Pedig csak egy kis háttérzajra vágytam rajzoláshoz...
Idáig tudom a történetet - monológok (Papp Sándor Zsigmond írása)
KORNÉL (huszonöt év körül)
Úgy képzelem el a világvégét, mint egy IKEA-bútort. Praktikus és ronda. Látszólag elfér a nappaliban. Úgy tesz, mintha tömör lenne, kemény legény, de tiszta forgács. Belepréseltek mindent, ami belőlünk megmaradt. Igazából belőlünk táplálkozik. S ha majd minden csavar a helyére került, ha pontosan követtük a rajzot, akkor az utolsó elem után, sötétség lesz és hideg. A szép, formatervezett semmi.
Zsuzsa azt mondja, hogy kreatív vagyok. És hogy jó engem hallgatni. De ez úgy hangzik, mintha fel akarna venni nyolcórába menedzsernek. A szívzűr osztályra, mert hogy mindig problémázom. Nem élek csak úgy, meg mindig akarok valamit az élettől, pedig az élet semmit sem akar tőlünk. Tőle aztán pláne nem. Én viszont csak őt akarom. Ahogy van. A depressziós rohamaival, a félelmeivel, hogy egyedül marad, és a meglepetésdugásaival, mert néha hajnalban jön fel vagy fényes nappal, egy kapualjban zuhan rá valami, látja meg a mumusát egy sötétebb sarokban, rozsdás villanyoszlopban, vagy görnyedt öregasszonyban, s akkor már csimpaszkodik is belém, magába húz, hogy aztán ne törődjön senkivel.
Szeretem, de nem érdekli.
Ha nem hívom, máris zaklatni kezd.
Egy koncerten ismertem meg. Valamilyen bolygó játszott vagy csillag, már nem is tudom. Az első sorban állt és kivörösödött arccal énekelt. Néhány évet simán letagadhatott volna. Pár perc múlva le is tagadta. Kamasz vagyok, mondta és nevetett. Szerettem ezt a nevetést, mert akkor még azt hittem, hogy csak a dobost bámulja, de aztán rájöttem, hogy engem is. Szép vagy, mondta, és akkor azt hittem, ez a csúcs, a Kákettő, Mount Everest a ritkás levegőjével, hiszen egy harmincas nő már mindent tud, amit tudni érdemes. Most már persze világos, hogy egy váza is lehet szép. Egy ott felejtett apróság a fésülködőasztalon.
ZSUZSA (harminc fölött)
Egyszer megpróbáltam lerajzolni a magányt. Vízfestékkel. Nem nagyon sikerült, pedig egy egész délutánomat elvitte. Szarva volt, mint az ördögnek, és kaszája, mint a halálnak. De inkább csak egy sötét, alaktalan folt maradt a papíron. Intőt nem kaptam, de az iskola orvosa hosszan beszélgetett velem. Gyakran ébredsz fel éjjelente, szegezte nekem a kérdést, miközben a combomat bámulta. Úgy éreztem, egy ideig biztos nem játszik a paca.
Egy ideig én leszek előnyben.
Elsőre sose veszi fel. Csak másodjára, harmadjára. Néha hagyja, hogy ötször is felhívjam egy nap. Úgy gyűjti a nem fogadott hívásokat, mint én a cipőket. Nem ér rá. Elfoglalt. Ilyen értekezlet, meg olyan gyűlés. És a tanítványairól akkor még nem is beszélt. Hát ilyen egy szerelmes férfi?
Pedig már az elején úgy kezdte, hogy eltávolodtak a feleségétől. Hogy idő kérdése a válás. És miattam a gyerekei sem fognak hiányozni. Legfeljebb csinálunk újakat. Zsuzsa, te nagyszerű anya leszel, nézett a szemembe, s az ilyen mondatokért még a legközhelyesebb helyzet is igazzá válik egy pillanatra.
Egy este, amikor lemondta a vacsorát és megint a kedvencével, a nyúlpörkölttel szemezhettem, annak tehettem szét a lábam, szóval akkor ugrott be az ötlet. Hogy kell valami, ami kiugraszthatja az én nyulamat a bokorból. Koncerten voltam, úgy beszéltük meg, hogy ő is jön, mégiscsak ő szereti azt a tetves zenekart, de persze nem ért rá, a felesége betegedett meg, ezt hazudta. Így aztán egyedül mentem el, de tudtam, nem egyedül jövök haza. Ki is néztem magamnak a dobost, gondoltam, hogy ha majd Péter meglátja az autogramját a combomon, akkor talán kijózanodik, magához tér, de aztán észrevettem azt a kutyaszemű faszit, és valahogy eldőlt az egész.
Neki is két paca volt a szeme helyén.
KORNÉL
Sosem hív a nevemen. A Kornél az olyan lehetetlen név. Nem is lehet becézni. Korni, Korncsi, ez sose jönne a szájára, a Kornél meg trottyos. Egy vén fasz lakik a nevemben, akit nem lehet szeretni. Így aztán cornflakesnek hív. Az ő kis kukoricapelyhe. És tudom, hogy bármikor megenne reggelire.
Amikor felhív, hogy ugorjak át hozzá, mindig kitalál valamit. Olyan mintha jelmezbált rendezne egyetlen szereplővel, akit addig kell faggatnom, amíg rá nem jövök, hogy kihez is érkeztem. Marie Antoinette, Mata Hari vagy Kudlik Júlia. Ilyeneket talál ki. De néha csak egy idegen nő, akit akkor sem ismernék fel, ha bemutatkozna. Ha jól kérdezek, ledob magáról egy ruhadarabot, hogy a végén az az idegen, hideg húsú nő várjon az ágyban. Már ha el nem alszik előtte. Máskor meg szétkarmol, egész darabokat hasít ki belőlem. De ez se mindig jó, mert olyankor a saját szenvedélye rabolja el tőlem. Vagy a telefonja. A legváratlanabb pillanatokban csörren meg, de sosem veszi fel mellettem. Elmegy és a legtöbbször idegesen jön vissza. Kiborul, sírni kezd, tiszta szemfesték az arca. Mint egy megolvadt baba. Jár fel-alá, mozog a csípője, megrezdül a melle. Ha ideges, még kívánatosabb, de ha ezt elmondanám neki, úgy hatna rá, mintha a nyílt utcán vágnám pofon.
Eltol magától, aztán arra kér, hogy öleljem meg mégis. Azt mondja, hogy a húga zaklatja. Folyton pénzt kér, hol könyörög hozzá, hol zsarolja. Szerinte rácsavarodott valamire. Fű, de lehet hernyó is. Ettől borul ki. Szerintem nincs is testvére, mégis el akarom hinni. Könnyes szemmel megígérteti velem, hogy ha már öreg, lottyadt bőrű vénasszony lesz, időnként benézek hozzá. Attól fél, hogy a szomszéd vagy a gázos talál rá holtan a konyha kövén. Hogy kétszer hal meg. Egyszer egyedül, másodjára látványosan, amikor zárt dobozban elviszik a szétázott, otthagyott testét, és a szomszédok szotyizva bámulják az ablakból.
Lassan úgyis belém fog bolondulni. Nincs más menedéke.
PÉTER (negyven fölött, ötven felé)
Kamaszkoromban hallottam először azt, hogy havibaj. A vasárnapi misén súgta oda Manci néni az anyámnak, mintha egy titkot árult volna el a Biblia fölött. Valahogy éreztem, hogy ennél pontosabb szó nincs is a világon. És ez mindent megmagyaráz. A Füredi-nővérek örökös vihogását, az osztály legszebb lányának nem múló pattanásait, és azt is, hogy az anyámat miért veri folyton a részeg apám.
Még jó, hogy havonta van velük baj és nem hetente. Erre gondoltam.
És hogy egyszer majd találni fogok valakit, akivel még ennél is kevesebb baj lesz. Találtam is. Harminc év kellett hozzá. De megérte. Jó vásár volt. Évente csak egyszer jön rá a hoppáré. Hol tavasszal, hol télen, előbb csak veszekszik, hogy miért nem hívom vissza, amikor egész nap keresett, miért nem rakom el magam után a konyhát, aztán hirtelen pakolni kezd, hogy elmegy. Válni akar. Befejezte. Olyankor kényeztetni kell, masszőrt hívni, vagy elvinni a Maldív-szigetekre. A nap aztán kiszívja, a masszőr meg kinyomkodja belőle a hülyeséget.
De olyan is volt, hogy könyörögtem. Kérleltem, ahogy az apám sosem kérte volna az anyámat. De ha ez kell, hát ez kell. Én aztán pontosan értek az egyenletekhez.
Mártát nem szabad elveszíteni. Mintha a kulcscsomódat vagy az irataid hagynád el. Persze semmi sem pótolhatatlan, de kinek kell az a sok utánajárás? Sorba állni, befizetni, kifizetni, ráadásul egy ideig nem is tudják, hogy ki vagy. Nincs mivel igazolnod. Pár napig hivatalosan nem is létezel.
Márta nélkül minden ajtó zárva maradna. És ezt Zsuzsa sosem fogja megérteni. Ő mindenen csak átrohanna. Ajtóstul törne be a házba. Vagy az ablakon. A pincén át. Szenvedélyesnek hiszi magát, pedig csak egy hisztis pina. Arra a néhány órára viszont megfelel. Tudom szeretni. Tudom, hogy mi kell neki. És meg is adom. Ha épp ráérek. A szerelem idő kérdése. És ráfordított energia. Világos a képlet. Az energia megszorozva az idő négyzetével már kiadja az illúziót. A többi csak havibaj.
