Hétfőn délben a nagymamám elesett a lakásában és rettenetesen beütötte a fejét. Szerencsére fel tudta hívni aput, aki egyből szaladt hozzá, hívott mentőt és egy uszkve 10 órás procedúra végén a 3. kórházban végül felvették a belgyógyászatra, ami aránylag hosszú és viszonylag elkeserítő történet, amúgy minimális drámával. De nem erről szeretnék beszélni.
Hanem arról, hogy hétfőn este jött hozzám anyu, hogy beszkenneljek neki pár iratot, és akkor, személyesen mondta, hogy a nagyi a balesetin van, mert ez történt, és most fogják átvinni az Uzsokiba, de hogy miért pont oda, azt nem tudjuk. És akkor mondtam, hogy jó, akkor megyek én is vele, mert nyilván megyek, nem mintha bármit tudnék tenni, de az ember bemegy a kórházba, ha a nagymamája oda kerül. És elindultunk autóval, és borzasztó nagy volt a csönd. És azon gondolkodtam, vajon anyu is azon gondolkodik-e, mint én.
És persze igen. Mert mondta is aztán, hogy beszélt napközben öcsémmel, és mondta neki, hogy a nagyi elesett és kórházba vitték, és öcsém egyből mondta, hogy ne, ezt most ne, ehhez még nem telt el elég idő, hogy ezt újra elkezdjük csinálni.
Mert öcsém az egyetlen őszinte ember a családban, aki mer arról beszélni, hogy ilyen esetben a tisztelt család persze nagyon sajnálja a nagyit, de leginkább azért mégis magát sajnálja, hogy ezt végig kell nézni. Hogy emberek megöregszenek és rossz lesz nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése