2015. február 22., vasárnap

Péntek este MOME-s építész fimlkubba mentünk egy kollégámmal. Jacques Tati: Playtime.

Számomra érkezéskor derült ki, hogy ez nem hivatalos és szervezett egyetemi rendezvény, hanem konkrétan házibuli. Ilyen vedd le a cipőt a bejáratnál szinten. 7-re volt kiírva az event, f8-ra érkezett meg a jelentkezők zöme, a többit várva teljesen előre be nem jelentett módon a társaság pár tagja elmesélte, milyen pályaműveket nyújtottak be* egy építészeti tervpályázatra. A többiek érdeklődve hallgatták. Közben egyik lány a másiknak megjegyezte, hogy most is van valami kilátós pályázat, és hogy a nemtomkiék mekkora lúzerek, hogy öten dolgoznak rajta napok óta, ők bezzeg egy nap alatt letolták az egészet hárman. Na, ezen a valami kilátós pályázaton dolgozik az egyik legtehetségesebb kollégám két barátjával vagy két hete. Szóval itt, az előadások környékén jöttem rá, hogy semmi, de semmi közös témám nincs az egybegyűltekkel, teljesen más műsort néztünk eddig építészet címén. Ja, és az elején szedtek egyszeri tagdíjat a kis filmklubjukba, az esemény kiírása szerint ropira, üdítőre, de itt aztán kiderült, se ropi, se üdítő, bocsika, de meg akarjuk venni a projektort, úgyhogy inkább arra. Rendeljünk pizzát?

Aztán jobb híján 8 körül belekezdtünk végre a filmbe, és még csak a főcím ment, már elkezdtek az okosok fennhangon degradáló, humorosnak szánt megjegyzéseket bedobni, illetve a még meg nem érkezettekkel hangos telefonbeszélgetéseket folytatni, hogy hol merre kéne kanyarodni és melyik ház és melyik ajtó. Közben a film meg egészen zseniálisnak tűnt volna, de nem lehetett belemerülni, rosszabb volt, mintha egy csapat óvodással ültem volna neki. Erős ingert éreztem, hogy szóvá tegyem az egyre növekvő rosszallásom, de nem mertem, mert a kollégám, aki hozott, ismerte ezeket az embereket, és féltem, őt is megbántom. Csendben duzzogtam és öregnek és barátságtalannak éreztem magam.

A film végén aztán fél szó nem esett róla, hogy mit láttunk, vagy mit kellett volna látni, hanem egyből megvitatták, mit nézzünk jövő héten. Nem foglaltunk állást, hanem szépen elszivárogtunk. A metróba lefelé végül jól kimorogtuk magunkat, hogy ez mennyire tipikusan képmutató dolog volt, elejétől a végéig, egy össznépi performansz, hogy mi építészek vagyunk, és ezért építészfilmeket nézünk jól, bibi, holott annyira nem érdekli őket az építészet, sem semmi igazából saját zsenialitásukon túl, hogy az már direkt szomorú.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy öcsém művészhaverjai sem levitálnak ilyen távolságban a földtől, mint ez a banda, és mégis, egy egyszerű különbözeti vizsgával egy ilyen képzés után ugyanazt a tervezői jogosultságot lehet kapni a MOME-n, mint a BME-n. És ez hogy nem zavar senkit?

*Szellemváros Norvégiában, bányarobbanás okán néptelenedett el, csinálj vele valamit. Válaszaik:
a) dózeroljunk le minden házat, építsünk a helyükre vastagfalú betonkockákat, hogy legyen hova menekülni egy atomkatasztrófa-altípusú apokalipszis esetén
b) rakjunk a város köré 100 m oszlopmagasságú libegőrendszert, ahol a kedves nézelődők a látványt a fülkék ablakára high-tech mód kivetített infografikákkal kiegészítve élvezhetik és süllyedhetnek mély depresszióba a végeredmény képe és a kiírt háttértörténet segítségével
c) minden évben robbantsuk újra fel a bányát, csináljunk az egészből visszatérő eventet

5 megjegyzés:

Orsi Nagy írta...

borzongással vegyes érdeklődéssel olvastam... őszintén szólva, örülök, hogy egy időre ezektől távol kerültem. gondolom, meséltem már, hogy egyszer rajzoltam diplomaépszerket egy momé-s lánynak. én. ha nem, akkor csak annyit villantanék fel, hogy nem tudta, mi az a strang.

Névtelen írta...

Én (általában, van kivétel) szeretem a földtől elszállt embereket. Az viszont tény, hogy ne tervezzenek épületet.

Névtelen írta...

Igen, amiket leírtál, az nem jó, rossz irányban is lehet lebegni. :)

ee_version írta...

Azért volt nagyon meglepő az egész, mert akit eddig ismertem a MOME-ról, nem ilyen volt, és már kezdtem azt hinni, hogy az egész egy mítosz. De nem. Illetve, most igaznak tűnt a sok előítélet.

Nem a tudatlanság, vagy helyesebben a más irányú tudás volt az igazán megdöbbentő, hanem, hogy abszolút fogalmuk sincsen róla, mennyire nem értenek ahhoz, ami elvileg a foglalkozásuk, hogy amit ők csinálni képesek, a legnagyobb jóindulattal is csak egy szelete a tervezői munkának. És ha nem vesznek tudomást a többi százalékról, semmire nem jók, csak akadályozni a tervezési folyamatot.

Mondjuk ilyent láttunk már derék BME-s mérnököktől is.

Laca írta...

MOMEsok being MOMEsok. De az önbizalmukat irigyelem. Különben ugyanitt: Akiket ismersz, ők a magyar valóságban élnek. Ezeket az ifjakat pedig tutibbnál tutibb állások várják Svájcban, Távol-Keleten, Ausztráliában.