ZSUZSA
Hiába magyarázom neki, hogy amikor nemet mond, Kornélt hívja be az ágyamba. Csak néz rám, mint egy egyenletre. Biztos kitalálom az egészet, mondja végül. Képzelődöm. Persze. Kornél az én házi kísértetem, a Mikulásom, aki örökké csak virgácsot hoz. Tele szájjal röhög rajtam. Mutatom a foltjaimat, az idegen bőrt a körmöm alatt, akkor végre megígéri, hogy beszélni fog Mártával. Felveti a válás lehetőségét, hiszen mindenki számára ez az egyetlen megoldás.
Tudom, hogy szeret. Hogy nem tud nélkülem élni. Nagy ritkán, amikor itt alszik, úgy ölel álmában, akár egy hajótörött.
Még az a pszichológus mondta az iskolában, hogy nem baj, ha elképzeljük a világvégét. Néha ki kell vetíteni a rossz érzéseket, és úgy bámulni, mintha értékes tárgyak lennének egy múzeum vitrinjében. Mert akkor el lehet távolodni tőlük, csakhogy én magamban hordom az egész hülye múzeumot. A teremőrrel és a tárlatvezetővel. A takarítóval és a kattintgató turistákkal. És tudom, hogy egy napon az a lerajzolt paca akkorára nő, hogy elnyel majd mindent. A magányom lesz a világvége. Vagy inkább a magány az egyetlen világvége.
Már csak Kornél előtt tudok bőgni. Megsimogat a kicsi, gyerek kezével, hozzám dörgölődzik, majd óvatosan, mintha bármelyik pillanatban rászólhatnék, rám fordul. Nincs súlya. Nem képes legyűrni, megfosztani az akaratomtól. Mintha én feküdnék saját magamon. Árnyék egy másik árnyékon. Ha erre gondolok, hányingerem támad, aztán mégis élvezem. Biztos, hogy őrült vagyok, patologikus eset. De hát a szerelem is csak egy vírus, tavaszi baktérium a költők szájában. Egy zombi, akit nem lehet elpusztítani.
Ha ölni tudnék, már öltem volna. De így csak magamat rágom, nyelem le, kis adagokban. Kicsit olyan, mintha terhes lennék: összegyűlök a hasamban. Aztán ikreket szülök majd. Összetapadt, sziámi ikreket. És mindkettő rájuk hasonlít.
Kornél egy kockacukor. Összeragad tőle a szám.
De Péter a kávé, amelyik felébreszt.
PÉTER
Ez még csak nem is matematika, hanem egyszerű számtan. Az egynél több a kettő, és a kettőnél jobb a három. Ha már nagyon unom Mártát, és Zsuzsa is lefáraszt a hülye teóriáival, most épp azt találta ki, hogy egy fiatal sráccal gabalyodik össze és ezzel féltékennyé tesz, hát kész röhej, na mindegy, én meg azt találtam ki, hogy elhívom a tanszékről a kis tanársegédet vacsorázni. A karrierje függ tőlem, akkor már dolgozzon is meg érte. Nem mondom, hogy jobb mint Zsuzsa, de legalább csöndben van. Egyszerű munkadarab, amiből még bármi lehet.
Most olyan ez a világ, hogy semmi sem az egynek dolgozik. Egy ház nem ház, egy autó nem autó. Az élvezet is duplán adja ki az ízét. Ha már véges az idő, és nem nagyon lehet nyújtani, elhalasztani semmit, akkor legalább legyen intenzív. Sűrű, mint a tejbegríz. Én mondom, ha az élet pia lenne, én is négykézláb jönnék haza, ahogy a ládagyárból az öregem. Rekedten énekelnék a kapuban. „Örökre szívembe zártalak.”
Nekem az sem derogálna, amit a hátam mögött suttognak, hogy majd egy pinában végzem. Na és? Onnan állítólag egyenesen a mennybe jut az ember. Még feloldozás sem kell. Az apró kis bűnök teszik síkossá az utat. És nincs ebben semmi blaszfémia. Az Úristen is jobban megértene minket, ha többet törődött volna a libidójával.
Néha látok egy srácot a Kék Tigris pultja előtt. Dönti magába az unicomos sört és néz a nagy semmibe. Szerelmes, de a nő nem nagyon törődik vele. És annyi esze nincs, hogy keressen egy újat magának. Néha meghallgatom, mondom neki, hogy csak így tovább, s hogy a kitartás minden nőnél meghozza egyszer a maga gyümölcsét. Segítek neki, hiszen ezt akarja hallani. Egyszer meg is nevettetett. Azt mondta, hogy olyan a világvége, mint egy IKEA-bútor. És hogy én milyennek képzelem el?. Szerencsétlen. Nekem nincs időm ilyesmivel foglalkozni. Képzelődjön csak az, akinek van félnivalója.
Én ráérek. Engem úgyis kétszer visz el az ördög.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése