Annyira jó, hogy akik elsőként köszöntik fel az embert a születésnapján, azok pont azok, akik nem is ismerik nagyjából semennyire. Merthogy a facebook valami furcsa okból, úgy tűnik, kb előző este 9-kor kiírja a notificationt :D

Van egy zseniális Amerikai tv műsor, 19 éve fut, a címe Inside the Actors Studio. Nagyjából az összes adás fent van róla a YouTube-on, érdemes megnézni. Minden adás vendége egy olyan színész, aki már tényleg letett valamit az asztalra, és nagyjából végigbeszélik a karrierjét, nem bulváros módon. Amiket láttam eddig belőle, mind nagyon érdekes volt.

Megdöbbentő, hogy szinte mindegyik videó alatt számtalan olyan komment van, ami szerint az épp aktuális vendég egy nagy nulla. Könyörgök, a műsorvezető nem valami ócska showman, a helyszín nem egy kertévé stúdió, ez egy teljesen szakmai műsor, miért kell ezt? Tudom, a művészet pont arról szól, hogy a széles és avatatlan tömegek előtt kell megméretni, és végső soron az ő szavuk dönt, de ez akkor is valahol nagyon szomorú. Hogy azt érzem, akik ilyeneket irkálnak, valahol a saját személyes kudarcaikat látják igazolva, ha jól megmondják, hogy Colin Firth vagy Dustin Hoffmann egy tehetségtelen figura. Én is hajlamos vagyok másokon köszörülni a nyelvem, de tényleg nagyon igyekszem leszokni róla, mert nekik aztán tökmindegy, nekem viszont biztos, hogy nem tesz jót...

Már másodszor jógáztam együtt Péterfy Borival*. Sőt, ugyanazt az öltözőt használja, mint a közönséges földi halandók! Gyertek az Atmába jógázni, tele van ilyen és hasonló jó nőkkel! :D

Who am I kidding...

*Sokkal kellemesebb társaság, mint Palya Bea, akit kb meg sem ismertem először, mert kétszer akkora volt, mint bármilyen róla keringő felvételen, és szerepelt a gyakorlás közben, biztos zavarta, hogy nem vette mindenki észre, mekkora megtiszteltetés érte.

"And that is the difference between being a tourist and being a traveller: a traveller doesn't know where he's going, a tourist doesn't know where he is."

"Knowledge without mileage equals bullshit."

Ha van fölös sok időtök, ezt nézzétek meg:


Részletekben is jó.

More people can afford to apologise by giving their romantic partners professionally cut and arranged roses than in any time in human history, but in that we have lost something, which is that the whole idea of flowers is that you had to go out into the field and, like, cut them and arrange them yourself to apologise. It's not supposed to be "I'm sorry I forgot your birthday, here's 8 dollars' worth of work that was done in Kenya", it's supposed to be "I'm sorry I forgot your birthday, so I went into the fucking forest to cut you some fucking flowers".

Röviden valami ilyesmi az oka, hogy borzasztóan szomorú, hogy anyukám megkérdezte, hogy akkor akarom-e a fehér Converse cipőt születésnapomra, mert akkor ad pénzt, hogy vegyem meg.

Hát, nem.

Megint jó a Lizzie Bennett Diaries, pedig a Wickham-érában majdnem ejtettem az egész ügyet, annyira kiborított a pasi. Mindenesetre most, így a végkifejlet felé elkezdtem az elejéről mert 1) egy csomó utalást nem vettem észre anno 2) jelenleg épp munka nélkül vagyok.

Szóval, visszatérve Wickhamre, nem bírom ép ésszel felfogni, hogy ez alatt a videó alatt:

hogy bírnak ilyen kommentek keletkezni:

"why must Wickham be so attractive? ugh it makes it so hard to hate him"

Egy részről: WTF?! Más részről: WTF?! Az ürge konkrétan az a típus*, aki még ki sem nyitotta a száját, még nem is csinált semmit, esetleg csak egy fotót látok róla, de már viszket ...a tenyerem. És ha nem "ránézésre is orbitális seggfej" karakternek válogatták a színészt (márpedig elvileg a látszatnak meg kéne vezetnie az embereket kezdetben), akkor ez súlyos hiba volt az ítészek részéről. Ami viszont ennél is súlyosabb, hogy miért is lenne nehéz utálni valakit, aki vonzó? Ez most komoly?

Megérett a világ a pusztulásra.

*A másik ilyen Ryan Reynolds. Mondjuk ő nem tenyérbemászó, csak borsódzik tőle a hátam. Múlt héten Orsival az Alleeban ültünk, és egy ideig nem értettem, mi zavarja az aurámat, aztán rájöttem, hogy a szemben lévő falon két giga Marks&Spencer plakát, rajtuk ez a szépfiú, és esküszöm, olyan, mintha ugyanazt a fejet photoshopolták volna mindkét fotóra. A színész, akinek egy arckifejezése sincs. Brrrr.

Azon gondolkodtam, hogy helyes-e, vagy sem, ha úgy viselkedem, mintha az emberek azt gondolnák, amit mondanak? Mert ha meg elébe megyek a nem felvállalt tényleges szándékoknak, az már agresszív és egyébként is, honnét veszem?*

Nem is nekem kéne kínos legyen, és mégis ez lesz a vége...

*Nem is oly rég például baráti beszélgetésben egy volt osztálytárs rájött, hogy de hát én építész vagyok, és el is kezdte, hogy "ó, szuper, akkor majd kérdezhetlek, ha lesz valami", amire csuklóból visszadobtam félkomolyan, hogy "persze, 2000 Ft+ÁFA lesz óránként", hát, fél órán keresztül hallgathattam a visszakozását... Meg nyilván vannak más természetű ilyen helyzetek is, a közös, hogy mind no-win situation...

Emlékszünk még Emily-re a Brain Scoopból? Amikor legutóbb néztem a kommenteket a videóin, tele voltak házassági ajánlatokkal. Most felütötte fejét az új trend, miszerint "de miért öltözöl direkt előnytelenül? Igazából nagyon csinos is lehetnél, és akkor többen is néznének, ne bújj el".

Én nem tudom, Emily _direkt_ öltözik-e előnytelenül, de ha nem, akkor ez kb. a legbántóbb, amit mondani lehet bárkinek. Gondoljunk bele: az ember lánya felöltözik valahogy, ahogy jól érzi magát, igyekszik csinosan, de úgy, hogy az még mindig ő legyen, és akkor kapja ezt, hogy "á, biztos direkt öltözöl szarul, hogy észre ne vegyenek véletlenül se". Félreértés ne essék, nem a kinyúlt mackónadrágok és bolyhos nagypapa-kardigánok mellett kampányolok, de szerintem általánosan alábecsült a kényelmi faktor a kedvező összhatás elérése szempontjából. Ha Emily felvenne valami igazán kihívó ruhát, és abban feszengene a felvétel alatt, nem tudna olyan lehengerlő lenni az egész stílusa, és nem lenne ennyi rajongója, akik nem (csak) az eszéért szeretik.

"A cupcake [...] These are from Meredith the Intern to celebrate Merebration, the holiday she invented to celebrate the anniversary of her singleness."

 Aha.

Egész egyetemi pályafutásom alatt két tantárgy volt, amit nem sikerült teljesen komolyan vennem (vagyis, helyesebb, ha azt mondom: egyáltalán nem). Az egyik a kortárs éptöri, a másik a közép 1. Amúgy mindkettő hallatlan népszerű volt az évfolyamban, és amúgy ugyanabból az okból nem bírtam értékelni őket: két one-man-showról van szó, ahol a fekete ruhás bácsi elmondta, miért hülye mindenki más. OK, biztos volt szó másról is, csak én nem vagyok kellőképp fogékony. Mindenesetre a közép vizsga volt az egyetlen, amin valaha puskáztam*. Az elemzendő épületnek sikerült kideríteni a nevét, de a funkcióját nem, viszont ennek ellenére én bizony írtam róla vagy 20 sort, ha már fűtenek rám. Állítom, hogy az elemzésem nem volt jelentősen rosszabb, mintha tudtam volna, miről beszélek - és ezt alá is tudom támasztani**. Persze elkaszáltak (mit persze, szinte biztos, hogy random osztogatták a pontszámokat, mondjuk ez esetben fair volt), de nem is ez a szép, hanem hogy az épületelemzésre Cs. bácsi saját zseniális kezének saját zseniális írásával ott állt: "intelligens semmitmondás, 2 pont - de csak a szövegre".

Hát,  ez az intelligens semmitmondás utoljára a pályafutás ezen pontján lehetett indokolt, és baromira nem értem, miért kell komoly, elismert építészként is ilyesmivel növelni a karakterszámot a publikációkban, hivatalos levelekben, szakmai barátságot megalapozni vágyó érdeklődő megkeresésekben, árajánlatokban és gyakorlatilag minden egyébben? (Tudniillik baromi nehéz lefordítani, ami magyarul sem jelent az égvilágon semmit - és azt persze nekem kell.)

*Építészek erre most csak legyintenek, mert a vizsga állt - hasamra ütök - 10 pontért feleletválasztós kipuskázható kérdésből és további 50 pontért két kifejtősből, amikre, ha nem tudtad, mi az épület a képen és mit mondott róla a tanár, sanszod nem volt. Ez utóbbit nem lehetett gyakorlatilag kipuskázni (vagyis nekem és a körülöttem ülőknek nem ment, biztos rá kellett volna készülni - bár az kb. annyi, mint megtanulni), a többit meg hagyták. A kétezer oldalas közép tankönyvek minden padsorban több példányban voltak nyitva, és hangosan súgták a teremben keresztül-kasul a válaszokat egymásnak a népek, senkit nem érdekelt.

**Ugyanis a következő vizsgaalkalmon tudtam, és úgy rizsáztam nagyságrendileg ugyanakkora fellengzős bullsh*tet, és arra maximális pontszámot kaptam.

I liked things before they were cool before it was cool

Ja, lett "azért _mindenkit_ lehet, mégsem dugok meg" szemüvegem*,

a témáról meg igyekszem többet nem rinyálni idén, deal?

*A Taylor Swift fazonban meg úgy néztem ki, mint egy riadt óvodás :D

"The problem with smartness is that it tends towards dubious aphorism, eg "Some infinities are bigger than other infinities" (one should regard the plural of infinity with the same suspicion as the collective noun for hermits)."

Annyira jó volna, hogy ha a kritika írója legalább a matekhoz értene picit, ha már a kritika tárgyát képező könyvet nem olvasta el rendesen...

Oh wait.

Meekakitty azt meséli, úgy tartja kordában a pánikbetegségét, illetve úgy kezdett úrrá lenni rajta, hogy először csak úgy tett szociális szituációkban, mintha egy barátnője lenne, aki nem pánikol. Eljátszotta, hogy jól van. Julia Roberts egy régebbi interjújában egy színészpalánta kérdésére azt feleli, úgy kell önbizalmat építeni, hogy először az ember csak úgy tesz, mintha lenne neki, és aztán lesz.

