"- És a szemem, az tetszik?
- Aha, az olyan, mint egy penészes kiflinek a sarka."

Mivel már unalmas írni (és feltehetőleg olvasni is), hogy semmire nem jut újabban időm, és a semmit beblogolni se, most összegzem, amire emlékszem az elmúlt két hétből.

Firstofall elkészült a bicikli, és azért nem kaptatok egyből hatszáz képet, mert sötét volt, mikor elhoztam. Aztán másnap reggel elaludtam, így munkába menet nem tudtam fotózkodni, aztán sötétig dolgoztam, aztán ezt még párszor, majd etöltöttem egy tragikus pénteket a BME-n, amialatt valaki rálakatolt a biciklire és máris lepattant a fényezés, igaz, csak egy pici pöttyön, de nem is ez a baj, hanem aznap este Albertfalváról zuhogó esőben tekertem hazáig, és csurom sár lett a járgány. És akkor gondoltam, majd ha lemosom és szépen csillog-villog, na majd akkor.

És akkor április elsején reggel elfelé menet nekitámasztottam a kerékpárt a lépcsőkorlátnak, míg bezárom a függőfolyosó ajtaját, csak épp arról feledkeztem meg, hogy már nem robotpilótás a kormány, mert megszerelték a Bajnokban, szóval egy szó mint száz, az ajtócsapódástól keletkezett rezgés elég volt hozzá, hogy a bringa jól eldőljön, és nekicsattanjon a korlátnak meg a lépcsőnek, és 3(!!!!) helyen karmolódjon/pattanjon le róla a fényezés, többek közt az elejéről, a gravírozott Chesini felirat mellől, amit a szerelmetes fényezőfiú olyan műgonddal húzott ki nekem arannyal.

Szóval, míg gyászolok, nem lesz fotó.

Aztán még történtek olyanok, hogy elfelejtettem emberekkel bánni, mert a szakmérnökin is kóstolgat egy csaj, számomra nem teljesen érthető okból, meg a munkahelyen is az egyik kolléga, amit mondjuk értek, csak nem tartom okosnak, kellemesnek meg pláne nem.

Ha már a munkahelyet említettem, áll a bál minden fronton, hogy a legszürreálisabbat említsem, munkanapjaimat azzal töltöm, hogy a híresneves BME-s épszerktanár (cége) által számunkra készített részletrajzait firkálom tele fuchsia színű tollal és epés megjegyzésekkel, ezzel hatalmas sértést és jelentős hatáskörtúllépést követve el, érzésem szerint hatékonyan kikövezve az utat a kírúgatás, vagy legalábbis egy jelentősebb horderejű fejmosás felé, de nem bírom nézni. Agyrém.

Szóval azon gondolkodom, hogy mit akar nekem jelezni az Univerzum azzal, hogy minden fronton falba ütközöm, és hogy miért nincs az Univerzumnak jobb dolga, ésvagy miért vagyok ennyire meggyőződve önnnön jelentőségemről.

Most fedeztem fel, hogy nagymamám háza szerepel (kis csalással) az idei Budapest100 műsorán!! Egyébként legszívesebben végigjárnám az egészet, de örülhetek, ha egy túrára eljutok...

Már szinte félve említem meg, de tegnap este újra konceren jártam. Kiscsillag.

Ami novum volt ezesetben, hogy senkivel semmi bajom nem volt! De tényleg. Szóval ilyen is van.

Először is nem volt előzenekar, ami kb 30%-ot javított alapból az est megítélésén. Aztán még pontosan is kezdtek viszonylag, ami újabb 20%-ot nyom a latba, és végül: teljesen normális volt a közönség minden egyes tagja (a környezetemben). Balra mellettem két huszonkevés éves srác volt, elkapott beszélgetésfoszlányokból kiindulva alighanem gépészmérnök hallgatók, és az első sor közepén álltak, és nem csajozni jöttek, hanem ténylegesen a zenéért, és látványosan, ragadósan jól érezték magukat. Elsőnek kezdtek ugrálni, amikor volt rá mód, ütemre tapsolni, kalimpálni, ordították a szöveget, ahogy kell. Két szám után azt vettem észre, hogy az egész napos péntek 13-a után csodával határos módon fülig ér a szám, akkora bulit csináltak, a zenekar, és a két egyetemista. Jobbra tőlem egy negyvenes pár állt, és ők is tomboltak, ahogy kell, igen, még a férj is, pedig nem ismerte a zenekart. És jobbra tőlük egy kigyúrt, tetovált, kopasz csávó a szilikonmellű szőke nejével, és ők is tudták az összes szöveget. A mögöttem álló lányok pedig sokan voltak és nagyon rajongtak, de engedélyt kértek, hogy lerakhassák mellém a táskájukat a színpad szélére, és bocsánatot kértek, amikor véletlen rosszul nyúltak valami holmiért és belémütköztek. Értitek. Az elmúlt uszkve 10 alkalom után már vártam, hogy mikor önt le valaki sörrel, vagy ejti a lábam elé az üveg borospoharát, vagy dörgölődzik hozzám izzadt, meztelen felsőtesttel, vagy valami. De nem. Egyszerűen mindenki normális volt!!!4négy

