French the Llama!

Berlioz

Berlioz imádta a nőket, bár még nem sok dolga volt velük. A rajongójuk volt. Elgyengült egy karcsú bokától, egy harisnyás lábtól, egy kacér pillantástól, egy kézfej bőrének érzetétől. Ámulatba ejtették a keskeny hajlatok és mesés teltségek.

Mert ő mindent szeretett, ami egy női testben szerethető: a kövérségét, a keménységét, a soványságot, a puhaságot, a hazug szemérmet és a magakellető, követelődző vágyat.

Gyakran álmodott.

Éjjel lenne és ő éppen lakásba lépne be, amikor a hallban meglátná az albérlő kisírt szemű nőjét. Ahá, az albérlő nője, ismerné fel, és próbálna tárgyilagosan köszönni. De a nő felnyögne, nem kellek neki, mondaná, szavaiból lassan eltűnne a sírás fátyola. Ühöm, mondaná Berlioz, és észrevenné, milyen kurva jó nő is ez. Azonnal megkívánná, de nem mutatná, ebben ugye rutinja van. És a nő tovább nyögne, nem kellek, mert kurva vagyok. Berlioz nem válaszolna, így a nő reménykedni kezdene, te az ágyadba fektetnél egy kurvát, fordítaná félre fejét kérdőn, kezében hosszú lére eresztett retikülje nevetségesen himbálózna. Igen, mondaná Berlioz határozottan, de nem túl hirtelen. És valóban: megágyazna a kurvának saját ágyában, ő maga pedig a nappaliban, a kanapén pihenne le; amitől a nő csalódott lenne ugyan, de Berlioz megérzése szerint tudná, hogy kurva létére úgy bánnak vele, mint egy hölggyel. És ettől Berliozba szeretne, egyből.

Mint egy hölggyel, dörzsölné elégedetten mosolyogva a kezét Berlioz, amitől persze fölébredne.

Fölébredne és fölülne, a saját, keskeny, jégcsaphideg, álmok súlya alatt megroskadt ágyában.