Nekem ezek a megoldások túl könnyűnek tűnnek, és túl veszélyesnek. Egyrészt, lássuk be, igen nagy a valószínűsége annak, hogy Meekakitty dekára annyira pánikol, mint régebben, csak mindig álarcot húz, amikor emberek közé megy (ily módon nem annyira van abban a pozícióban, hogy legitim tanácsot adjon a betegség leküzdésére vonatkozólag), és az is elképzelhető, hogy Julia Roberts is pont annyira bizonytalan a saját értékeit illetően, mint 18 éves korában, csak nem látszik. Másrészt, ezek a metódusok borzasztó kiszolgáltatottá teszik az embert a környezete, olykor az ismeretlen emberekből álló nagyobb környezete reakciójának. Hirtelen rettenetesen rossz ötletnek hangzik, legalábbis számomra. Hogy az én belső békém, az önbizalmam, a vegetatív idegrendszerem olajozott működése attól függjön, hogy más mennyire vette be a színjátékomat, és mennyire reagál úgy, mintha én olyan lennék, amilyen lenni akarok - túl sok kontrollt ad ki a kezemből.

Pedig ez nem is csak az ő kettejük hülye ötlete. Mondhatni ez teljesen mainstream problémakezelés. Mit csinál a legtöbb férfi? Gyűri magát, hogy meglegyen a szuper autó, a bombanő, az elegáns lakás, a befolyásos pozíció, de miért is? Mert akkor majd lesz feedback, hogy jól csinálják, tehát érnek valamit, és akkor hátha majd elhiszik magukról, hogy érnek valamit. Még ijesztőbb: miért akar egy csomó nő szép ruhát, jó alakot, sármos férjet, cuki gyereket? Mert ha megvan a boldogság összes kelléke, és minden barátnő irigykedik, akkor majd úgy fogja érezni, hogy jól van. Ezt baromira fordítva kéne. Nem kiszolgálni a közönség igényeket, és a sikerből felépíteni az önbecsülést, mert annyira össze fog dőlni a kártyavár, hogy még. Egy dolog, hogy a popsztárok beleroppannak, amikor csökken a visszajelzés intenzitása és mást kapnak fel a tömegek, és magukba zuhannak és teljesen tönkremennek, de miért kell ezt mindenkinek csinálni, aki nincs is rivaldafényben? Miért kell az egész életnek, a totális önértékelésnek a béka feneke alá kerülni, ha nem jön össze a bomba karrier, ha elhízott az asszony, vagy sose is volt szép, vagy a férj nem Brad Pitt, vagy el se vett, és megjelentek az első szarkalábak?

Nem az a bajom, hogy a módszer felszínes, hanem az, hogy egy időzített bomba.

"It's a no-win situation when you try to fool somebody you love: you end up hating yourself, and having no respect for her because she was taken in."

Az Alaszka kb. az egyetlen olyan szórakoztatóipari termék, ami úgy bír ilyen mély életigazságokról beszélni, hogy nem lóg ki közben az a bizonyos didaktikus lóláb.

Idén 400 Ft a szuperakciós húsgolyó az IKEAban, ami persze tök olcsó, és nagyon nagy szám, de tavaly 200 Ft volt, és egyszerűen nem értem, mire a 100% áremelkedés? Mert ennyire azért még nem nagy az infláció, szóval lényegében kevésbé akartak most nagy felhajtást, mint tavaly? Épp azt képzelném, hogy ha rosszabb a gazdasági helyzet, akkor nagyobbat kell sokkolni, hogy elérje az ingerküszöböt?... Nem vagyok közgazdász, csak eltöprengtem.

A másik dolog, amit továbbra sem értek (bár lehet, hogy azóta már nem is igaz), hogy miért olcsóbb a sajtburger menü (sajtburger+kis kóla+kis krumpli) mint a kis kóla+kis krumpli? Miért akarja a McDonald's, hogy a burgert is magammal vigyem, ha kell, ha nem, olyannyira, hogy effektív fizetni is hajlandó érte?...

Imádom, hogy a "Hogy vagy? Mi van veled?" kérdéspár magyarul az esetek 99%-ában azt jelenti igazából, hogy "Van pasid? Mennyire komoly?", de praxisom során még senki nem bírta konkrétan ezt kérdezni. Én meg tudom másfél óráig is nyomni a bullsh*tet, ha ahhoz van kedvem :D

Gyáva ember ritkán ér célt...

Mikor lesz már nyár?...

Nyárra szépen elköltözöm Békásmegyerről, veszek egy biciklit és mindenhova azzal fogok járni és tökjó lesz.

Gördeszkázást nem tervezek, pláne nem mezítláb...

Most leírtam ide, hogy legyen kis (nagy) nyomás rajtam, ne akarjak beégni a (ki tudja, mekkora részt ismeretlen) olvasóim előtt...

Azon gondolkodtam, hogy ez jól hangzik, de igazából ijesztő lenne, és lényegében rossz (?).

Nem hiszek abban, hogy a hosszú és kitartó kínlódás a későbbi boldogság megfelelő mértékű értékelésének alapfeltétele*, de az mégis igaz, hogy ami könnyen jön, annak nehezebb nagy jelentőséget tulajdonítani.

Én ott akarok lenni, amikor épp boldoggá válok, nem vonz a fast forward. Eleve, a folyamatok sokszor érdekesebbek és élvezetesebbek, mint maga a végeredmény (jelen esetben mondjuk remélhetőleg nem, de azért kellenek az élethez, azt hiszem:)).

* “"Without pain, how could we know joy?" This is an old argument in the field of thinking about suffering and its stupidity and lack of sophistication could be plumbed for centuries but suffice it to say that the existence of broccoli does not, in any way, affect the taste of chocolate.”

― John Green, The Fault in Our Stars

Mindenkinek hiányoztam már jógán.

