2012. december 21., péntek

Ha nem világvége, akkor ajándékos nyűglődés.

Nyilván van róla véleményem.

Egy, hogy a könyv esetemben érzékeny téma, mert nagyon-nagyon örülök neki, ha betalál, és talán nem is olyan nehéz művelet ez, nyilvános goodreads accountom van, meg be nem áll a szám a témában, szóval... De ugye itt becsúszik az "igazából mindenki magának vesz ajándékot" c. ökölszabály, és ez, tetézve avval, hogy ha én egy könyvbe belekezdek, azon bizony valami kényszeres becsípődésből végigküzdöm magam, szóval irtó nagy kib*szás bír a dologból keveredni, ha otthon hagytuk az empátiánkat. De biztos, hogy én is sáros vagyok jópár ilyen ügyben...

De alapvetően akár bögre, akár konyakmeggy, akár csillámos sodrófa vagy neonzöld platformcipő 45-ös méretben, én borzasztóan meghatódom attól, ha bárki, bármilyen okból, gondol rám. Nem fogom a kedves ismerőseimet, pláne a szeretteimet gondolatolvasásból vizsgáztatni. Nagyon beletalálni borzasztó sok energia és még több szerencse együttes eredménye bír csak lenni, ez elvárásként nem támasztható _senki_ felé.

Másrészt, abban is szilárdul hiszek, hogy nem kell mindenkinek ajándékozni. Borzasztó az az ördögi kör, hogy nekem ad valaki, akinek én nem adnék, de most majd legközelebb kell, mert jaj, megbántódik. Szerintem erről mindenki úgy gondolkodik, mint Sheldon, csak kevesen merik kimondani. Az én személyes "szabályrendszerem" (ami persze a saját egységsugarú hatáskörömben érvényes, nyilván), hogy ha eszembe jut valakinek valami jó ajándék, megveszem/elkészítem, és aztán odaadom, ha lesz rá alkalom (aztán van, hogy nem lesz, de nem számít), és ezen felül van még uszkve 6-7 ember az életemben (és ebből 3 a szűk család), akiknek akkor is kiizzadok valami ötletfélét a megszokott alkalmakra, ha nem szállt meg az ihlet - mondjuk ilyen közel álló embereknél nem jellemző, hogy olyan hihetetlen nagyon gond lenne, ugyebár.

És _soha_, _senkitől_ nem várom, hogy adjon cserébe, mert az egész csak akkor jó, ha nincsen presszió benne. Az ajándékozás arról szól, hogy kifejezzük a szeretetünket a másik ember iránt, és a jutalom legföljebb a siker, ha van. Ez nem annak kifinomult módja, hogy interakcióra kényszerítsünk másokat, ha akarják, ha nem. Szóval nem kell nekem konyakmeggyet venni :D

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Anyám pár éve kizárólag ehető és/vagy iható dolgokat ad ajándékba. Nyilván nem Napoleont meg konyakmeggyet, hanem olyasmiket amit nem lehet kapni akármelyik élelmiszerboltban (az egyik kollégája hordja neki valahonnan), és jellemzően szép fémdobozba vannak csomagolva (megspórolja a csomagolópapírt, és ennek nem a költségcsökkentés a legfontosabb aspektusa, ugyebár).

És nekem ez így tetszik.:)

Nyilván jobb lenne, ha egyáltalán nem kellene semmit adni a mindenféle rokon-szerű lényeknek akiket évente egyszer (sem) lát(unk), de erre a szintre (még?) nem sikerült eljutnia.

ee_version írta...

Igen.

De nem csak rokonokról van szó. Van hogy egy barátnak sem sikerül épp semmit kitalálni, és nem jó, hogy görcs van.

Névtelen írta...

És barátnak kaját/piát adni snassz(abb)?

ee_version írta...

Nem. Csak mondom, hogy én erre is kiterjeszteném. Kevés olyan ember van, akinek én úgy érzem, kell adnom. De ez belső "kényszer". Még tőlük sem várom, hogy adjanak cserébe. Az egy hülyeség.

Anna írta...

Teljesen nem ide tartozik, de ez a fényképed a blogon nagyon jó, jl látszik, hogy milyen gyönyörű vagy. :-)

And now I tackle the Turing-test.

ee_version írta...

Annám, bűbájos vagy, ez a hozzászólás ide:

http://ftldftba.blogspot.hu/2012/12/theres-no-cure-for-ugly-but-you-can.html

tartozik :D