Amúgy, más, nem panaszkodás, hanem aggodalom, hogy Lovasi most már szerintem abszolút nem iszik vagy szív koncert előtt, de egyre ijesztőbb mértékig bírja elveszteni a fonalat műsor közben. Két számnak is totálisan elfelejtette a szövegét, aztán gondja akadt azzal is, milyen akkordokkal kezdődik egy harmadik, aztán motyogott valamit arról, hogy igen, sok a Kispál próba mostanában, és annyit basszusgitározott, hogy már nem tud gitározni, de szóval... Nem tudom, értem én, hogy régen is volt ilyen, de valahogy tök nyomasztó ezt látni. Főleg ahhoz képest, hogy mennyire zseniális az, amikor nem rontja el. Életem legjobb koncertje volt tavaly a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében a Kiscsillag, és ez a tegnapi is igen jól sikerült, én nem akarom, hogy ennek a történetnek szomorú vége legyen.

Hogy az "aktuális hétvégi" bejegyzés tolerálható csúszáson belül meglegyen, már-már haladó hagyományként megemlíteném, hogy szombaton megtekintettem a Vad Fruttik könnyűzenei együttes koncertjét, és előtört belőlem az állat.

Na, nem Likó Marciról téptem le az inget (sajnos), hanem lényegében összeverekedtem egy leányzóval, aki kitalálta, hogy ugyan egy órája megy már a koncert, de ő biza az első sor közepén fogja végigugrálni, hogy lehetekénis. És ezt úgy kívánta fondor mód elérni, hogy a vállam fölött átnyúlva belekapaszkodott az első sor előtt futó korlátba, ezzel mintegy fojtó ölelésébe fogva a mellettem álló lányt, engem meg a hóna alá csapva, és elkezdett oldalvást kettőnk közé befúródni. Egy pillanatra elméláztam azon, befér-e még közénk, és arra jutottam, simán, de nincs az az isten, hogy én ezt hagyjam. És akkor szépen betámasztottam a tenyerem a színpadnak, hogy a felkarom pont függőlegesen, álló helyzetem éles kontúrjaként álljon, és a csaj furakodását az igen hegyes könyököm gátolja, de ez nem különösebben akasztotta meg a tevékenykedését. Következő lépésként a legközelebbi zúzós számnál nem föl-le ugráltam, mint minden rendes ember, hanem igyekeztem oldalvást kilökdösni a vészesen javuló pozíciójából, teljesen számításon kívül hagyva az impulzusmegmaradás törvényét. Miután imigyen átismételtem némi gimnáziumi fizikát, és rájöttem, hogy hülye vagyok, betámaszkodtam teljes testtel a színpadnak, és a könyökömet a bordáiba fúrva (vagyishát ő fúrta a bordáit a könyökömre, ami továbbra is szorosan a törzsem mellett volt, szóval nem az én hibám), elkezdtem enyhe vállkörzásbe fogni, élvezettel konstatálva, ahogy pengeti végig a bordáit a csontom, remélem, neki is fáj, mert nekem kezd, alapon. Mikor ennek sem volt eredménye, már azon kaptam magam, hogy várom a következő refrént, amikoris majd úgy ráugrom maximális lendülettel a lábára, hogy megemlegeti, amikor észrevettem, hogy már abszolúte nem is tudok figyelni a zenére, annyira leköt a vörös köd, ami ellepte az agyamat, és alighanem nem ér ennyit az egész Fruttik.

És akkor elszégyelltem magam.

Túlestem az épületszigetelő szakmérnöki képzés első hétvégéjén, és finoman szólva is pipa vagyok.

Már az első reggel, felfelé küzdve magamat a déli lépcsőházban, azon gondolkodtam, hogy mikor végre eljutottam arra a pontra, hogy nem ismerem ki magam a K épületben, mi a fészkes fenéért jöttem ide vissza? És aztán pár óra elteltével arra is rádöbbentem, hogy az amúgy sem feltétlen pozitív emlékeim az intézményről utólag rózsaszín köd által homályosítottnak tűnnek. Túl ismerős volt az érzés, hogy a velem egy teremben ülő társaság nem épp generációnk (meg a megelőző másfél...) szellemi krémje, és az oktatók sem valami elitalakulat, de az viszont abszolút új elem volt a dologban, hogy még az a néhány igazán jó szakember is, aki véletlen órát tartott nekünk, is kínosan ügyel arra, nehogy valamit tanuljunk.

Oké, lehet, hogy rosszhiszemű vagyok, de hogyan ne lennék, amikor a félévre jutó 6x2 nap egyikéből másfél órán keresztül hallgathattam, hogy hogyan kell elkerülni a spamet és a vírusokat (informatika), illetve, hogyan alakult a bádogosképzés az elmúlt évszázadban kishazánkban, és milyen nehézségekkel küzd a szakmunkásképzés jelenleg (épszerk). Értitek.

A nívótlan kezdésre a hivatalos magyarázat az, hogy a társaság vegyes. És valóban az, de ez miért releváns? Adott egy képzés, ami nem ad semmiféle plusz jogosultságot, tehát a maximum, amiben reménykedhetünk, az némi presztízs, és ettől nem függetlenül jóadag magasabb szintű képzés, nemde? Ezért is van az egész ügy eleve építészeknek és építőmérnököknek (már ezt sem feltétlen értem...) meghirdetve. Aztán tipik BME-s trükkel azt a bravúros döntést hozták, hogy jöhet akárki, de diplomát csak építészek és építőmérnökök kaphatnak. Szóval van közgazdászunk is, aki fantasztikus jogalap arra, miért is hallgat 30 műszaki ember első-másodéves szintű (se) előadásokat.

Kiverném a balhét, ha merném. Egyelőre csak belülről bomlasztom a rendszert, hátha.

Bulldog ternészetemnek köszönhetően elértem, hogy a munkahelyi kollektíva mérhető százaléka így tél végére hetente járt a műjégre, és egészen pozitív volt a visszajelzés.

A bimbódzó közösségi élménynek a Műjég felháborítóan rövid szezonja ehét csütörtökön készül gátat szabni. Most lázas brainstormingban vagyok, mit kéne felvetni helyette. Olyasmi kell, ami:

• lehetőleg szabadtéri elfoglaltság
• lehetőleg van benne némi mozgás
• kooperációt igényel, vagy lehet közben beszélgetni
• rugalmas időbeosztással folytatható (6 után tudunk indulni jellemzően, kb f9-9-ig ér rá a banda)
• nem nagyon drága (alkalmanként fejenként max 1500, inkább 1000 Ft)

Minden ötlet érdekel!

Ma elvittem a kerékpárt a Bajnokba, ahol randevúm volt a fényezővel. Márminthogy munkafelvétel.

Odajött, bemutatkozott, a kézfogása olyan volt, mintha egy rongybaba a kezembe ejtette volna a kezét, de aztán egyből nekilátott felmérni a bringát, meg szimultán engem. Örült, hogy Chesini, mert hogy ez lesz élete második Chesinije, és ugye tudom, milyen ritka, meg nagyon menő, hogy ilyen szép állapotban van, és kérek-e sütit, nagyon finom (később elő is hozta, zacskóstul), meg nincs-e kedvem meginni egy kólát.

És megcsinálja 30-ért, csak el ne mondjam senkinek. Na, itt jön be az, hogy én aztán az a fajta látens feminista vagyok, aki azért irtó következetesen az ilyen jellegű megkülönböztetést sem viseli túl jól. Ilyenkor mi van? Már túl azon, hogy mondtam neki, hogy annyiért vállalja, amennyiért megéri neki, nekem az a fontos, hogy szép és jó legyen, ő ebből él, ez így tiszta. Szóvalhogy, ha megcsinálja 30-ért, és aztán legközelebb sem megyek el vele kólázni, akkor egy utolsó ribanc vagyok? Vagy ez hogy működik?

Heti emberi kapcsolatok poszt. Elvárásokról.

Miért fontos számunkra, hogy a barátaink mintaszerű, példás életet éljenek? Miért fontos az, hogy aki nekünk számít, az úgy éljen, ahogy szerintünk helyes? Kell-e lazítanom a barátságomat azzal, akiről megtudom, hogy őszintétlen volt valaki mással? Ha igen, élhető és helyes út-e szociális életünket a világban fellelhető maroknyi igaz emberre korlátozni?

Kérdés: kezdenél-e elvált emberrel? Válasz: soha. Megfontolandó: a saját nagyapád az volt. Kérdés: tudnál-e bízni valakiben, aki hűtlen volt? Válasz: soha. Megfontolandó: ha őszinte vagy magaddal, volt, hogy neked sem sokon múlt, és tudjuk, hogy nem a tett számít ebben a kérdésben. Kérdés: adnál-e olyannak, aki nem ad neked? Válasz: soha. Megfontolandó: amint az ellenszolgáltatás faktor a döntésben, már nem teljesen tiszta, ki ad, ki kap.

A heti tapasztalatom az, hogy bárkiről lehet olyan valóságnak megfelelő leírást adni, ami a lehető legrosszabb színben tünteti fel. Vajon, aki ilyen szemüvegen át lát másokat, az mit vesz ki ebből saját maga? Hogy neki is lehet? Vagy hogy ő az egyetlen igaz ember a földön?

Én nem szeretnék ez az ember lenni.

Péntek este MOME-s építész fimlkubba mentünk egy kollégámmal. Jacques Tati: Playtime.

Számomra érkezéskor derült ki, hogy ez nem hivatalos és szervezett egyetemi rendezvény, hanem konkrétan házibuli. Ilyen vedd le a cipőt a bejáratnál szinten. 7-re volt kiírva az event, f8-ra érkezett meg a jelentkezők zöme, a többit várva teljesen előre be nem jelentett módon a társaság pár tagja elmesélte, milyen pályaműveket nyújtottak be* egy építészeti tervpályázatra. A többiek érdeklődve hallgatták. Közben egyik lány a másiknak megjegyezte, hogy most is van valami kilátós pályázat, és hogy a nemtomkiék mekkora lúzerek, hogy öten dolgoznak rajta napok óta, ők bezzeg egy nap alatt letolták az egészet hárman. Na, ezen a valami kilátós pályázaton dolgozik az egyik legtehetségesebb kollégám két barátjával vagy két hete. Szóval itt, az előadások környékén jöttem rá, hogy semmi, de semmi közös témám nincs az egybegyűltekkel, teljesen más műsort néztünk eddig építészet címén. Ja, és az elején szedtek egyszeri tagdíjat a kis filmklubjukba, az esemény kiírása szerint ropira, üdítőre, de itt aztán kiderült, se ropi, se üdítő, bocsika, de meg akarjuk venni a projektort, úgyhogy inkább arra. Rendeljünk pizzát?

Aztán jobb híján 8 körül belekezdtünk végre a filmbe, és még csak a főcím ment, már elkezdtek az okosok fennhangon degradáló, humorosnak szánt megjegyzéseket bedobni, illetve a még meg nem érkezettekkel hangos telefonbeszélgetéseket folytatni, hogy hol merre kéne kanyarodni és melyik ház és melyik ajtó. Közben a film meg egészen zseniálisnak tűnt volna, de nem lehetett belemerülni, rosszabb volt, mintha egy csapat óvodással ültem volna neki. Erős ingert éreztem, hogy szóvá tegyem az egyre növekvő rosszallásom, de nem mertem, mert a kollégám, aki hozott, ismerte ezeket az embereket, és féltem, őt is megbántom. Csendben duzzogtam és öregnek és barátságtalannak éreztem magam.

A film végén aztán fél szó nem esett róla, hogy mit láttunk, vagy mit kellett volna látni, hanem egyből megvitatták, mit nézzünk jövő héten. Nem foglaltunk állást, hanem szépen elszivárogtunk. A metróba lefelé végül jól kimorogtuk magunkat, hogy ez mennyire tipikusan képmutató dolog volt, elejétől a végéig, egy össznépi performansz, hogy mi építészek vagyunk, és ezért építészfilmeket nézünk jól, bibi, holott annyira nem érdekli őket az építészet, sem semmi igazából saját zsenialitásukon túl, hogy az már direkt szomorú.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy öcsém művészhaverjai sem levitálnak ilyen távolságban a földtől, mint ez a banda, és mégis, egy egyszerű különbözeti vizsgával egy ilyen képzés után ugyanazt a tervezői jogosultságot lehet kapni a MOME-n, mint a BME-n. És ez hogy nem zavar senkit?

*Szellemváros Norvégiában, bányarobbanás okán néptelenedett el, csinálj vele valamit. Válaszaik:
a) dózeroljunk le minden házat, építsünk a helyükre vastagfalú betonkockákat, hogy legyen hova menekülni egy atomkatasztrófa-altípusú apokalipszis esetén
b) rakjunk a város köré 100 m oszlopmagasságú libegőrendszert, ahol a kedves nézelődők a látványt a fülkék ablakára high-tech mód kivetített infografikákkal kiegészítve élvezhetik és süllyedhetnek mély depresszióba a végeredmény képe és a kiírt háttértörténet segítségével
c) minden évben robbantsuk újra fel a bányát, csináljunk az egészből visszatérő eventet