Például G. is bepánikolt, hogy nem lesz ki nyissa a termet :D

Socially Awkward Darcy

Most akkor kellett volna még maradni, vagy jobb lett volna, ha már hamarabb elindulok? Baj-e hogy adtam külön a kétévesnek ajándékot, ő biztos nem tudja, hogy ez még karácsonyra volt, és karácsony neki már réges-rég volt egyébként is. Basszus, beleszóltam a más gyerekének nevelésébe, hogy jövök én ahhoz? És biztos az sem volt jó, hogy többet beszélgettem a másik vendéggel, mint a házigazdával. Baj, hogy vittem haza a sütiből, vagy azért kínálta, hogy vigyek minél többet? Akkor nem vittem eleget?

Régen nem voltak ezek a kortárs kapcsolatok ennyire kacifántosak... Vagy én nem.

Hát, ez.

Hogy picit bántó, hogy kulturálisan és szociálisan nem preferált a lelki alkatom, pedig egyszerűen csak az van, hogy nem vagyunk egyformák, és még csak nem is úgy nem, hogy valakik jobban csinálják az élést, mint a többiek. Hanem, mondjuk, valahogy úgy van ez, hogy én szociálisan balkezes vagyok, és basszus ugyanúgy tudok írni, csak a sok jobbkezesnek furcsa nézni. És erre csak azt tudom mondani: ez nem az én problémám.

Rapist glasses*

Továbbgondolva, a Taylor Swift fazonnal a legtöbb, amire némi alappal számíthatok: a jóságos óvónéni imidzs. Nem mondom, hogy nem előrelépés! Még kifoghatok vele valami anyakomplexusos fazont, például :D

*obscure popcultural reference

Öcsém vett rendes fényképezőgépet :)

#no filters #no make up #natural beauty

Aktuális problémám: az angolra fordítandó cikket kezdésképp szívem szerint magyarra fordítanám.

Bölcsészmérnök...

Azt hiszem, az én Pán Péter szindrómám kanyarban nincs ahhoz képest, aki anyagi okokból lassan 31 évesen a szüleivel él, de vett új iPhone-t, mert hát nyilván, miért ne.

On a slightly unrelated note, mekkora ökörség online szemüveget venni? (Nagy.) Amerikából, nyilván, hogy a postaköltség sokszorosa legyen a vételárnak, plusz jól össze is törik, aztán megrágja a kutya. OK, már le is beszéltem magam. De legalább okosan, ilyen virtuális keretpróbával jó hatékonysággal belőttem, hogy igenis óriás, fekete műanyag kerettel leszek az agresszívleszbi-szexititkárnő* vonalon a még mindig kívánatosabb szélsőértékhez közelebb.

Állítólag a harmadik keret lesz majd az igazi, de most megpróbálom kettőből megcsinálni, mert az anyagi helyzetem nem rózsás, és ha idén is itthon ragadok a szülőséggel, kiderül, mennyire is kritikus az a 27...

*

A kép (remélhetőleg) csak illusztrácó :D

Ezt kaptam, és eszembe juttatott egy régi történetet.

Két évet jártam egy nyolcosztályos gimnáziumba, ami műfaja folytán is elméletileg a korosztály krémjét gyűjtötte össze. Hogy milyen hatékonysággal, azt ne firtassuk, mert összességében az iskola eredményei az ország középmezőnyébe estek, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy engem ebben az iskolában konkrétan kiutált az osztály, mert stréber voltam. Ez a kutya közönséges általános iskolámban, amit azon elv alapján választottak jó szüleim, hogy konkrétan egy saroknyira volt a házunktól, szóval semmi elit maszlag, ott érdekes mód senkinek nem szúrta a szemét az érdeklődésem vagy a teljesítményem, teljesen mainstream gyerek voltam.

Szóval a nyolcosztályos zseniképzőben pillanatok alatt periférián találtam magam, és nem csak simán leszartak, mint a pár barátomat, akik azért voltak ott is (sőt, az egyik barátnőm - a három közül - kifejezetten népszerű volt), hanem effektíve piszkáltak, csúfoltak és szemétkedtek. Persze ennek az erősember-klikknek is voltak vezetői, és természetesen lányok voltak, mert minden osztályközösségben a lányok keverik a szart.

És a sztori, ami eszembe jutott, az, hogy a második évem közepén a népszerű lányok legnépszerűbbike váratlanul meghívott a születésnapjára, nem is értettem. Előző nap még csordában röhögtek rajtam én már nem tudom miért, aztán egyszer csak meghívó. Nyilván nagyon el akartam menni, hát hogy a fenébe ne. Persze megbetegedtem a buli előtti nap, belázasodtam, és anyu nem engedett el, pedig szabályosan könyörögtem. És később visszajutott hozzám, hogy így jártam a legjobban, mert azért hívtak el, hogy jól kiröhögjenek.

De nem is ez a nagy sztori, szerintem ilyesmi azért egész gyakran megesik, a gyerekek kegyetlenek. Hanem, hogy én ebből firsthand gyakorlatilag semmire nem emlékszem, anyu említette nemrég. Az egész epizód szinte tökéletesen törlődött, pedig amúgy igen élénken emlékszem mindenre még kisgyerekkoromból is. És _ez_ rohadt ijesztő.

Anna facebookjára írták, mikor visszaért New Yorkba, és kicsit szíven ütött, bár nyilván kedvességnek szánták:

"Yay! We are so glad you are back home!"

És persze tudom, hogy aki külföldön tanul pár éve, az otthonról haza látogat, és ez így megy egy darabig, míg végül eldől, hogy melyik a végleges bázis, de kicsit azt éreztem, hogy ezt ő írhatja, de más helyette nem.

Mondjuk, Anna nem akadt fenn rajta, így én milyen jogon...

Tegnap jógán találkoztam egy lánnyal, akit egy éve nem láttam. Óra után elmesélte, miért tűnt el ilyen hosszú időre. A történet lényege az volt, hogy ő G-ra mint mindenen felül álló példaképre tekintett régebben, és amikor G. magánélete nem várt fordulatot vett, ezt nem tudta összeegyeztetni a benne élő szupermen képpel, végtelenül csalódott volt, és ennyi ideig tartott, míg megbocsátotta a történteket. Azt is mondta, hogy pont egy éve (mint utóbb kiderült, lisztérzékenység miatt) a lány jó pár kilót hízott, és G. ezt állandóan szóvá is tette, mondván, dolgozzon ezen, hogy néz már ki, szedje össze magát. És ezt is nagyon nehezményezte a lány, mert hát pont olyantól jött a helytelenítés, akinek a véleménye nagyot nyom a latban.

A külső szemlélőnek természetesen mindig könnyebb, de úgy vélem, ebben a konfliktusban mindketten hibáztak. Egyrészt pont ez az, ami miatt senkit nem szabad magunk fölé besorolni, emberfeletti kvalitásokkal felruházni. G. is csak ember, és nem is mindig igyekszik ennek ellenkezőjét sugallni, ráadásul az is lényegében az ő személyes magánügye, ha igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy ő aztán sosem hibázik. Az ember személyes vágyai, törekvései és az ebben való sikerek és kudarcok mind a magánügy kategóriába tartoznak. És ha, teszem azt, adott egy jógaoktató, akit én nagyon jónak tartok, sőt, tán életvezetési, urambocsá' spirituális kérdésekben is abszolút forrásnak értékelem, ez még mind nem jelenti azt, hogy az egész életét tökéletesnek kell (szabad!) tartanom, mert nem lesz az. Hogy mennyire nem lesz az, az sok mindentől függ, de borítékolható a csalódás. Pedig attól, hogy nem tökéletes ember, attól még továbbra is jó oktató, amit vállalt, és ami a többiekre tartozik, abban nincsen változás. (Ahogy akkor is lehet jó színész valaki, ha drogos, vagy csalja a feleségét, lehet kiváló zenész az, aki igazából egy primitív barom, összességében, jobb, ha nem tudunk olyan dolgokról, amik nem tartoznak ránk - biztos, hogy nem fogják emelni a dolgok élvezeti értékét.) Ez a lány hibája, szerintem.

G. hibája pedig az, hogy ő hiába hirdeti minden fórumon, hogy ő aztán nem kertel, egyenesen megmondja a bármit, attól ez még nem OK. A köztudomású seggfejség semmivel sem enyhébb, mint a meglepetésszerű. Tudhatta, tudnia kellett, hogy ez a lány mennyire felnéz rá, így azt is tudnia kellett, hogy mennyire mély nyomot hagy benne bármi, amit mond, vagy tesz. És az is tény, hogy tudomása volt róla, hogy ez a lány eléggé odafigyel a táplálkozására, és rendszeresen mozog (ráadásul hot ashtangát), ha emellett hízik, az talán nem feltétlen a lustaság következménye. Én nem tudom, miért hiszi azt bárki, hogy b*szogatni másokat dolgok miatt akármennyire is segítség azon dolgok helyretételében. Egy példát sem tudok erre. És bántani olyant, aki kiszolgáltatott, bármilyen okból, akkor is, ha ezt a megkülönböztető figyelmet nem kértük, sőt kifejezetten nem akarjuk, súlyosabb, mint olyant bántani, akihez semmi közünk.

Oké.

Sem a könyvben, sem az eredeti BBC minisorozatban, sem a Lizzie Bennett Diaries-ben nem bírom felfogni, hogy nem szeret bele _mindenki_ _azonnal_ Darcy-ba, holott ő az egyetlen normális és rokonszenves karakter az egész bandában. Egyetlen hibája, hogy képes törni magát a végsőkig egy olyan idiótáért, mint Lizzie.

SMH

Nem, nem hiszem el, hogy valaki _állandóan_ olvasott gyerekként, ha képes azt mondani, hogy még mindig olvas valamennyit, és aztán később kiderül, hogy ez évi 3 könyvet jelent.

Arról nem is beszélve, hogy utána felvonultat egy rakás olyan könyvet, amit ugyan talán elolvasnék (egy részét legalábbis), de dicsekedni nem akarnék vele...

High Waist!!

Általában a Tally Weijlben szoktam farmert venni. Hiába tipikus plázacica-ellátó, de legalább nem állnak el arasznyit derékban a farmerek. Olyan szintű a dolog, hogy már nem is kell próbálni, csak leveszem a szokásos fazont a polcról (azt, amelyik nincs fehérre koptatva a közepén, nincs rajta 60 random cipzár és a csillámmal/flitterrel/lyukakkal is spóroltak rajta). Tegnap nagyon megörültem, mert ugyanaz kapható volt más árnyalatban is, kivételesen. Nyilván csak a színe miatt nem próbáltam fel. Itthon vettem észre, hogy a zsebére rávarrt pink címke hirdeti, hogy HIGH WAIST, ezzel ijesztgetve a gyanútlan vadmacskákat, hogy vigyázz, ebben aztán sokkal nehezebb lesz tangát villantani, menekülj. Azért ettől függetlenül én is megijedtem, mert ha valóban magas az a derék, zicher, hogy ugyanúgy el fog állni, mint a bárhol máshol kapható farmerek. (Nem bírja feldolgozni a konfekcióipar az anatómiámat, úgy tűnik, és sovány vigasz, hogy szinte senki másét sem: a legtöbb farmer elöl már majdnem bevág, hátul durván eláll, valahogy az ívével van gond - illetve nyilván nem a farmerével, hanem az enyémmel, hova gondolok...)

Namost, a Tally Weijl értelmezésében ez a jajjvigyázzmagasderekú farmer 5 centire megy a köldököm alatt. Csak mondom.

Thank You Mario But Our Princess Is In Another Castle

Azért a Carnegie Hallt erős túlzásnak érzem...

Fun fact, hogy a The Mountain Goats két tagból áll, de a frontember időnként szólóban is turnézik? Azért az kemény.

Mondjuk ők voltak egyedül úgy rendesen, előzetes érzelmek nélkül is értékelhetőek az este folyamán. A többi produkció, bár a maga nemében erős, és hát előre borítékolható sikere is volt, nem igényli a helyszín kivételes akusztikáját, meg az elegáns kereteket, hogy finoman fejezzem ki magam...

A legjobb rész az, ahogy, mint egy Oscar köszönő-beszédben, felsorolja a főhős, kinek hálás - és ők szépen meg is jelennek a színpadon. Ez tetszett :)

De örülök, hogy nem ott lakom, és minimális kísértést sem éreztem pénzt kiadni azért, hogy ezt élőben lássam. Lehúzás, na.

"Some things you'll do for money
Some you'll do for fun
But the things you do for love are gonna come back to you one by one"

Azt hiszem, össze kell gyűjteni a The Mountain Goats lemezeket...

“And she says she wants to expose me to all these great things. And to tell you the truth, I don’t really want to be exposed to all these great things if it means that I’ll have to hear Mary Elizabeth talk about all the great things she exposed me to all the time. It almost feels like that of the three things involved: Mary Elizabeth, me, and the great things, only the first one matters to Mary Elizabeth. I don’t understand that. I would give someone a record so they could love the record, not so they would always know that I gave it to them.”

— Stephen Chbosky, The Perks of Being a Wallflower 

Ilyen Mary Elizabeth-ekkel rogyásig tele a világ. Meg a lelkem.

Vallomással tartozom: igenis borító alapján vásárlok könyvet. Meg kiadó (Penguin, Scholar, alapvetően).

A szörnyű az, hogy működik!

Ha a hétfői leadáshoz még hétfőn vagy kedden kapok anyagot, amit meg kell rajzolni és még gyorsan utána küldeni, akkor erre még a hét (hónap?) mely napjáig kell várnom, mint fenyegető eshetőség?...

És ekkor elér a felismerés, hogy azzal, hogy az összes iskolai vizsgámon (meg egyebeken) való átmenés taktikájául az ún. "tanulás" című módszert választottam, most jól semmi másról nincsen tapasztalatom. A jó franc se tudja, hogyan kell puskázni, mennyit kell tanulni a kettesért, hogyan kell a legjobb "ár-érték" arányú teljesítményt elérni, tanárra hatni így-úgy stb., szóval 18 (basszus) oktatásban eltöltött év után kizárólag az ott szolgáltatott ismeretanyag egy (ne firtassuk, mekkora) részével távoztam, életből egyes.

Nem ironikus poszt.

Wallflower

Nagyon-nagyon jó a film!! Még Emma Watson is.

Nézzétek meg!

Az miért van, hogy látványosan intelligens, jó humorú lányok őrülten népszerűek* a YouTube-on, miközben a való életben ez maga a megtestesült turn off?

De komolyan, ez a csaj elképesztően menő:



*Jelen állás szerint minden második kommentje házassági ajánlat :)

Ettem havat.

Régen ez is jobb volt.

:)

- Where are your kids now?
- Rudy's in Portland.He drives a truck.He writes pastoral poetry in his spare time. Matthew... That boy had such promise...
- What happened to him?
- He's in Chicago. He's an investment banker.
- I'm sorry.
- Life's full of surprises, Ed. Some happy and some not.

Azt szeretném mondani, hogy

öcsém zseni:

Nem vagyok elfogult.

Eltűnődtem azon, hogy milyen baromi gyakran zsarolom meg magamat, pl: nem nézek több rész Miért éppen Alaszkát, míg be nem fejeztem ezt a munkát (két hete nem néztem emiatt...), nem veszem fel ezt az új cuccot, amíg nem kerítek rá megfelelő alkalmat (áll egy pár ilyen tuti szerelés a szekrényben, mire sor kerül rájuk, nem úgy állnak...), nem csináltatom meg az új tetoválást, amíg le nem raktam végre a forgalmi vizsgát (azóta elévült a rutin is, kezdhetem előröl, a sárkányokkal fognak eltemetni...) - és ezt ugye azért, hogy belekényszerítsem magamat abba, hogy túlessek dolgokon, amikhez nincsen kedvem, illetve inspiráljam magamat olyanokra, amik nagyon nehezen mennek.

Csakhogy a végeredmény nem ez, hanem, hogy irtóra hozzászoktam ahhoz, hogy nem kapom, meg nem tehetem, amit szeretnék. És nem csak akkor, amikor másoktól is függ.

Van, akinek jobban szeretek dolgozni, mint másoknak, de annyira senki sem prince charming, hogy még én fizessek a lehetőségért.

Pár napja azt hallgathattam a Petőfi esti műsorában, hogy aki 26 évesen a szüleivel él, az Pán Péter szindrómás, nem akar felnőni, nincs rá valid mentség. De most mi? Jelentkezzek be teszkó pénztárosnak, hogy legyen fix havi jövedelmem? Önkormányzatra aktát tologatni?

