Nem olyan rég a facebbokon belebotlottam valamibe, ami azóta nem hagy nyugodni. Az eredeti poszt arról szólt, hogy a decemberi IPM címlapja: "Rosszabb-e a szex okos nőkkel?".
Az egyik hozzászóló ezt reagálta: "Egy
okos nő tudja, h a sexben nem szabad határokat szabni és azt is, h ha
egy férfi nem kap meg vmit otthon, amire vágyik, akkor máshol keresi...."
Nem akartam hozzászólni, mert nem tudhatom, mibe tenyerelek, ismerősökkel sem biztos, hogy belemennék egy ilyen beszélgetésbe, hát még így. Gyakorlatilag semmi visszhangja nem volt a dolognak, amit még nem tudok eldönteni, meglepő-e, de az egész úgy, ahogy van, borzasztóan szomorú.
Mert képzeljük el azt a párkapcsolati dinamikát, ahol ez a hozzáállás magától értetődő. A legtriviálisabb kérdés rögtön az, vajon a partner is ugyanígy vélekedik-e, ugyanígy igyekszik-e a másik minden óhaját teljesíteni, hogy az maradéktalanul elégedett legyen. Valamiért az a sejtésem, hogy az ilyesmi a legritkább esetben kölcsönös, ugyanakkor még csak nem is ez a lényeg.
A hozzászóló azt gondolja, vagy reméli, hogy ha mindent megtesz, a másiknak nem lesz hiányérzete. Én pedig azt gondolom, hogy aki hűtlen, az nem azért megy félre, mert a valaki mással jobb. Azért megy félre, mert a valaki mással más, mert a valaki mással nem szabad, mert megteheti, mert csak. Aki a hiányérzeteit kielégítendő létesít másokkal elvileg érzelmi alapú kapcsolatot, az sose lesz boldog. Mert ez a fajta hiányérzet nem egy élethelyzet, hanem egy lelki alkat. Az örökös elégedetlen: az örökös elégedetlen, nem pedig momentán frusztrált.
Amikor emberi kapcsolatokban felmerül az "elég jó", az "elég" úgy egyáltalán, akkor a válasz _mindig_ a nem. Ha belép a relativizmus a képbe, már rég nem arról van szó, amiről kéne. Nem arról beszélek, hogy az ember ne igyekezzen a másiknak a kedvére tenni. Dehogynem. Csak ez azért legyen, mert boldoggá akarja tenni, mert szereti és szívesen csinálja, mert ezáltal saját magának is örömet okoz. A félelem hatékony, de borzasztóan téves motiváció.
Régen sejtem, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nagyon-nagyon kevés ember alkalmas minőségi párkapcsolatra. Ez nem új jelenség, régen is ugyanennyire kevés ilyen ember volt. Azért nem volt régen ennyi válás, meg ennyi tisztázatlan emberi kapcsolat, mert gazdasági megfontolásokból és társadalmi nyomásra az emberek belekényszerültek abba, hogy az élet ezen keretei között éljenek. Most már nem muszáj, és lassan kiderül, milyen ritka is ez valójában.
Ez a bejegyzés baromira nem a szexről szól, nyilván.
4 megjegyzés:
Meg azért, mert "a házasság intézményét egy olyan korban találták ki, ahol az emberek várható élettartama nem haladta meg a 30 évet." -olvastam.
Értem, mire gondolsz, de nem feltétlen van összefüggés. abban igazad van, hogy azt a kb. 10-15 évet aztán tényleg bárki kibírta, főleg, ha muszáj volt neki. De aztán a dolog még sokáig működött, igen jól, amikor már jóval tovább éltek az emberek.
Viszont azt is gondolom, hogy kétféle ember van. Alapvetően monogám, és alapvetően nem monogám. Lehet, hogy ez életszakaszonként változhat, csak nem láttam rá élő példát még soha. Ne keverjük bele a nőfaló pasikat, akik aztán megállapodnak: ők előtte is monogámak, csak épp rohadtul nincs is párkapcsolatuk, amíg nem érzik szükségét.
És aki monogám, annak mindegy, hogy 10 év vagy 50, mert érzi és érti, mire választ párt és úgy választ és aztán nem unja meg, mert nem azért kezdte eleve, mert jaj de izgi. Aki meg nem monogám, annak a lila köd elmúltával (vagy közben...) már kezd nagyon viszketni, és a lila köd szavatossági ideje plafon, hogy 2 év.
Mit vársz egy olyan trolltól, aki a szexet "sex"-nek írja? :D
Egy dolgot amúgy szerintem kihagytál az egyenletből: sajnos előfordul, hogy az ember (vagy gyakrabban az ember lánya) egy nem-monogám, "örökös elégedetlen" típusba szeret bele, és elfogadja olyannak, amilyen, tehát félrekúrósnak. De attól még fáj, ha a kedves félrekúr, ezért próbálja a félrekúrások gyakoriságát csökkenteni, biztosítva a nem-monogám fél által kívánt változatosságot.
Tudod, mint amikor valaki folyton széthagyja a büdöszokniját, és bár alapvetően "úgy szeretem, ahogy van", azért néha megpróbálom összeszedni azokat a nyomorult zoknikat... csak tüneti kezelés, de mégis több a semminél.
Tüneti, és baromira nem garantál semmit. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy adott esetben a kívánttal ellentétes hatást bír elérni...
Abban is biztos vagyok, hogy aki hajlamos a félrelépésre, az nem azért csinálja, mert otthon objektíve unalmas neki. az unalmas neki, hogy az már "megvan". Nem pörgeti a dolog elégé a továbbiakban, és ezen a világ legszexisebb csipke fehérneműje, meg az F kosaras műmellek sem segítenek. Az ilyesmi lehet (ha lehet) kis fűszer jól működő kapcsolat felpezsdítésére, de amikor az alapok rohadnak, kár a gőzért.
(Van az ismeretségi körben olyan nő, aki rengeteg fájdalmas és veszélyes plasztikai beavatkozáson esett át a férje kedvéért, akinek egyre kevésbé volt kedve hozzá, majd jó 10 év múltán kiderült, hogy a férje meleg... Ez nem teljesen ide kapcsolódik, de elgondolkodtató.)
Egyáltalán nem gondolom, hogy aki ezt írta, nem intelligens. Csak feltehetőleg van egy élethelyzete, amiből próbálja a legjobbat kihozni.
Megjegyzés küldése