366 nappal ezelőtt jelöltük ki a point of no returnt,
mert valahova ki kellett rakni a mérföldkövet.
Valójában nem volt első pillanat.
A fontos történeteknek nincs pontos eleje,
se vége.
Mind a 366 lehetséges dátum volt már,
most már csak újra lehet róni az egyszer már megtett köröket
a végtelenségig,
de a legelejére nem juthatok vissza.

Bár anno nagyon tetszett, utólag visszatekintve kevés igazán életszerű és szemléletformáló gondolat volt a The Fault in Our Stars-ban. Egy viszont nagyon megmaradt.

(spoiler alert)

Tegnap valami rendeltem az ebay-en és szembejöttek velem azok a dolgok, amiket kb egy hónapja bejelöltem, hogy érdekelnek. És kb mind teljesen hidegen hagyott. Hasonló sorsra jutott a Ha én gazdag lennék címszóval összeírt kívánságlistám eddig kb 30%-a, és az sincs egy hónapos. Azt hiszem, az anyagi természetű frusztrációimon viszonylag könnyen lendülök túl, leülök egy csendes sarokba, és megvárom, míg elmúlnak. Ha ezt a megfigyelésemet valamilyen delayed gratification módszerrel rendesen át tudnám ültetni a gyakorlatba, képződhetne viszonylag jelentős anyagi tartalékom, pszichológus és baglyok ide vagy oda.

Amin viszont nem tudok könnyen, sőt, átlagos könnyedséggel sem túllenni, azok az emberi természetű veszteségek, vagy hiányok. Jelesül:

• ha valakik, akik hívni szoktak, nem hívnak valahova
• ha kimaradok egy beszélgetésből, suttognak a jelenlétemben
• ha érzékelem, hogy valaki nem kedvel, és úgy érzem, nincs rá oka ésvagy nekem ő rokonszenves
• ha bármilyen emberi kapcsolatom meglazul, valaki kezd eltűnni az életemből
• ha valahol már nem számítok, ahol korábban számítottam
• (legcikibb:) ha kiderül, hogy valamit elrontottam, rosszul csináltam, szakmailag, emberileg, bárhogyan

Azért érdekes ez, mert közben én is csinálok ilyeneket. Kétféle barátom van: akit én hajkurászok, hogy találkozzunk már, beszéljünk már, és aki engem hajkurász. És tényleg, borzasztó beteg módon, mintha a barátaim közül is kifejezetten azokra és amiatt lennék rágörcsölve, hogy nekik ez (épp?) nem olyan égbekiáltóan fontos.

Szóval a tényleges vágyaimat tartalmazó wishlist-emen azt hiszem első helyen az szerepel, hogy a nincsből át kéne állítani a fókuszt a vanba, illetve magamat a kontúromon belül definiálni és látni, nem pedig az állandóan változó külvilág fényében.

Csak ezt nem árulják a botban, de még az ebay-en sem.

Szereti a maga módján

A maga módján. Ezt valahogy soha másként nem lehet hallani, csak mentségként valami szörnyűre.

Ez a félmondat minden bántalmazó kapcsolat alappillére. Mert amikor valakit a másik a maga módján szeret, azt az érintett rendszerint tudja, csak épp nem érzi. És a szeretve levés tudata kivált egy mindenféle gaztettet legitimizáló lelkifurdalást, hogy hát hiszen én tudom, hogy ezt szeretetből teszi, miért nem tudom akkor szeretve érezni magam, biztos bennem van a hiba.

A másikat a saját módján van csak értelme szeretni. Ehhez figyelem kell, és energia, adott esetben nem is kevés. Ha valaki nem kész ezt a figyelmet és energiát belefektetni a másikba, az lehetőség szerint inkább ne takaródzzon a szeretet fügefalevelével.

TL;DR, csincsillás, állatorvosos, szomorú, dühös

Múlt hét szerda este anyu kétségbeesve telefonált, hogy az egyik csincsilla* teljesen kitekert pózban fekszik a ketrec alján, mintha ki lenne törve a nyaka. Csak épp lélegzik. Aztán kiderült, hogy mozog is ám, csak a fejét nem tudja emelni, így előre haladni sem, hanem hengergőzik, forog körbe. Este kilenckor a város másik végében semmit nem tudtam ezügyben tenni, tisztáztuk, hogy végül is szegényke valamicskét tud enni, megitatni nem sikerült, másnap állatorvos.

A környezetemet és a belső világomat egyre mélyebben penetráló, életszakaszhoz egyre kevésbé köthető általános krízis egyik markáns eleme a fogyó idő feletti szorongás, ezért, vagy azért. Van, aki attól fél, hogy túl rövid az élet, mennyi mindenről maradt le már végleg, vagy marad le pillanatokon belül, van aki attól fél, túl hosszú és végig ilyen lesz, mint amilyen most épp. Valahogy úgy érzem, hogy mindkét érzet ugyanarról a tőről fakad: hogy a tényleges élet összevetésre kerül valamilyen ideálisnak gondolt ívvel, és ebből az összevetésből nem jól jön ki. Csak hát valahol végtelenül abszurd, hogy kb az egész világ úgy érzi, hogy le van maradva, alulteljesít. Node, ha mindenki alulteljesít, akkor az az alul, az a normál. Congratulations, you are average!

Arra jöttem rá, hogy nekem egész életemben mindig volt valamilyen "szellemi vezetőm". Volt, hogy egyszerre több is, de általában egy legfontosabb mindig. Nem karizmatikus tanárokra, ismert emberekre kell gondolni, hanem leginkább kortársakra. Az első ilyen az öcsém volt pl, aztán vele átfedésben a gyerekkori legjobb barátnőm, B. aztán mindig voltak kiemelt fontosságú barátaim, és a párkapcsolataim némelyikében is kialakult ez a dinamika, általában katasztrofális eredménnyel. Mármint, az összes ilyenben.

Alapvetően az történik ilyenkor, hogy összeakadok valakivel, akiről úgy látom, több elképzelése van arról, mi, merre, hány méter, vannak ötletei, tevékeny, kreatív, és én elkezdem ehhez képest meghatározni magam, követni, részt venni, segíteni. Természetesen a dolog nem tudatos, és amennyire bír az lenni, annyiban igyekszem is nem loholni, tapadni, de nyilván nem sikerül, legalábbis abból kiindulva, hogy előbb-utóbb elkezdem érezni, hogy zavarok, sok vagyok. Na, itt kezd szar lenni, mert akkor visszaveszek magamból, de akkor a másik feltehetőleg fellélegzik, és nem keres, és akkor meg már pláne nem merem keresni, és akkor ennyi, és tekintve, hogy nekem az illető mennyire (aránytalanul) fontos volt, viszonylag nehéz az ilyesmin túllépni.

Régen, ha kellett valamit kívánni (hullócsillag, szülinapi torta gyertyáinak elfújása, egyéb mágikus esetek), mindig azt kívántam, hogy mindenki szeressen engem pontosan annyira, amennyire én szeretem őt. És bár abban nem hittem, hogy a születésnapi gyertyák varázsereje fogja elhozni a világbékét, azt igenis gondoltam, hogy ez olyasmi, ami vagy megadatik, vagy nem, és nincs kontrollom felette. Csak mostanában kezd leesni, hogy teljesen rossz végéről ülöm a lovat, hiszem, a francba is, miért tulajdonítok nagy jelentőséget bárkinek, akinek én nem számítok annyira? Nyilván nincs ilyen hangerőszabályozó az érzelmeken, de azért akkor is az én készülékemben van a hiba, ha hagyom ezeket az egyensúlyokat ennyire eltolódni.

Pénteken észrevettem, hogy kapható gorgonzola a Lidl-ben, és mivel az egyetlen tésztában, amit igazán szeretek a Pasta.-ból, gorgonzola van és brokkoli, és múlt vasárnap úgyis vettem egy fej brokkolit, amit még nem használtam fel*, vettem. Aztán ma hazafelé azon gondolkodtam, hogy nem szeretnék tésztát főzni negyven fokban, úgyhogy gyorsan kerestem receptet e két hozzávalóval, és találtam is, csak ehhez meg kell tejszín és valami alkoholféle, úgyhogy vettem tejszínt, meg valamilyen random száraz fehérbort. A tejszínből el is fogyott a negyede, a fehérbort viszont élesben cakkpakk kifelejtettem. Persze, lehet, hogy ez a jobbik verzió, mert a végeredmény valószínűleg így is ehető lett, így viszont nem most romlik rám a 7 dl-3ek fehérbor, hanem majd csak hetekkel később, amikor újra találok receptet, amiért meg kéne bontani.