Pán Péter szindrómás a jó k*rva anyád.

Vegyetek belőle sajtot!!!

Még mindig ezen röhögök :)

Küldtem munkaközi rajzokat a tervezőnek. A pdf-esítés leegyszerűsítése kedvéért már tervlapra voltak rendezve a dolgok, de a tervlapok neve _nyilván_ nem volt még kitöltve, mert nem éreztem prioritásnak. Viszont automatikus szövegmezővel csinálom ugye, tehát az adott rubrikában minden lapon az állt: Tervlap.

A tervező meg, mikor átnézte, hogy rendben vannak-e, szépen bekarikázgatta, hogy ide inkább írjam, mit ábrázol a rajz. Sőt, a küldött emailben is felhívta rá a figyelmemet.

Csak azért nem sértődöm meg rajta, hogy hülyének néz, mert valószínűleg még nem látott publikálóval, tervlapsablonnal készített tervlapokat... De azért kicsit így is bánt :D

Nem én vagyok lassú, mindenki túl gyors.

"Időhöz türelem kell."

Hiányolom azt a nem is annyira hajszálvékony körcikket, amire az van írva, hogy "rettentő frusztráltan próbálni végre befejezni a határidő-közeli részletterveket*".

Avagy még egy b+ a "csak az beteg, akinek szüksége van rá" című ökörség margójára.

*.../épszerk nagyfeladatot/komplex szakági számítást/diplomaterv rendert... Belenyúltam a jóba ezzel a szakmával.

Ülök Ferinél, konzultáljuk a bármit, közben csörög a telefon. Hívja egy ismerős, máshonnéti főépítész, hogy a harmadik ismerős tervét, ami csodaszép műemléképület varázslatosan gyönyörű bővítése, nem sikerült átnyomni valami csökött zuglói építési jogászon, mert a frusztrált nőci ragaszkodik valami irreleváns építési vonalhoz meg egyéb érdektelen dolgok, és ugyan, nem tudna-e Ferenc valamit tenni. Feri ezen a ponton már nagyon sajnálkozón mosolygott a telefonra.

- Hát, tudod, amikor mondtam az előbb, hogy őszintén sajnálom, ez volt alapvetően a reakcióm.
- De ismered azt a nőt? Nem lehetne valahogy a lelkére beszélni?
- Ismerem, hogyne, én hoztam ide rendet tenni. És rendet is tett. Semmi más nem érdekli, mint a szabályozás, és ezért van itt.

...

- De nem érti, hogy ez mennyire jelentős projekt?
- Dehogynem érti, de nem érdekli.

Hát, látatlanban is respekt a csajnak (és Ferinek), illetve itt ezen a ponton nagyon magamra ismertem.

Jogra kellett volna menni...

Mélységi keresés

Az egész életem életidegen. Az alaposság egy tiszteletre méltó személyes fixáció ugyan, de semmilyen területen nem praktikus.

Például nem tudom megmagyarázni, miért túrtam másfél napig a netet azügyben, hogyan néz ki a rejtett rögzítésű Cembrit tartóváza pontosan. Nem a rajzom alapján fogják legyártani (a dwg-t jobban titkolják, féltik és őrzik a gyártók, mint a raktárkészletet). A befoglaló méreteket természetesen az első 5 percben megtaláltam.

És, kedves gyerekek, így lehet mindenre kétszer annyi időt elszúrni, mint amennyire kényelmesen szükség lehet...

Mindenre.

Mission Impossible - ügyességi
Tetris - nehéz, eszmei

itt

Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen (vagy legalábbis erős kisebbségben vagyok ezzel), akit nemhogy nem zavar, de kifejezetten az pörget a High Fidelityben, hogy nincs az az "és akkor rájött, és ezentúl már mindig, és boldogan míg meg nem" típusú lezárása a történetnek.

Mert őszintén, az életben ez mennyire gyakran esik meg? Mennyivel jellemzőbb, hogy valamire azt mondjuk "hát, én ezt soha többé", "rájöttem, és most már mindig", és aztán két hónap múlva cakkra ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat... Aztán, ha ez a felismerés ismétlődik, vagy valami nagyobb horderejű esemény készít gondolkodásra, azzal kicsit jobban nő a valószínűsége, hogy talán rögzül a levont következtetés. Pavlov kutyája sem a második alkalommal kezdett nyáladzani a csengő hangjára...

Nothing Good Happens After 2 AM...

Legjobb pasi :)

Ő meg a másik.

"This whole One Direction thing is very complicated, but I think I understand it now: One Direction is an English-Irish-French boy band that sometimes includes Taylor Swift."

Az van ezekkel a boybandekkel, hogy _tudom_ hogy hallgathatatlan szemét, de mégis, örülök, ha feltűnnek a rádióban. Egy 'N Sync vagy Back Street Boys dal teljesen jól esik néha-néha (gyakrabban, mint amit publikusan el merek ismerni). Ugyanez a Spice Girls-zel sosem fordulhat elő. Pedig úgy, de úgy rajongtam, amikor a célcsoportba estem anno...

Az milyen, hogy a Szimfonik live 2.0 nem került bele az MTVA videotárba? Minden, ami lemegy az m1-en, ott landol, de ez nem :( Fél karomat a koncert teljes anyagáért. Nincs legális csatorna, cd-n előadónként 1 dalt adtak ki a 3-ból... Nincs igazság...

Mint egy ócska szerető: elég nekem kilátásba helyezni, hogy majd ez lesz, meg az, és én már szinte elégedett vagyok. És ezt a végtelenségig lehet velem játszani...

Ha nem is minden nő k*rva, de minden építész az. (?)

A régi Skype ":S" smiley úgy nézett ki, mint egy idióta.

