keep in touch

Egy barátom, aki Amerikában él, mesélt egy évfolyamtársáról, aki egy elképesztően tehetséges, okos, jó fej fiú, borzasztó céltudatos, mr. perfect. Ez a srác elutasít mindent, ami felesleges az élethez, csak olyasmit vesz, amire feltétlen szüksége van - és arra nem is sajnálja a pénzt, megveszi a racionálisan legjobbat - és mástól sem fogad el olyasmit, amit feleslegesnek ítél. (A sztori konkrétan úgy került szóba, hogy a barátom elmesélte, hogy a srác a neki szánt születésnapi ajándékát elutasította, mondván, neki erre nincsen szüksége.) A történet eleve furcsa, de ott válik végképp bizarrá, amikor is kiderült, hogy ennek a fiúnak például mobiltelefonja sincs, ő nem akar könnyen elérhető lenni. Ha nagyon belemerül a munkába (igen gyakran), akkor emailen sem elérhető, akár napokig. Rendben. Furcsa, de legyen. Ott lesz az egész számomra emészthetetlen, amikor is a barátom mesélte, hogy a fiú barátnője is legutóbb elkeseredésében már neki telefonált, hogy mi van a sráccal, napok óta nem tudja elérni. Merthogy ez a fiú távkapcsolatot "tart fenn" egy tündéri aranyos, okos, rendes lánnyal, aki Kanadában (?) él.

Itt érzek egy igen elemi belső ellentmondást. Nem mondanám, (és talán, nagyon talán) nem is gondolom, hogy a mai világban egyszerűen nem teheti meg egy egészséges fiatal ember, hogy ennyire ne legyen elérhető. Tegye. Ha neki gyakorlatilag bárminél fontosabb, hogy zavartalan legyen az élete, és azt csinálja, amit eltervezett, és csak akkor érhessék másoktól ingerek, ha ő arra éppen kész, ehhez abszolút joga van. Nála 1990-t írunk, őszintén, még irigylem is. Amit viszont, bármennyire is próbálok empatikus lenni, nem bírok elfogadni, hogy egy olyan ember, aki szerint 1990. van, miért kezd távkapcsolatba? Nem tudom alátámasztani a mondanivalómat konkrét számadatokkal, de le merném fogadni, hogy ez a műfaj azóta borderline-realitás a köztudatban, amióta az email-skype-okostelefon-cyber kütyük propagálói megetették velünk, hogy tudunk majdnem-lenni emberekkel, távolról.

Egyébként nem tudunk. Egyre hihetőbb az illúzió, de ettől még illúzió. Amíg egy beszélgetésben bármikor (és gyakran) vételi nehézségek miatt szünet állhat be, és hol hang van, hol kép, vagy van mindkettő, de közben nem egy helyen vagyunk és villog jobb alul, hogy új email jött, vagy csörög bele a mobil, vagy le kell szállni a metróról, anyámkínja, addig nem fog szó esni semmi lényegesről. Mert volt hogy esett, és aztán rájöttünk, hogy a másik 5 perce csak szaggatva alig-hallja, de nem akart szólni. Vagy esik szó fontosról, de nem tudjuk biztosan, hogy a másik azt érti-e, amit mondunk.

Nem csak a távkapcsolatokról és a transzatlantikus kapcsolattartási kísérletekről beszélek. Megnyílt egy csomó új kommunikációs csatorna, és az az általános eszme, hogy egyre többet kommunikálunk általa. És időben valóban. A kommunikáció, az információgyűjtés fő szabadidős tevékenységgé vált. (Itt beszúrnék egy nem szorosan kapcsolódó tényt, ami lehet, hogy nem is pontos, de értesüléseim szerint az emberi agy kapacitása hozzávetőleg 4 terabyte, ami borzasztó soknak hangzik, ugyanakkor elmegyek most az edigitalba és veszek tízszer ennyit és egy szégyenteljesen pici dobozzal fogok távozni. Hova rakjuk azt a sok infót?) Az új fajta kapcsolattartási lehetőségek szerintem nem kiegészítik a korábbiakat, hanem a helyükbe léptek. És ha valamire fájdalmasan hasonlít ez az egész (mondom én, és itt és most, a borzasztóan sokadik leütött karakter környékén), az korántsem valami tényleges emberi interakció, hanem egymással párhuzamos monológok, amik jobb esetben reflektálnak egymásra, de többnyire nem, jobb esetben úgy értődnek, ahogy szánták őket, de többnyire nem.

Biztos a korral jár, hogy már nosztalgiám van egy letűnt idő után, és a felgyorsult világban ehhez már nem is kell olyan nagyon megöregedni, csak kicsit (a _mai_ gyerekek már nem olvasnak Harry Pottert...), de egyre inkább úgy érzem, szeretném, ha nálam is 1990. lenne. Szeretnék nem blog kommentben összeveszni másokkal rosszul értett félmondatokon, hanem a valóságban, teljesen szándékos sértéseken.

De kivel vesznék én össze 1990-ben? Van ott még valaki?