Szóval recepteket keresek fehérborral, és 17,5 dkg gorgonzolával (és tejszínnel). Asszem érdemes volna ráállnom a menütervezésre, de who am I kidding.

*Ezzel most azt a (téves) benyomást keltettem, hogy csak azt nem. A valóságban a főzést igénylő dolgok 80%-át nem használtam fel, ezek egy része mára tönkre is ment, valahogy nem igazán sikerült még visszaállnom rá, hogy minden nap főzzek, vagy legalább hetente többször, de rajta vagyok az ügyön.

egy hetet

A post-it azóta is ott van a képernyő sarkán, lassan egy éve.
Fejből is tudnám, mert apu születésnapja,
de ott áll rajta feketén-fehéren,
vagyis sötétkékkel az egyre fakóbb kéken, hogy
nullanyolctizenkettő.
Időnként elfog a szorongás, hogy mi lesz,
ha egy takarító véletlenül leveri,
vagy valaki szándékosan,
vagy már nem az enyém lesz az a monitor.
Hiába tudom fejből is, hogy
nullanyolctizenkettő,
és a másik fontosat, hogy
nullanyolcnullanyolc,
és a nullanyolchuszonhét
a mágikus hármas záróeleme,
és tovább, hogy
tíztíz,
tizenkettőharmincegy,
nullaegynullaegy,
nullakettőnullahat,
nullanégynullahét,
és még hány van, aminek az iktatószáma már elmosódott,
de tudom, hol vannak,
melyik utcasarkon, kávézóban, metróállomáson, parkban,
a lakás melyik szegletében,
és tudom, mi áll bennük.
Csak ugyanúgy ott van rajtuk a trigger warning,
mint egy jobb Neil Gaiman-en,
hogy még csak vázolja, hogy belép a kávézóba,
de én már tudom, hogy nemsokára meghal a macska,
és nem bírom tovább olvasni, és nem bírom elfelejteni sem.

“Different people remember things differently, and you'll not get any two people to remember anything the same, whether they were there or not.”
― Neil Gaiman, The Ocean at the End of the Lane

Hogy én továbbra is hiszek az abszolút igazságban, csak a jelentőségében hiszek egyre kevésbé.

Egyrészt, mert az abszolút igazsághoz nekem nem biztos, hogy több hozzáférésem van, mint bárki más résztvevőnek az élet(em)ben. Kb tíz évig emlékeztem rá igen határozottan, hogy az írásbeli érettségin a Petőfis tételt választottam, míg aztán egy volt osztálytársam elhozta nekem a dolgozatom és nem, nem azt. Szóval bármennyire is szentül meg vagyok győződve arról, hogy valami így vagy úgy van, így vagy úgy történt, attól még lehet, hogy nem, pedig elvileg nem vagyok szenilis, és biztos, hogy nem vagyok hazudós sem, bár magamat pont igen hajlamos vagyok átverni.

Másrészt, mert az igazságnak a való életben korlátozott jelentősége van. Vagyis szinte mindig teljesen mindegy, kinek van igaza, ami számít az, hogy ki tudja érvényesíteni az igazát. Egyik legmegrázóbb felismerésem volt, hogy egy vitát nem nyerhetek meg pusztán azzal, ha a vitapartner érveit cáfolom és ő az enyémeket meg nem. Ahhoz, hogy a gyakorlatban igazam legyen, vagy legalábbis, hogy az igazság érvényre jusson, ahhoz a másik félnek is el kell ismernie ezt.

Harmadrészt meg, mert persze le lehet élni úgy egy életet, hogy belülről melegít, hogy de én tudom jobban, nekem van igazam, de a valóságban tényleg semennyire nem számít. Vagy a legritkább esetben. Mert ha ott ülök a tárgyalóasztalnál és velem szemben a negyven év szakmai tapasztalattal rendelkező szakember, és ő azt mondja, hogy így szoktuk, akkor tízből 9,9 alkalommal halálmindegy, hogy tud-e válaszolni a felvetéseimre. És ez még egy viszonylag tiszta ügy, ez szakma.

Szóval az abszolút igaz nem számít. De az arra való törekvés igen. Ha egész életemben mást nem is érek el, de azt elmondhatom magamról, hogy megpróbáltam többet megtudni a végére, mint amivel jöttem, és megpróbáltam tisztán beszélni és jól hallgatni, akkor elégedett kell, hogy legyek.