Az új meg ezt mondja: húúú, bocsánat, tudom, hogy nagyon gáz vagyok, ne hagyj el, hanem szeress, és én majd mindent megteszek, hogy innentől sose haragudj rám.

A termékfejlesztők értik a dolgukat :D

Bocsánat, szakma

Van egy ilyen konzol a piacon:

Ami azért nagyon jó, mert nem kell legyártatni az egyedi acél konzolt ablakbeépítéshez, hanem ez szépen minden irányban állítható, és a gagyi ékelés helyett csavar ki-be tekerésével lehet beállítani a nyílászáró pontos helyét, szóval többet tud, ÉS olcsóbb, ÉS készen kapható, nem kell rá várni.

Namost. A konzolt a falazatra kell rögzíteni, beállítani, és aztán az egészre rávakolni. A cucc vastagsága (az élein, mert ugye nem tömör keresztmetszet) csak kicsivel kevesebb, mint 1 cm, tehát  én a részletrajzokra 1,5 cm kávavakolatot terveztem (így is lehet, hogy lereped...), és még 0,5 cm hézagképzés az ablakon a káva síkhoz képest, mert élben ne találkozzon (nem tud), a vakolat meg az ablakra rátakarni nem tud, mert az azt jelentené, hogy az ablak kb 1 cm-rel lehet csak kisebb, mint a falazati nyílás, hogy a vakolat még legalább 0,5 cm-t ráfedjen. És az 1 cm meg a konzol szerkezeti vastagsága, szóval semmilyen állítási lehetőség* nincs, eltűnt a szerkezeti tűrés. Nem tudom, mennyire volt ez így követhető. A lényeg, hogy korrekt megoldásban körben 2 cm-rel nagyobb lyuk kell, mint amekkora ablakot bele szeretnénk rakni.

Ma bent voltam a főnöknél, és említette, hogy az eddigi házakon mindnél visszajelzett a kivitelező, hogy 1 cm különbséget tervezzünk csak, mert elég. Visszakérdeztem, hogy OK, de mégis hogy? És a válasz: hát, az úgy van, hogy a kivitelezésen, ha nem akar beférni az ablak, akkor a konzolt kicsit meggörbítgetik, oszt' jó, én meg túl flancosan terveztem.

Na ez kb. a Ferrarival terepezés esete...

*Azért kell, hogy legyen, mert ha egy ablak nincs teljesen a helyén, kicsit ferde valamilyen irányban, az azon túl, hogy csúnya, még nehezítheti a nyithatóságot, illetve statikai problémát is felvethet, ha mondjuk kb. csak az egyik sarkon támaszkodik, ami egy több, mint 1 millió Ft-os passzívházablaknál, aminek a súlya is nagyságrendileg fél tonna, hát, igenis egy figyelmet érdemlő problémakör...

I'm young and I'm underpaid

Akinek nem megy a matek, a jog, a munka és a felelősségvállalás, az ne vállalkozzon. Nagyon szépen kérem. Légvárakat építsünk csak alkalmazotti státuszban, és ne akkor, amikor mások kenyerével játszunk.

Köszönöm.

Ha az életemből film készülne, engem Sandra Bullock játszana. Because she's great in everything.

Ha valamiért nem érne rá, opció még:

Mayim Bialik
Emma Watson (mert tehetséges, vitán felül, ugye)
Ellen Page
Natalie Portman (I wish...)
Emma Stone (OK, kezdünk végképp elkanyarodni a realitásoktól...)

Kérdés, kiben van annyi kraft, hogy kitöltse a forgatókönyvben lévő meglehetős üresjáratokat :D

Mondjuk, rajtam áll, alakítom-e úgy a sztorit, hogy Anne Hathaway is igent mondjon a szerepre. Oh wait...

A facebook sokkal tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés, amióta a kontaktjaim nagy részét átjelöltem acquaintance-nek - ahova valók.

2013. FTW már most :)

Állításom: bármi iránti érdeklődésünk legpontosabb fokmérője, hogy ténylegesen mennyit foglalkozunk vele. Meglepő, de igaz, hogy ez független attól, az illető dolgot mennyire tartjuk fontosnak. (És szerintem senki nem halogat olyasmit, amihez sok kedve van, amit igazán szeretne. És lelkifurdalásunk sem az ilyen dolgok kapcsán szokott lenni.)

Várom az ellenérveket, de figyelmeztetném a nagyérdeműt, hogy feketeöves szobafilozófus vagyok.

Régi fényem megkopott

Már nem megy az Alfa Romeo típusfelismerés sem olyan flottul...

Mit tanultam az egyetemen, vol. 3

Emlékszem, közép félév végén Nagy Gyuri kifejtette, hogy Kispálra nem jó sraffozni, mert csúnya lesz.

Hát, csomópontozni sem jó Kispálra. Bár elképzelhető, hogy nem kéne a zenei aláfestésre fognom a nehézségeimet :D

"Újév napját jó dolgokkal kell tölteni, mert olyan lesz az egész év."

Ez eddig sose jött be - és remélem, hogy most se fog...

Jelenetek Fábry családjának életéből

(Avagy nagy ereszd-el-a-hajam volt itt idén is, de kivételesen önkéntes volt a dolog részemről...)

A nagymama csak Bécsben volt hajlandó kalapot vásárolni:

"Budapesten a kalap-helyzet nem megoldott."

Papája, ha gyerekként bármit kért tőle:

"Fiam, kiskorú vagy és vagyontalan."

Papája, mikor kiderült, hogy bátyja úgy akart disszidálni, hogy egy mukkot nem beszél angolul:

"Homályosan látom érvényesülésedet a nyugati világban."