Meekakitty azt meséli, úgy tartja kordában a pánikbetegségét, illetve úgy kezdett úrrá lenni rajta, hogy először csak úgy tett szociális szituációkban, mintha egy barátnője lenne, aki nem pánikol. Eljátszotta, hogy jól van. Julia Roberts egy régebbi interjújában egy színészpalánta kérdésére azt feleli, úgy kell önbizalmat építeni, hogy először az ember csak úgy tesz, mintha lenne neki, és aztán lesz.
Nekem ezek a megoldások túl könnyűnek tűnnek, és túl veszélyesnek. Egyrészt, lássuk be, igen nagy a valószínűsége annak, hogy Meekakitty dekára annyira pánikol, mint régebben, csak mindig álarcot húz, amikor emberek közé megy (ily módon nem annyira van abban a pozícióban, hogy legitim tanácsot adjon a betegség leküzdésére vonatkozólag), és az is elképzelhető, hogy Julia Roberts is pont annyira bizonytalan a saját értékeit illetően, mint 18 éves korában, csak nem látszik. Másrészt, ezek a metódusok borzasztó kiszolgáltatottá teszik az embert a környezete, olykor az ismeretlen emberekből álló nagyobb környezete reakciójának. Hirtelen rettenetesen rossz ötletnek hangzik, legalábbis számomra. Hogy az én belső békém, az önbizalmam, a vegetatív idegrendszerem olajozott működése attól függjön, hogy más mennyire vette be a színjátékomat, és mennyire reagál úgy, mintha én olyan lennék, amilyen lenni akarok - túl sok kontrollt ad ki a kezemből.
Pedig ez nem is csak az ő kettejük hülye ötlete. Mondhatni ez teljesen mainstream problémakezelés. Mit csinál a legtöbb férfi? Gyűri magát, hogy meglegyen a szuper autó, a bombanő, az elegáns lakás, a befolyásos pozíció, de miért is? Mert akkor majd lesz feedback, hogy jól csinálják, tehát érnek valamit, és akkor hátha majd elhiszik magukról, hogy érnek valamit. Még ijesztőbb: miért akar egy csomó nő szép ruhát, jó alakot, sármos férjet, cuki gyereket? Mert ha megvan a boldogság összes kelléke, és minden barátnő irigykedik, akkor majd úgy fogja érezni, hogy jól van. Ezt baromira fordítva kéne. Nem kiszolgálni a közönség igényeket, és a sikerből felépíteni az önbecsülést, mert annyira össze fog dőlni a kártyavár, hogy még. Egy dolog, hogy a popsztárok beleroppannak, amikor csökken a visszajelzés intenzitása és mást kapnak fel a tömegek, és magukba zuhannak és teljesen tönkremennek, de miért kell ezt mindenkinek csinálni, aki nincs is rivaldafényben? Miért kell az egész életnek, a totális önértékelésnek a béka feneke alá kerülni, ha nem jön össze a bomba karrier, ha elhízott az asszony, vagy sose is volt szép, vagy a férj nem Brad Pitt, vagy el se vett, és megjelentek az első szarkalábak?
Nem az a bajom, hogy a módszer felszínes, hanem az, hogy egy időzített bomba.
9 megjegyzés:
hű de nem értek egyet!
ez nem arról szól, hogy akkor játszd meg az egész életed. sokkal inkább érzem annak, hogy
- van egy olyan tulajdonságod, ami zavar (ezért alapvetően nem érzed jól magad)
- ezt felismered, és tenni akarsz ellene
- itt egy módszer, amivel meg tudod tapasztalni, hogy nem is veszélyesek azok a szituációk, amiktől korábban féltél
- szép lassan leépíted a belső félelmedet, és eljutsz oda, hogy nem is kell megjátszani, hogy nem félsz.
nem látom, hogy közben miért csaptad volna be magad...
Ott, hogy ez az eszme, és nagyon erős a gyanúm, hogy a valóságban ez túl gyakran történik úgy (főleg az önbizalomhiány esetében, a pánikbetegségről nem tudok nyilatkozni), hogy az "úgy tevésen" nem jut túl a dolog, várja-várja az illető, hogy majd egyszer megjön a valódi önbizalom, közben csak egyre jobb lesz a játéka. Nagyon sok ilyent láttam már, társaság ékköve embereket összeroppanni egy szúrós megjegyzésen, teljesen megsemmisülni egy párkapcsolati kudarc miatt, ilyenek. Amiről később írtam, hogy az emberek kívülről befelé építkeznek, ez azért baj, mert egyrészt lehet, hogy lyukas marad a közepe, másrészt meg, hogy azon támaszkodik, ami kijjebb van, tehát sérülékeny.
Ja, és Meekakitty meg a Vidconra való rákészüléskor szép hosszú nyílt levélben kért mindenkit, hogy ha lehet, ne nagyon próbáljon közel kerülni hozzá a hivatalos "fogadóóráján" kívül, mert nagyon valószínű, hogy bepánikol tőle. Úgyhogy esetében meg ezért vannak kétségeim a módszer felől. Ez egy sokkal összetettebb pszichológiai probléma, mintsemhogy egyszerű makebelieve-vel helyre lehetne tenni. hosszú pszichológiai, adott esetben pszichiátriai kezelés tud eredményt hozni, de varázsütésre nem megy.
ajj de mély sebeid vannak...
persze, igazad van. ha vki már klínikai eset, akkor neki nem árt rendes, mély kezelés.
de egy normális embernek (na jó: van olyan?) simán működő technika lehet ez. hosszú távon úgyis a két állapot között fog megállapodni.
Sebeim?...
Nézd, ha valaki iszonyatosan félénk, és aztán "úgy tesz, mintha bátor lenne", akkor igazából bátor. (Vagyis hát, a ténylegesen félénk ember nem tudja magát csak a hecc kedvéért összeszedni... Ne keverjük bele, hogy ha felhajt egy felest, akkor meg ilyen meg olyan tud lenni, ezzel, siker esetén rögzíthet magának egy nem túl kívánatos képzettársítást.)
Nem hiszek benne, hogy lehet rendesen a felszínről befelé haladva építkezni emberileg, csak tekintve, hogy mások véleményének befolyásolásához elég a dolgok látszata, ez egy kézenfekvő és bevett módszer.
Szerintem pont az működik rendesen és jó biztonsággal, ha az ember megpróbálja magát a lehető legnagyobb mértékig lecsatolni a mások megítéléséről, megérteni, hogy bárki véleménye totális mellékkörülmény, és csinálni tényeken és önismereten alapuló valós önbizalmat, amit aztán majd nyilván észrevesz mindenki, és lesz visszacsatolás, de ha, ne adj isten ennek ellenkezőjével találkozik, sem fog a kezdő kockára visszakerülni félelmetes könnyedséggel.
"de egy normális embernek (...) simán működő technika lehet ez" - Güzgüz, normális embernek nincs szüksége semmiféle "technikára" hogy ne pánikoljon vagy hogy legyen önbizalma. Normális embernek van önbizalma (legalábbis ebben a korban már elvárható, szerintem, nem egy kamaszlányról beszélünk!), és alapból nem pánikol.
Szerintem.
A pánik valóban más kategória, ugyanakkor az önbizalom nem életkor kérdése. Nekem az nem tetszik, hogy a probléma kezelése helyett azt javasolják, tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne...
Tudod, van az a mondás, hogy azokkal a problémákkal, amelyek nem oldódnak meg maguktól, nem is érdemes foglalkozni ;)
Most, hogy mondod... :D
Megjegyzés küldése