű és az első ötletét egyből meg is valósította, akár jó volt az, akár nem, viszont ő egész héten tudott mivel játszani és élt a lehetőségével (jól, vagy sem, de élt), míg én külső szemlélőként igyekeztem elméleti síkon meghatározni, mi volna a legokosabb lépés, és aztán jól nem léptem. Hazudnék, ha nem lenne százmillió ilyen sztorim, kicsit eltérő díszletekkel.
És igazából lehetséges, hogy a tény, hogy mi ketten másként mesélnénk a történetet, igazából a kulcsa az egész jelenségnek. Mert lehet, hogy elméletileg teljesen egyformák vagyunk (nem), de gyakorlatilag az, hogy hogyan éljük meg az egyforma élményeinket, hogy E-nek siker és visszaigazolás, nekem újabb strigula a Dóra életképtelen című lexikonban, igazából gyökeresen változtatja meg magát a sztorit is. Lehet ugyanannak a történetnek két ellentmondó tanulsága.
Az életem elszalasztott és megélt utolsó alkalmak sora, illetve alkalmak utolsóságának lehetőségén való görcsölés. Gyűjtöm őket, albumba ragasztom, archiválom, hogy legalább valami maradjon belőlük, maroknyi bizonyíték, megszámlálhatóan véges adat a megszámlálhatatlanul végtelen sok egyéb lehetőség ellenében arról, hogy itt vagyok, itt voltam, és lehet, hogy nem sikerült, de azért próbálkoztam. Csak kinek akarom bizonyítani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése