Pár napja rekordgyorsaságú TV premier keretében leadta az m1 Az ajtó című filmet, ami idén debütált a mozikban is. A film az azonos című Szabó Magda regény alapján készült, állítólag nagyon jó, de én nem merem megnézni, mert a könyvön is borzasztóan felhúztam magam anno.
A könyvben a kiállhatatlanul önző, elkényeztetett írónő (nyilván önéletrajzi ihletés...) a hibátlan bejárónőjével nem úgy bánik, ahogy az helyes. Mármint a könyv retorikája szerint. Szerintem meg az egész könyv bűntudatból való átesés annak a bizonyos paripának a túloldalára. (Avagy avassuk szentté azt, akivel életében nem sikerült megfelelően viselkedni, magunkat meg írjuk le minden rossznak, attól aztán megoldódik az élet. Egyik kedvenc magyar regényemben, Vámos Miklós Zenga Zének című könyvében a narrátor kisfiú is megdöbbent azon, hogy ha rosszat csinál, meggyónhatja, és az a Jóisten szerint akkor teljesen rendben van? Akkor mi értelme jónak lenni?)
Mindenesetre ennek a könyvnek kapcsán kezdtem el gondolkodni azon, hogy szerintem milyen is egy jó ember. Mert a könyvben Emerenc aztán tényleg tökéletes, gondoskodik a gazdáiról, morálisan útmutat, életüket gatyába rázza, ha akarják, ha nem. És piszkosul fel van háborodva, ha a legkisebb ellenállást tanúsítják. És persze mindig kiderül, hogy igaza volt. Csakhogy szerintem ettől ő még bőven nem jó. Jónak lenni nem merül ki abban, hogy helyesen viselkedünk, és másokat is rávezetünk, hogy hogyan kell, és bearanyozzuk az életüket (akkor is, ha nekik ez, köszönik, nem kell). Jónak lenni empátia nélkül nem lehet. Odáig momentán nem ragadtatnám magamat hogy a jó ember = empatikus ember, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy ez az aspektus valahogy gyönyörűen agyon van hallgatva mindig, pedig tán ez a legfontosabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése