French the Llama!

A rendre photoshoppolt szupermodellképekkel a fizikai és virtuális környezetüket kitapétázó fiúkról mindig ez jut eszembe:

És Howard nem csodabogár, ez már-már közhelyszerű agyi zavar.

Nem a kisebbségi komplexus beszél belőlem. Ez egy szimptóma. Az emberek összekeverik az ambíciót, a kompromisszummentes törekvést a legjobbra avval, amikor képtelenek reális döntéseket meghozni az életükben, képtelenek őszintén a tükörbe nézni. Az előrelépésre való lustaságot, a változástól való félelmet szuperül lehet igényességnek maszkírozni, ha csak a látszat a fontos - és többnyire csak az. Másoknak. Amúgy ez nem is nemi sztereotípia, ebben egységesen sáros mindenki.

– Csinos felesége van – mondta a professzor Colinnek az előszobában.
– Igen – mondta Colin. Hirtelen elsírta magát, mert tudta, hogy Chloé szenved.
– Ugyan – biztatta a professzor. – Kínos helyzetbe hoz, kérem... Meg kell vigasztalnom... Tessék!
Kotorászni kezdett a zakója belső zsebében, és kis, piros bőrbe kötött noteszt húzott elő.
– Nézze, az enyém.
– Az öné? – kérdezte Colin, s igyekezett visszanyerni nyugalmát.
– Mármint a feleségem – magyarázta a professzor.
Colin gépiesen kinyitotta a noteszt, és elnevette magát.
– Remek! – örvendezett Frászpirin. – Ez mindig sikerül. Mindenki elneveti magát. De hát... mi olyan muris rajta?
– Én... én... én... nem is tudom – dadogta Colin, s összeesett, mert rettenetes nevetőgörcs jött rá.
A professzor visszavette a noteszét.
– Maga is olyan, mint a többi! – mondta. – Azt hiszi, hogy a nőknek szépnek kell lenniük... Na, mi van azzal az étvágygerjesztővel, jön vagy nem jön?

/Boris Vian: Tajtékos napok/