Szilveszter

A kölcsönkutyus, aki békésen alszik a petárdázás-tűzijátékozás közben, elkezdett morogni és az ajtóra jelezni. Ijedtemben bedugtam a kulcsot a zárba, majd csöngetnek a többiek, ha visszaértek. Kicsivel később már én is hallottam a matatást az ajtón, a kutyus pedig ugatni kezdett.

Bár legvalószínűbb, hogy csak a szomszédok valamelyik vendége tévesztette el a házszámot, azért, mindent összevetve, most nagyon komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kéne nekem egy kutya. És magammal vinném mindenhova.

We accept the love we think we deserve.

Az emberi lélek az érzelmekre részlegesen visszatükröző felület. A kedvesség kedvességet kelt, a kegyetlenség kegyetlenséget, a bizalom bizalmat, a bizalmatlanság bizalmatlanságot, a nyíltság nyíltságot, a félelem félelmet.

Egyénfüggő, kinek a tükre mire és mennyire érzékeny. Van, aki nagyon erősen reagál az őt érő érzelmekre, van, aki alig. Van, aki a pozitív hatásokra érzékenyebb, van, aki a negatívokra.

A tükröződés az emberi elmén belül is létre tud jönni, ha megfelelő szögből érkezett a hatás, rendszeren belül elindul egy öngerjesztő folyamat, az energiamegmaradás törvénye érvénytelen.

Úgy érzem, az én tükrömre került valami maszat, ami miatt minden érzelmi hatás rólam visszatükröződő képébe kerül valamennyi félelem.
Ha figyelmet kapok, szeretetet, türelmet, megértést, nem vagyok képes ezeket egyszerűen elfogadni, mindig beindul a vészjelző, hogy mi lesz, ha tévedés, ha kiderül, hogy nem érdemlem, ha elveszik.

Nem tudom, hogyan kell letöröli ezt a maszatot.

"A Dörken kabalafigurája Dörki, a kissárkány."
Ma sem keltem hiába, kincset ér a szakmérnöki.

Lázár Ervin: A hétfejű tündér 

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.
Hát ilyen csúnya voltam.
Vagy tán még annál is csúnyább.
Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi azt mondta nekem:
– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.
Pácegresi meg azt mondta:
– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.
Pácegresi legyintett.
– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.
Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.
– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.
Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.
Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.
A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!
Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.
Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:
– Mit vétettem én neked, ember fia?
– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.
– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!
Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.
– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak vissz*ragaszthatnám!
Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.
Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?
– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.
Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.
Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

Lenne hét fejem, legalább tudnám, hogy jó vagyok valamire...

napom megkoronzása

Szia Dóri!

Sajnálom, de nevetségesen rossz hírekkel jövök:S

Kata az elmúlt időben rendkívül túlterhelte magát, ami mostanra csúcsosodott ki. Jelenleg sem testileg sem lelkileg nem munkaképes, így sajnos le kell mondanom a decemberi időpontod. Jelenleg nem látom sajnos előre, mikorra lesz a lány ismét annyira egész, hogy tűt fogjon a kezébe.

Egy részről iszonyatosan sajnálom, s amint helyrerázódnak a dolgok azon leszek, hogy végre valahára megvalósuljon a tetkód! De remélem megérted a helyzetet, s nem neheztelsz ránk:S

Ildi

 A többit inkább nem mesélném el.

Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült. Te is tudod, mennyire örül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…" Mi az, hogy "de ha még egyszer" – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket" – ordította a poroszló, és zutty! A somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is, meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek!" "Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelent annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta sem hajlandó mást mondani, csak annyit, hogy dömdödöm.

Farkasszemet nézek a munkával, amit nyár óta görgetek magam előtt. Alig valami van hátra belőle. Két hónapja alig valami van hátra belőle. Először még megnyugtató volt, hogy egy éjszaka alatt befejezem, ha kell. Ha majd lesz időm. Nem sürgős, senkinek sem sürgős. Jó lenne túllenni rajta, de nem sürgős.

És most itt ülök, és ez az az éjszaka, amikor túl kell lenni rajta. Nem csak mert megígértem magamnak, vagy másnak, hanem mert kérték. És én csak azt érzem, hogy végtelenül, reménytelenül fáradt vagyok, és fél percre nem tudok már figyelni, és csak fél órát hadd aludjak, csak egy órát, csak hajnalig, aztán felkelek, és majd akkor. De nem fogok felkelni, mert ezt is próbáltam már, és nem ment.

Nem tudom belezsarolni magam, nem tudom rávenni magam, nem hiszek már benne én sem, de valahonnan elő kell szedni azt a nemlétező erőt, ami végre kitörli ezt a szégyent. Érzem, hogy még csak meg sem fogok könnyebbülni, ha vége.

Hogy ha nem játék

• akkor nincs mit kockáztatni
• akkor nincs okos és taktikátlan lépés
• akkor nem lehet egy rossz lépéssel elrontani
• akkor nincsenek lépések
• akkor nem tehetünk fel mindent egy lapra
• akkor nincs utolsó esély
• akkor egyáltalán, nincs esély
• akkor nincs győztes, nincs vesztes
• akkor nincs szabály
• akkor nincs félelem
• akkor nincs vége.

És ez nem játék.

 

kapcsolatosan

"- Amúgy abszolút látszik rajtad, és jót tesz neked.
- Ezt hogy érted?
- Hát, másképp vagy feszült."

Szeretem a barátaimat.

Én, aki nem értek hozzá, és nem is érdekel a téma, telefont szeretnék venni kevés pénzért.

Lehetőleg nem Samsungot (indokolatlan az ellenszenv?).

Ami a Vodafone-nál nekem kvázi ingyen van, az ez vagy ez.

Alapvetően halálosan hidegen hagy kb minden paraméter, csak a kezelhetőség, megbízhatóság, sebesség (értsd: ne őszüljek bele, míg betölt a gmail, szóval csak ezen a szinten), és az akkumulátor idő fontos. Eddig androidot használtam, de pont nem érdekel az oprendszer sem, meg tudok tanulni bármit, ha érdemes.

Bárkinek bármilyen építő jellegű észrevétele van-e?

És ha már így elátkoztam a digitális világ személytelenségét, átkötnék a következő témakörre, miszerint is

vajon, ha egy képeslap címzettje az amerikai kontinensen él, és október elején költözik, merjem-e a jelenlegi címére küldeni a lapot? Erős ellenérzésem van a hetekkel korábbi hangulatok postaládában való megjelenésével szemben, ugyanakkor két, teljesen egyező tartalmú lapot küldeni ide és oda ciki,két különbözőt pedig hihetetlen tékozlása a kreatív energiáknak, nemde?

Amennyire hálás kell legyek az internet puszta létezéséért, annyira tudom a pokolba kívánni, hogy időnként mennyire alkalmatlan a legelemibb információ eljuttatására A-ból B-be; hogy egy bármilyen ártalmatlan okból kurta/lassú válaszba kész vagyok belelátni a világ végét, mert ennyiből lehet gazdálkodni*.

(Oké, ezt biztos, hogy igazából nem az internet csinálja, én is tudom.)

Fontosakkal, fontosokról nem szabadna digitális formátumban kommunikálni, ezt mondom. Nem vagyok korszerű.

*meg az egy négyzetméterre eső szmájlik száma, és egyéb hasonló ínyencségek, melyek létezését törekszem figyelmen kívül hagyni, hisz magára valamit is adó komoly női hölgy vagyok (nem)

Holnap korán reggel utazom, mára kb két és fél órát sikerült aludni, napközben dolgozni próbáltam, este egyeztetni mentem, 9-re értem haza, és azóta utolsó pillanatos dolgokat intézek, úgyismint beszállókártya nyomtatása, amit nem sikerült a munkahelyen, ehhez nyomtató telepítése a laptopra, ehhez eszközillesztő keresése először a világinterneten, majd az íróasztalfiókban, nyomtatás, kifogyott a színes, a fekete is a végét járja, akkor mégis pendrive, holnap el kell intézni, ahogy a kúna visszaváltását és angol font vételezését, hoppá, a laptopot magát is ma tudom utoljára regisztrálni az egy év kiegészítő jótállásért, gyorsan fel a honlapra, adatokat beírni, szerverhiba, szerverhiba, szerverhiba, végre, szkennelje is be az igazolást, küldje emailben, oké, ez is megvan, mi ez az éktelen zaj, este fél 12 van?!

Kinézek az ablakon, az utca tele van tűzoltóautóval a kereszteződés átellenes sarkában álló ház két oldalán, a lakók pedig a ház előtt állnak, és várnak.

És jobban belegondolva, egy órája, amikor apu hozta a szalámit, hogy vigyek öcsémnek angolhonba, akkor megcsapta az orromat a füstszag, és még át is futott az agyamon, hogy Békásmegyeren oké, de itt ki állt neki az udvaron avart égetni?

A balgán elvállalt különmunka végóráiban való vergődésbe tegnap éjjel belealudtam, kora reggel riadtan ébredtem, gép vissza, rajzolnék tovább, de amikor kattintok valamire, a kis izé, amiben benne vannak a szerkesztési lehetőségek és automatikusan meg kéne jelenjen és követnie kéne a kurzort hűségesen, na az csak felvillan és eltűnik. Így _semmit_ nem lehet rajzolni, pláne csomópontot. Kész, pánik, I have tried turning it off and on again, it is definitely plugged in, logikus következő reakció: akkor elsírom facebookon, majd valaki biztos segít. Oké, hajnal 6 van, de majd 10-11 körül, amikor rendes emberek kelnek vasárnaponként, akkor majd talán? Ekkor rájövök, hogy nem tudom, hogy hívják igazából ezt a kis akármit, ami eltűnik, és akkor _emiatt_ megnyitom az ArchiCAD súgót. Fél perc alatt megtalálom, hogy mozgó paletta, és további 10 másodperc után, hogy hol kell beállítani.

Néha komolyan nem értem magam.

Talán említést érdemel, hogy a jó dolgok feldolgozásához ugyanúgy idő kell a léleknek, mint a rosszakéhoz.

Találkozásom a kis herceggel szürreális utazásra indított az önismeret rögös ösvényein. A következő dolgokra derült fény:

• krónikus hazudozó vagyok
• nem vagyok képes végighallgatni a másikat
• nincsen határozott véleményem a legtöbb dologról
• a nem színtisztán a szilárd racionalitás kérdéskörébe tartozó témákban a legegyszerűbb kérdésre sem tudok fél óra gondolkodás nélkül válaszolni
• rugalmas vagyok, nem ragaszkodom az elképzeléseimhez (mert ugyebár nincsenek)
• impulzív vagyok és teljesen átgondolatlanul cselekszem
• nem beszélek valami sokat (!!!!4négy)

Avagy a tiszta lap ritka dolog, nem mindegy, mit rajzolunk rá :D

Arra jöttem rá, hogy nem beszélem folyékonyan az emoticon-t... Vagy az internetet magát.

Miután beimádkoztam magam beugrónak a nerdfighter videóprojektbe, nem tudom nem észrevenni, hogy augusztus fele már eltelt, és fülem botját nem mozgattam. De közben gondolkodtam témákon, amikről 4 percet tudnék talán beszélni. A következők jutottak eszembe:

Öregebb vagyok itt majdnem mindenkinél blokk:

• Hogy az iskolák elvégzése után milyen módokon kell aktívnak lenni, hogy az embernek maradjon bármennyi társasági élete.
• Hogy hogyan érdemes a tanuláshoz állni, miért fontos bejárni az órákra, az unalmasakra is, miért nem számít az osztályzat, miért számít, mit hallottál, hogyan lehet  legtöbbet kihozni a képzésből.
• Egyáltalán, milyen szempontok mentén érdemes az embernek szakmát választania.

Dolgok, melyekhez nem értek blokk:

• Hogy hogyan pusztul meg minden növény nálam, különösen, amelyeket a legjobb helyre rakok, hogy szépek legyenek.
• Hogy hogyan kell fél év alatt teljesen leamortizálni egy frissen fényeztetett kerékpárt.
• Hogy hogyan kell tetoválásra kettő éven keresztül időpontot egyeztetni (most épp idén decembernél tartunk).

Építésznek miért ne menj blokk:

•  
•  
•  

Azt hiszem, nem sikerült még megtalálnom a saját hangom.

Magyaros bajor grillkolbász.

Nem bírom idegekkel az óbudai piacot. Fogalmam sincs, miért, kisgyerekként szerettem. De ma majdnem inkább eltekertem mégis a Fehérvári útra.

A vaciúj laptopomon ALT GR+C-re nem jön ki az & jel.*

A hét legnagyobb kiborulása effektíve ahhoz köthető, hogy az orrom előtt zárt be a bolt, ahol a RAM-ot akartam venni bele. A csütörtöki munkanapom első felét azzal töltöttem, hogy kiutaztam Csillebércre(!!!!) egy szervizbe, hogy a végre megszerzett RAM-ot belehegesszék a gépbe. Azt hiszem, most megérdemelném, hogy egy ideig ne kelljen a közelébe sem menni a kütyünek.

Tehát most nekiállok egyheti munkának, amire van egy hétvégém.

*Erre úgy jöttem rá, hogy próbáltam csatakozni itthon a wifihez.

A Nerdfighter videóprojektről pedig csak szimplán lemaradtam :((((

Mert nyilván pénteken mehetnénk slackline-ozni, de nem lehet, mert pont akkor koncertezik a Kiscsillag a Kobuciban, de arra sem lehet menni, mert anyuék 30. házassági évfordulója. Mert ha már Kiscsillag, a 10. szülinapi koncertjük is nyilván akkor volt, amikor az év esküvője. Mert nyilván augusztus 22-én van Szabó Balázs a Parkban, amikor Horvátországban nyaralok, 4 nap erejéig. Mert nyilván vasárnap lehetne Gyalog galoppot nézni A-val (évek óta nem jön össze), amikor be kell fejezni a végtelen munkát.

És közben meg az érzés, hogy mindjárt vége a nyárnak és nem csináltam semmit.

És ha ezek a dolgok egyik pillanatról a másikra, ilyen könnyen csak úgy elromlanak, akkor nem lehet, hogy egyszer csak majd megjavul?

Szeretlek, mondom, ő meg mondja: Szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda.

Esküvős

Megpróbál teljes testkontaktus kialakításával a táncparkettre vonszolni, kiverekszem magam, igyekszem határozottan de nem bunkó mód tudtára adni, hogy most én nem szeretnék táncolni. Leülök, mellém ül, továbbra is gyakori érintések közepette győzköd hogy de menjek már, hiszen az nekem jó lesz. Próbálok tárgyilagos maradni, nincs kedvem, nem fogok menni, legyen szíves, ne nyúljon hozzám.

- Dóri, te leszbi vagy?
- Nem, nem vagyok.
- Akkor aszexuális?
- Nem, az sem.
- Akkor meg mi a fene bajod van?
- Semmi bajom nincs, csak _te_ ne érj hozzám.

Kikerekedett szemmel végigmér, és sértetten elviharzik.

Jól érzem, hogy megintcsak én voltam a bunkó és érzéketlen? Aki nem képes ellazulni egy percre sem?

Ma sikerült bejutnom a munkahelyre, úgyhogy most innen blogolok, mert nyilván ezért jöttem.

Szóval jövő hét végén (azaz 5 ill. 6 nap múlva) esküvőre vagyok hivatalos. Az esküvőre járós ruhám tavaly közszemlére tétetett a facebook profilképemen, balga módon, pedig a tavaly látogatott esküvőkön és ezen az idein nem lesz közös vendég, 0% volt a lebukás veszélye. Eljátszottam a gondolattal, hogy Kate Middleton leszek, de mivel nem tudok felmutatni egy angol királyi sarjat sem a családtagjaim között, inkább beadtam a derekam és elindultam ruhát nézni. Aztán, mikor teljesen kétségbeestem, anyukámat is magammal vittem*. Így lett kb. egy hónapja egy barna alapon fehér pöttyös ruhám, amiben majdnem úgy nézek ki, mint Julia Roberts, amikor a Pretty Womanben először úgy néz ki, mintha nem is prosti lenne, hanem. Csak mondjuk ő 30 centivel magasabb és a snittben van rajta kalap is, de ettől tekintsünk el. Szóval lett ruha, már csak egy boleró/zakó/valamilyen felső, ami vállat takar és talán a hideg ellen is véd, és egy pár cipő kellett. A boleró ügyet alapból anyura bíztam, cipő fronton egyedül folytattam a dzsungelharcot, még az Arena Plazába is elmerészkedtem, pedig olyant sose teszek, mert van bennem életösztön. Semmi. Nem létezik a piacon olyan barna bőrcipő, ami egyszerre viselhető egész este, néz ki tűrhetően elegánsan, és megfizethető. Szóval tegnap munka helyett, megintcsak anyukámmal, elindultunk cipőt nézni, és arra jutottunk, hogy inkább menjek az esküvőre a sosem hordott, 10 éve a szekrényemben álló fekete míderben és a baromi rövid királykék miniszoknyámban. Mert fekete cipőt lehet kapni. És vettünk egy fekete cipőt, ugyanolyant, mint a tavalyi piros, csak ez unalmas.

Nem tűnik témához kapcsolódónak, de pénteken munka után néhány kollégámmal kimentünk a Kopaszira slackline-ozni. Mondanom sem kell, négyünk közül nekem ment legkevésbé, de a kb. 6 méteres távot nagy nehezen nekem is sikerült végigjárnom pár óra kínlódás után. A hevedert átszereltük egy távolabb álló fapárosra, tovább folytattuk a mókát. Aztán a nap lassan elindult lefelé, az automatikus locsolóberendezés pedig elindult körbe a tó körül, szakaszonként (Hunger Games, anybody?). Megbeszéltük a stratégiát, hogy ha a mi cellánkban is rákezd, ki melyik cuccot menti hatótávon kívülre, és csodával határos módon sikerült is végrehajtani az akciót, mikor kiélesedett a helyzet. Ott álltunk büszkén és szárazon, mikor rájöttünk, hogy a kerítésen csak ott van rés, ahol a pont felénk irányuló locsolófej van. Szépen kifigyeltük, hogyan kell időzíteni a távozást, az ideálisnak tűnő pillanatban nekiindultunk, a többiek kicsit előrébb, én biciklit tolva kissé lemaradva. És akkor egy másik berendezésből kezdett felénk irányulni a pászma, vissza, vissza, hangzott az utasítás, és akkor lóhalálában átestem a biciklin. 5(!!!) helyen lettem csurom olaj, többek között jobb bokánál és bal térdnél, pedig csak egy lánc van a bringán. Ebben a harci dekorációban mondjuk még zavartalanul bandáztam a társasággal a Bálnánál, ahova látszólag kizárólag kisestélyis huszonéves lányok járnak, illetve lánybúcsúk. Semmi gond.

Másnap reggel, a ruhavásárlás napján konstatáltam, hogy a térdem-bokám az olajfolt alatt határozottan saját anyagában is foltos lett, szóval lélekben itt tettem le arról, hogy igazán meggyőzően fogok mutatni akármilyen elegáns szettben. Amivel viszont ma reggelig nem számoltam, hogy a szombati akció keretében reggel 10 és este 6 között hosszában vagy 5-ször átszeltem a várost bringaháton, és csodálatosan sikerült atlétában, hátizsákban, rövidnadrágban kissé leégnem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Csodás lesz a míder, pont láthatóan hagy minden kontúrt.

Azon töprengek, mi a nagyobb hülyeség:

• Elmenni szoliba a héten még 3-szor (utoljára a szalagavatóm előtt voltam, kétszer), hátha egyenletesebben leszek rákvörös.
• Lesz*rni az egészet, esetleg szerezni még egy monoklit, legyen még jobb az összhatás.
• Lesz*rni az egészet és elmenni az esküvőre a tavalyi szettben, ami határozottan többet takar, plusz nem ennyire szexuális, így kevésbé bizarr az összhatás az óvodás térdekkel-lábszárral.

*Ez nem olyan, mint mikor más viszi. Anyukám a budapesti, a Déli pályaudvar környékén valaha megfordult vidéki, és a mára Brüsszelbe, Párizsba vagy tetszőleges világvárosba szakadt középvezetői és vezetői beosztásban dolgozó nőknek ad el ruhákat, és ezek a marha komoly nők mind csak és kizárólag tőle várják, mitől lesznek szépek. (Amúgy presztízs ide vagy oda, ettől még vígan éhen halnak a szüleim, nem kis részben azért, mert például anyukám nem hajlandó megjelenni a médiában, mert nincs mérhető önbizalma.)

Épp el akartam indulni a munkahelyre, de leszakadt az ég, úgyhogy inkább elmesélem, hogy tegnap Ákos koncerten jártunk.

Minden bűnöm megbánom. A listán előkelő helyet foglal el az a tény, hogy egy Ákost távolról szerető barátot, A-t mindenféle érzelmi zsarolással rávettem, hogy két órával hamarább odaálljunk a színpad elé. Mondanom sem kell, hogy ez egy első sor legszélére volt csak elég, pont a színpadmagas hangfalsor tengelyébe. Reméltük, hogy majd tömörödünk tegnelyirányba, de nem. Az Ákos rajongók is megöregedtek, nem csak a Kispálosok. Sőt.

Épp belekezdtem volna abba, hogy de nekünk tényleg jó lesz itt, mert itt olyanok között foguk állni, akik nem csak idetévedtek, amikor a jobb szemem sarkából megláttam egy jó egy éve nem látott ismerős arcot, és abban sem voltam hirtelen biztos, hogy egyáltalán a város területén jó lesz nekünk. A következő negyedórát erős gyomorgörcsben töltöttem, próbáltam A. takarásában maradni, végül, úgy tűnt, no para, a viszontlátás a másik érintettnek sem nagy perspektíva, vagy egyszerűen nem vett észre, tulajdonképp mindegy.

Szóval kezdtünk oldódni, és akkor egy világos öltönyt viselő fickó lépett a színpadra, üdvözölte a viszonylag gyér számban egybegyűlteket, és felkonferálta a bájos debreceni előzenekart. Ákoson _sosincs_ előzenekar. Soha. És nem véletlenül. A ráhangolódást semmilyen formában nem szolgálja pár középkorú családfő, egy velük meghatározhatatlan viszonyban álló harmincas vokalista, meg az ő gyermekének apja (egyáltalán, miért kellett ezt nekünk az előadás folyamán megtudni?) gitáros, akik a János Vitéz XXI. századra átírt története köré lazán szőtt, bizonytalan mértékig Istenes, legtöbb refrénben lálálával és tírarírammal operáló dalokat ad elő, máfél (!!!) óra terjedelemben. Hatalmas megváltás volt a konzerv Depeche Mode utánuk. Mindenesetre a főszereplők színpadra lépésekor már kellőképp leharcolt volt a komplett közönség.

Apropó közönség. A kemény mag ugyebár két órával előre már jelen volt, a maradék fél órával kezdés előtt kezdett szállingózni. Mögénk papa-mama-gyerekek állt be, a gyerekekből a nagyobbik, a leány olyan 10 lehetett, a kisfiú maximum 6. Namost, nem tekintve a néhol erősen áthallásos szövegeket és a tényt, hogy Ákos a mai napig hajlamos teljesen félreérthetetlen mozdulatokkal illusztrálni dalszövegeit, azért az önmagában elég necces, hogy az említett, 5 méter magas hangfalsor tényleg, eléggé konkrétan pont előttünk volt. A gyerek így nem lát sokat a történésekből, de nemsokára hallani sem fog. Anyuka viszont nem ezért hozta el. Tán magának sem vallotta be, de zicher, hogy nem az volt a motiváció, hogy gyermekeibe idejekorán plántálja a minőségi popzene szeretetét. Francokat. Tudta, hogy gyerekkel előre engedik, nem lökik félre, mindenki kedves lesz, és tuti jut neki figyelem. És valóban. Én mondjuk kérges szívű, régi bútordarab vagyok, ugyanezeket a jeleneteket már számtalanszor láttam, és ezért egy centit nem mozdultam a helyemről, és közöltem az anyatigrissel,  hogy a kisfiát akaratlan rommá fogja tiporni a tömeg, ha elkezdődik az ugrálás, én átgondolnám a helyében a stratégiát, amire mondta, hogy hát, igen, igen, gondolta ő is, de hátha nem így lesz. És nem így lett, mert A. viszont engedett az érzelmi pressziónak és kiállt a sorból, hogy a kisfiú a korlátba kapaszkodva ne láthasson semmit.

Mintegy fél óra csúszással kezdődött a műsor, minden a szokásos menetrend szerint zajlott, de valahogy mégsem érte el azt a hatást, amit karácsony környékén. Nem tudom, pontosan mi volt más, hogy nem voltam elégé a sűrűjében, nem volt eléggé elhivatott a közönség, leszívta az életenergiáimat az előzenekar meg a debil szülő, passz, mindenesetre nagyon reméltem, hogy A. számára nem volt maradandó trauma az egész, és nem távozott rossz szájízzel. Voltak persze jó pillanatok, jól sikerült blokkok, időnként elkapott a lendület, de borzasztó könnyű volt kizökkenni. Például, mikor a kordon előtt megjelent egy öltönyös fickó a nyári ruhás csajával, alighanem VIP, és ott szelfiztek a színpad tövében az Ilyenekvoltunkra, holott, basszus, mit keresnek ott és nem látok tőlük. Vagy, hogy az összes pengetőt a szintén színpad elé engedett random bárkik-gyerekének adogatta le a főhős, egyet pedig a roaddal átadatott egy harmadik sorban álló lánynak. Nem ám eldobálni, tényleg, illúzió se maradjon, hogy a közönség egyformán fontos.

Szóval mérhetetlenül lanygosnak és kényelmesnek éreztem ezt a bulit a teljesen egyező paraméterekkel operáló karácsonyihoz képest. Nem érdekel, hogy kisebb helyszín, olcsóbb jegy, kevesebb felhajtás, de pont a jelentéktelen mellékkörülmények tudják totálisan elvenni az ember kedvét az egész ügytől.

Szerdán reggel, másfél óra alvással a hátam mögött (amit az iroda kanapéján eszközöltem, az elmúlt két hétben nem első alkalommal), hazamentem, bepakoltam Orfűre a mindent, lezuhanyoztam, átöltöztem, és visszaugrottam a munkahelyre, hogy átadjam a főnökömnek a mindenféle jegyzeteim, mert hogy ő is jár a szakmérnökire. Aztán robogtam tovább a Stadionokhoz, itt találkoztam B-vel, gyerekkori barátnőmmel, és a vőlegényével, N-nel, akik felajánlották, hogy levisznek Orfűre.

Mintegy 3 órával később leérkeztünk a fesztivál helyszínére, megállapítottuk, hogy a meteorológusoknak igazuk volt és nincs nyár, hanem leginkább ősz van. A lefelé úton viszont kiderült, hogy B bátyja, a szintén gyerekkori barát R és a felesége még aznap este vissza akar indulni Budapestre, és lebizniszeltem, hogy velük mehessek én is. Így ugyan vettem tök fölöslegesen egy sátrat meg egy hálózsákot*, de legalább nem kellett azon aggódni, hogy Orfűn szúrom el a másnapi nap felét, és késő délután érek haza folytatni a rajzolást és a tanulást.

Szóval koradélutántól lent voltunk Orfűn és egyre álmosabb lettem, annyira, hogy a Szabó Balázs koncertet alig bírtam ki, pedig alapból előre kellett volna rohannom tombolni az első sorba a többi száni szingli közé**, aztán egy óra szünet, majd Heaves Street Seven. Legutóbbi élményem róluk, hogy a Parkban játszottak a Fruttik előtt, és én szívesen buliztam volna rájuk egy jót, de a társaságomban mindenki húzta a száját, hogy mekkora lúzer banda ez már. Kb ekkor határoztam el, hogy nem akarok többé másokkal koncertre menni, megölik a hangulatot. Szóval most félve néztem körül, mit szól a társaság a zenéhez, és örömmel konstatáltam, hogy éneklik, táncolnak, ahogy kell, nem baj, ha béna, de ne tagadjuk, tudjuk kívülről az összeset. Jó érzés volt, na.

És aztán további egy óra várakozás után végre Kispál, pont, mikorra visszamenőleg meggyóntam volna minden bűnömet, csak ez az elvesztegetett egy nap ne okozzon behozhatatlan lemaradást a félév teljesítésében. Elkezdődött a koncert, a harmincas-házas-kisgyerekes banda és én cakpakk előrehaladt a harmadik sor szélére, és úgy végigtomboltuk az egészet, hogy deka hangunk nem maradt a végére. És akkor úgy döntöttem, bármi is lesz, ez megérte. Véges számú Kispál koncertet van mód még megnézni, ez is szép dolog egy nem létező zenekartól, meg kell becsülni az ilyen kegyelmi pillanatokat. Zseniális volt, na. És az is zseniális volt, hogy olyanokkal őrjönghettem végig a koncertet, akik szintén teljes szívvel tudják élvezni a zenét, és teljesen belefeledkezni, és nem foglalkozni mással.

A koncert után bevágódtunk az autóba (közben még kaptunk két potyautast, szóval hárman ültünk hátul egy kiskocsiban), és irány Pest. Két perc múlva a sofőrön kívül mindenki aludt, én próbáltam néha ébren maradni, annyira lelkifurdalásom volt, hogy így cserben hagyjuk, de egyszerűen nem ment. Hajnal 4-re értem haza, bedőltem az ágyba és aludtam 8-ig. Felkeltem, gép bekapcs és neki a leadandóhoz készítendő leírásnak. Még rajzolni való is volt, de nem akartam bemenni a munkahelyre, mert nem jó szem előtt lenni a szabadnapon, nem tartozik senkire a küzdelem (így is láttak belőle eleget). 6-ig küzdöttem a fejtegetéssel, majd bevillamosoztam az irodába (már előző nap sem mertem biciklivel hazamenni, fáradtan nem vagyok beszámítható), még mindenki bent van, vigyorogva kérdik, milyen volt Orfű, de hát az már régen volt.Féléves feladat megnyit, rajzolásnak nekiáll, hajnalban kidől egy órára, ifjú kolléga virraszt, ébreszt (nem csak én szívok, és ő munkával!), géphez vissza, rajz kész, délelőtt 11-kor leírás is kész, a szerkezeti vázlatokat már gyönyörűen recegtetett tintenpen vonalakkal sikerült skiccpauszra vetni.Reggeli elmaradt, ebéd elmaradt, és az átöltözés is. Magamban nyugtázom, hogy a baglyos nyaklánc nélkül aligha megyek át ezen a vizsgán, mert nem is az a baj, hogy konkrétba olyan pólóban ülök le megírni, amiben benne aludtam, de tényleg.

Szóval irodából kollégák bátorító köszöntésétől kísérve el, egyetemre be, közben jegyzeteket bújva, mert hát arra eddig még nem volt mód. Persze agyműködés mintegy 24 órája leállt, de még nem létező tartalékokból futja néhány adat rövidtávú memóriába szuszakolására. Beérkezve évfolyamtársak kis csapata fogad, az előző épszerk vizsga kiértékelésén morgolódnak épp. Ugyanis az előző alkalommal nem vizsgázhatott, akinek nem volt teljesen kész a féléves feladata (ezért görcsöltem ennyire, hogy tuti kész legyen most), és az a 10, akit engedtek, felerészt megbukott, a maradékból a legjobb 3,5-es lett. Ez a csapat aztán reggel beszélhetett magasságos Sándorunkkal, aki verbálisan földbe tiporta a maroknyi, amúgy jelen pillanatban is szigetelésekből élő szakembert. Ja, és arra a két, nem teljesen elhanyagolható adalékra is ezen a délelőttön derült fény, hogy 1) a féléves feladatot jófejségből mégis beveszik még hétfőn is 2) amúgy sz*rt se számít, milyen lesz, majd ez dönt a kétes vizsgajegyek ügyében, slussz. Szóval mindezek fényében az előző 48 óra alatt véghez vitt dolgokból a Kispál és a Borz koncertjének meghallgatása járult hozzá legtöbbel a félév teljesítéséhez. Éljen.Nem baj, kemények vagyunk, megoldjuk. Terembe be, padra le, ceruzák, pausz, léptékvonalzó elő, vizsgalap megkap, és akkor egyszercsak elfogytam. A körülményekhez képest irtóra barátságosnak mondható vizsgafeladat előtt úgy álltam, mintha valami sose látott rejtélyt kéne megfejteni, mindenen, de tényleg, _mindenen_ hosszasan elméláztam. "Vajon jó lesz ide a merevítőfal? Én ide raknám, de vajon hova rakná a Sándor? Ha így oldom meg a lépcsőpihenő feltámasztását, a 3-as feladatban lévő részlet nem nagyon izgalmas, biztos nem így képzelték el. De akkor hogy?" Ezt, így. Nem-BME-s, nem-építészek kedvéért mondanám, hogy az épszerk vizsga az a műfaj, ahol úgy csinálja az ember a 3-ast, hogy nem gondolkodik, csak rajzol, ahogy a csövön kifér, és még úgy sem jut soha a végére. Szóval ilyen tempóval feléig sem jutottam, mire beszedték. De legalább nem szenvedett sokáig.

A vizsga után a szeptemberi pótlás biztos tudatában hívtam kolléganőmet, aki a tűzvédelmi szakmérnökin játszotta épp ugyanezt, és azt beszéltük, a kivégzés után találkozunk. Így is lett, és nagy általános puffogások közepette a Móriczról elsétáltunk némi vargabetűkkel Angyalföldre, ahol is én szépen visszamásztam az irdoába, hogy befejezzem a diagnosztika leadandót, ami elvileg aznap éjfélig, gyakorlatilag másnap 10-ig volt esedékes, és a harmadánál jártam. Másfél óra küzdés után úgy döntöttem, kockáztatok, és hazamentem aludni. Este 8-kor feküdtem le, éjfélre állítottam az órát. 4-kor ébredtem, jeges verítékben, nyilván, és nem teljesen értve, mi lett az ébresztővel. Megnéztem, és az lett, hogy valahogy az ébresztő dallamból lejátszott egy fél ütemet, majd búgó hangon bemondta angolul a pontos időt, és ennyi. Fogalmam sincsen, hogy állt át ilyenre, de ezt az éjszakát választotta az attrakcióra. Szóval 4 (8) óra időkieséssel már esélyem nem volt erre a reggel 10-re, de azért mindent megpróbáltam. 12-re sikerült összekalapálni valamit, amit volt képem leadni, és elküldtem, lesz, ami lesz.

És azóta várok.

És azon gondolkodom, hogy miért van az, hogy a diploma leadásakor elhatároztam, hogy ilyent, vagy ilyesmit soha, soha többé nem akarok csinálni a szervezetemmel, és még mindig képes vagyok ennyire hülye lenni, pedig ehhez már borzasztóan nagyon túl öreg vagyok, de tényleg.

*Már csak azért sem bántam a dolgot, mert a sátorhely-helyzet is igen kalandosan alakult. Ugyebár egy srác eladta nekem a sajátját. Majd a koncert előtt egy nappal ír, hogy bocsi, de mégse, mert úgy volt, hogy hazamegy még éjjel, de aki vitte volna, mégsem fogja, és ezért neki kell ott sátrazni. Ekkor teljes kétségbeesésben írtam egy másik srácnak, aki az eredeti szálláskereséskor felajánlotta nekem a valaki másnak is eladott sátorhelyét, mert az illetőnek csak 1. naptól kellett. Belementem a dologba, jobb híján, de 1) annyit kért érte, hogy hívjam meg egy sörre 2) nem akartam reggel/délelőtt még azzal szenvedni, hogy újra megtaláljam őt, vagy a másik bérlőt, hogy átadhassam a helyem.
**B. megjegyzése: dehát ezek nem is tinilányok! Mondom, igen, pont ezaz, ez benne a szomorú.

Bent ülök a munkahelyen tegnap óta, próbálom befejezni a leadandóimat, hogy a ma esti koncert ne merő gyomorgörcsben teljen (úgy fog...), és akkor egyszercsak bemondja a női műsorvezető, hogy itt van vele a stúdióban B.L. szerkesztő is.

B.L. az egyik kedvenc évfolyamtársam volt a gimiben, igazi szakadt acélbetétes bakancsos, érettségi utánig rasztás, vérbeli vagány, legalább 3 zenekarban játszott egyszerre, meg énekelt egy férfikarban is by the way, a papájával meg a bátyjával (a bátyja az egyik zenekarban is benne volt).

Szóval arról még korábban sikerült értesülnöm a szőkeszempillájú Timtől, hogy B.L. bátyja az Anna and the Barbies dobosa lett, és bár sose élt külföldön, jobb az angol kiejtése, mint Pásztor Annának, és a hangja is szebb, és nem is szeret abban a zenekarban játszani, szóval arról képben voltam, hogy B.L. bátyja kis hazánkban világhírű, de eddig az nem jött le, hogy maga B.L. is bekerült a mainstream médiába.

Azt meg pláne nem vágtam, hogy az elmúlt 11 (basszus...) év elég volt számára egy igazán szépen zengő rádióhang kifejlesztésére.

Vagy ennyire jó a stúdiókban a hangosítás? Lehet, hogy megfelelő hangtechnikával az én hangom is ilyen igéző?

A tanulmányi szabadság biztosításaként tegnap este ma reggelig dolgoztam. Konkrétan az volt a parám, hogy az első fecskék rám nyitják az iroda ajtaját, amit nagyon nem akartam. Végül sikerült olyan szintre hozni a tervet, hogy ráfogható, hogy készen van, aztán majd dugiban csinosítom, ha hozzájutok (mikor?).

Szóval reggel f7-kor hazabicikliztem, és beálltam a zuhany alá, hogy kiengedjek picit, hátha sikerül érdemlegesen aludni, különben ebből minden lesz, csak tanulás nem. Húsz percet áztattam magam a forró víz alatt, majd elhúzva a zuhanyfalat három centiméter langyos víz fogadott a fürdőszoba padlóján.

A következő egy órát azzal töltöttem, hogy felitattam a két vödörnyi vizet mindenhonnan, mert _nyilván_ a parkettára is kifolyt, majd hívtam vízvezetékszerelőt, aki persze csak holnap reggel tud jönni, addig nem tudom, mihez kezdek.

Na, most kéne aludni pár órát és frissen ébredni... Lehetőleg az elmúlt fél nap eseményeit törölve (az elvégzett munkamennyiség kivételével).

Ja, és voltunk egy lánybúcsú keretében kalandparkban, és kiderült, hogy mégsem vagyok tériszonyos, csak nem bízom a mérnöki módszerekkel nem igazolható teherbírású/biztosítású szerkezetekben. Azaz imbolygó létrán nem szívesen mászom korláttalan tetőteraszra építkezésen, de minden további nélkül átkelek lengő rönkökön 6-8 m magasságban két fa között, ha tart két jó állapotú karabiner egy megfelelő átmérőjű acélsodronyon.

UPDATE: sikerült sátorhelyet szerezni, bár némi rizikó van a dologban, mert otthon nyomtatós jegy, elvileg az illető akárhány embernek eladhatja ugyanazt. De azt ajánlotta a srác, hogy átadja a helyszínen a jegyet, és ha sikerült vele bejutnom, kifizetem. Szóval most majd bízni fogok az emberiségben jól.

Várom a további segítő jellegű deus ex machinákat.

Az elmúlt napokban megpróbáltam befejezni egy projektet, hogy ki tudjam venni a 3 nap (még nem aláírt tanulmányi szerződésben rögzítettek szerint nekem mindenképp járó) tanulmányi szabadságomat, ami alatt épphogy fel lehet talán-talán készülni a szombaton rám váró 3 vizsgára. Ez a terv nem tartalamazza még az elkészítendő leadandókat, amikre ez a hétvége szenteltetett. A projekt befejezése nem sikerült, úgyhogy ma választhatok, hogy vagy a leadandókon görcsölök egy sort, vagy megpróbálom befejezni a munkát, hogy hétfőn-kedden munkaidőután görcsölhessek a leadandókon - ja, mert csak a munkahelyen van megfelelő verziójú ArchiCAD a gépen a dologhoz. Az a parám, hogy ha bejárok a három nap alatt rajzolni az irodába, pillanatokon belül nem is leszek szabadságon.

Közben az elsők között, még decemberben megvásárolt Fishing on Orfű 0. napos jegyemhez baromira nem vettem akkor szállást, mert úgy volt, hogy valakiknél majd lesz, aztán a valakik mintegy casually közölték, pár napja, nem is teljesen maguktól, hogy hát az nem ilyen egyszerű, szóval itt vagyok egy kistelepülésre szervezett nagyfesztivál előtt alig egy héttel, és rohadul nincs hol aludnom, és jóhogy nincs szállás ennyivel előtte, na ezért nem akartam soha Budapesten kívül koncertre menni, nem éri meg. Most dilemmázhatok, hogy adjam-e el a jegyemet (könnyű, de...), vagy próbáljak szállást találni az utolsó pillanatig (lehetetlen), vagy barátkozzam meg a gondolattal, hogy a pályaudvaron fogok csövelni, de Orfűn nincs pályaudvar.

Továbbá ugye szeptemberben kapja meg öcsém a diplomáját Londonban, és gondoltuk, hogy legalább egyvalaki legyen ott a családbol büszkének lenni, és az én lennék. Persze tesómék már fél lábbal kint vannak Londonból, finoman szólva nem jött be nekik a soha nem alvó, országnyi város, Lipcsébe vágynak, vagy egyéb emberléptékű helyre. És ez már eleve kicsit bizonytalanná tette a helyzetet, hogy akkor most menjek-e, ott lesznek-e még a diplomakiállítás alatt, de végül azt beszéltük, hogy igen, biztosan, majd októberben költöznek. Épp egy hete azt is kitaláltuk, pontosan mikorra vegyek repjegyet, és abban is megegyeztünk, hogy vegyem meg azonnal, mert folyamatosan drágul. Erre ma rámír a fiatalúr, hogy megvettem-e már a jegyet, mondom, igen, mondja, akkor jó. Kérdezem, hogy mire az érdekődés, mondja, hogy hát az albérlőjük felmondta a lakást, és akkor már ők is, nem akarnak a szoba kiadásával újra vesződni, ha októberben úgyis mennek tovább, szóval kiköltöznek, egy haverjuknál fognak lakni, de nincs semmi baj, csak egy szobában leszünk, öcsém, a barátnője és én. Egy hétig.

Nem nekem probléma. Illetve nekem is, mert nem szeretek útban lenni.

És reggel elmentem tejszínért a rókagombához*, amit főzni akartam, majd visszaérve fellapoztam a receptet, és kell bele petrezselyem is. Nem merek még visszamenni, mert woman at reception.

Lassan vége lehetne ennek a hétnek.

Lassan abbahagyhatnám a panaszkodást.

*Végre volt a piacon.**

**Hoppá, porszem a gépezetben, pozitív hírünket hallották!

Nem egyszer történt meg, kis módosításokkal:

[Alig-látásból ismert ember beszélgetést kezdeményez]

- Jé, Blind Chic táska?
- Aha, igen..
- Én is nagyon bírom a Blind Chic-es cuccokat. Van is egy táskám. Vagy lehet, hogy az nem is Blind Chic? Mindegy, az egyik ilyen biciklis márka.
- Ezek szerint te is biciklivel jársz?
- Nem, dehogyis. Nem vagyok nagy biciklis barát. Baromi veszélyes.
- Nem tudom, én ezt nem érzékeltem. Oda kell figyelni, persze, de ha az ember tisztában van alapvető szabályokkal, nem hiszem, hogy veszélyesebb, mint gyalog, vagy autóval. Meg fejlődik is ennek a kultúrája, jobban figyelnek már az autósok, egyre több a kerékpárút...
- Akkor is. A biciklisták össze-vissza közlekednek, hol autóként, hol gyalogosként, ezerrel süvítenek a járdán, körül sem néznek, mennek, mint az állat, nekimennek mindenkinek és nekik áll feljebb, ráadásul most már részegen is lehet kerékpározni, meg behajthatnak szembe az egyirányú utcákba...
- Nem hajthatnak be akármelyikbe, jelezve van, ahova igen, és ott a keresztirányú utcáknak is a sarkon van tábla, hogy a biciklis jöhet a másik irányból is.
- Én úgy tudom, mindegyikbe behajthatnak.
- Tudom, hogy nem, veszélyes is volna.
- Mindegy, behajtanak, és járdán is hajtanak, és összességében k*rva idegesítőek, és rendszámot kéne rakni az összesre, hogy számon kérhetőek legyenek. Nem bírom őket.

Nem tudom, szerintem nem így kell megtörni a jeget, de lehet, hogy félreértettem. Több síkon is.

Életjel

Épp a munkahelyen ülök, és próbálok szerkezeti alaprajzot készíteni a szigszak házihoz.

Szóval legalább nem dolgozom.

Sőt. Az egész napot (és a holnapit is) arra szántam, hogy reggeltől estig itt leszek és megpróbálom két nap alatt megcsinálni a féléves feladatokat, mert, frankly, nincs máskor esélyem sem. Most is mást "kéne" csinálni, mert már megint több a feladat, mint a munkaidő. Úgy másfélszer. De visszatérve ahhoz a "sőt"-höz, nemcsak, hogy pénteken 17:40-kor felálltam a számítógéptől és elmentem jógázni, de ma délben is elkerékpároztam a szüleimhez, mert

1. Csak a munkahelyre és haza biciklizem mostanában, és az Árpád híd nem épp az a festői és kellemes környezet, amiért megérte anno beruházni egy drótszamárba.
2. Úgy volt, hogy zuhogni fog az eső megállás nélkül egész hétvégén, és nem tette, hanem hétágra sütött a nap.
3. Anyu halászlevet főzött és túrós csuszát.
4. Visszafelé lehetett jönni az Északi összekötőn, ami a legjobb hely egész Budapesten. Nem viccelek.

Mindazonáltal, miközben privátin lázadok az életem jelen időpontra igencsak becsontosodott, rettenetes rutinja ellen, azért jó volna tisztességgel megcsinálni a szigszak házikat és vizsgákat, és normálisan elvégezni a munkahelyi feladatokat, bármi is legyen a vezetői szándék a színvonalat és a határidőt illetően. És közben rendszeresen járni jógázni, meg minden nap főzni, meg időnként kitakarítani a lakást, más dolgokat nem is említve. De jelenleg választani kell ezek közül, és én nem vagyok jó kompromisszumokban.

Az elmúlt pár hét (hónap?) eseményei által saját jogon okozott hangulatromlást egy eleddig megmagyarázhatatlan, halovány déja vu fokozta. Aztán ma rájöttem, hogy mire is emlékeztet ez az egész.

Mondjuk, adott egy kapcsolat, ami tart már egy ideje, és valahogy egyre kevésbé érzed jónak. Nem is bírhatatlanul rossz, illetve külső szemlélőnek nehezen magyarázható, hogy az. Ettől függetlenül próbálod elmagyarázni a legközelebbi barátoknak (aztán a távolabbiaknak, végül bárkinek, aki véletlenül rákérdezett), hogy pontosan mi is a baj, és hogy milyen változást szeretnél, de hát azért vannak a jó barátok, hogy ilyenkor elmondják, hogy idióta vagy, és nehogy azt hidd, hogy másnak jobb, ez ilyen, az élet kompromisszumok láncolata, és például örülj, hogy nem iszik, vagy ver, és egész jól keres, meg viszonylag jól néz ki, meg nem nagyon bunkó, meg ilyenek. És hát ugye az is jó hülye, aki kilép egy kapcsolatból, csak mert csak, mert azt mondja, hogy ebből perspektívától és helyzettől függetlenül elég. Ezt így nem szokás, inkább egyikből másikba, ugyebár, azt elő kell készíteni, némi átfedés, kis maszatolás, jobb a tuti. A semminél bármi jobb, nem?

Szóval, hogy én tudom, hogy az élet kompromisszumok láncolata, és hogy nincs tökéletes, de azért nem tudom nem gondolni, hogy nekem ennél jobb jár, vagy legalábbis, hogy nem tudom abbahagyni az önsajnálatot, amíg nem lesz jobb (így járás esete...).

Én nem ilyen lovat akartam.

A szőkeszempillájú Tim elrontotta nekem visszamenőleg az I bike Budapestet*, amit sosem fogok neki megbocsátani, de in an interesting turn of events kellemetlen természete olyannyira elérte az általános ingerküszöböt, hogy N, sorstársam, a világ legcsendesebb, legalkalmazodóbb kolléganője múlt alkalommal csaknem ráborította az asztalt, amikor sikerült a hídszerkezeti témakörről is rákötni Jamie Winchesterre, és szóval most lehet, hogy új angoltanárt kapunk.

Vagy megszűnik az angol.

Ezen a ponton nekem már mindegy.

*Lenyomott egy laza félórás rantet arról, hogy akik szervezik, hibbantak, és égi csoda, hogy nem halnak meg tömegesen az emberek ilyen rendezvények alatt. Meg különben is, gyűlöli a bringásokat, mert mindig neki akarnak menni a járdán.

Budapest100

Nem is az én ötletem volt, de végül senki nem jött el, aki kezdetben lelkesedett.

Még apu sem, akivel 3(?) éve együtt voltunk először, és akkor úgy tűnt, nagyon jól érezte magát. Aztán most mégis valami olyasmi szöveggel állt elő, hogy egy 100 éves épület nem eléggel öregebb nála ahhoz, hogy érdekességet találjon benne.

Amúgy is megfigyelhető volt, hogy a rendezvény látogatóinak 2/3-a, szervezőinek 90%-a nő. És általában minden kulturális happeninggel ez a helyzet. Férfi ott jön be a képbe, ha viszik - vagy ha fellép. Nem világos, miért van ez, amikor pedig a kultúra hangjai közt még mindig jóval több a basszus, mint a szoprán.

Szóval szombaton egyedül vágtam neki a lepattant Rákóczi útnak (vasárnapra anyu is csatlakozott), és egy pillanatra sem bántam meg. Bemész a korántsem bizalomgerjesztő kapun, ott már gyűlik egy-két tanácstalan résztvevő, jobb híján elindultok felfele a lépcsőn, és egyszercsak egy hatalmas, üvegezett tetőt övező udvaron találod magad, asztalokon sorakoznak a lakók sütötte sütik, mellé tea, limonádé, szórólapok, tájékoztató füzetek, és vagy 50 érdeklődő. A lakók és az önkéntesek mindent bedobnak, előkerülnek a rég elfeledett történetek, a ház múltja nem várt részletességgel, be lehet járni a pincét, a padlást, megcsodálni a szépen megőrzött eredeti megoldásokat és a legelképesztőbb felújítási metódusokat (rozsdás acél rácsostartó szarufa helyett, ad-hoc lapostető a lebombázott padlástér helyén, komfort nélküli viceházmester lakból tetőteraszos penthouse...), nekem senki ne mondja, hogy ez nem érdekes...

És az a jó ebben az egészben, hogy száz éves házak (remélhetőleg) mindig is lesznek. Remélem, a rendezvény is marad...

"- És a szemem, az tetszik?
- Aha, az olyan, mint egy penészes kiflinek a sarka."

Mivel már unalmas írni (és feltehetőleg olvasni is), hogy semmire nem jut újabban időm, és a semmit beblogolni se, most összegzem, amire emlékszem az elmúlt két hétből.

Firstofall elkészült a bicikli, és azért nem kaptatok egyből hatszáz képet, mert sötét volt, mikor elhoztam. Aztán másnap reggel elaludtam, így munkába menet nem tudtam fotózkodni, aztán sötétig dolgoztam, aztán ezt még párszor, majd etöltöttem egy tragikus pénteket a BME-n, amialatt valaki rálakatolt a biciklire és máris lepattant a fényezés, igaz, csak egy pici pöttyön, de nem is ez a baj, hanem aznap este Albertfalváról zuhogó esőben tekertem hazáig, és csurom sár lett a járgány. És akkor gondoltam, majd ha lemosom és szépen csillog-villog, na majd akkor.

És akkor április elsején reggel elfelé menet nekitámasztottam a kerékpárt a lépcsőkorlátnak, míg bezárom a függőfolyosó ajtaját, csak épp arról feledkeztem meg, hogy már nem robotpilótás a kormány, mert megszerelték a Bajnokban, szóval egy szó mint száz, az ajtócsapódástól keletkezett rezgés elég volt hozzá, hogy a bringa jól eldőljön, és nekicsattanjon a korlátnak meg a lépcsőnek, és 3(!!!!) helyen karmolódjon/pattanjon le róla a fényezés, többek közt az elejéről, a gravírozott Chesini felirat mellől, amit a szerelmetes fényezőfiú olyan műgonddal húzott ki nekem arannyal.

Szóval, míg gyászolok, nem lesz fotó.

Aztán még történtek olyanok, hogy elfelejtettem emberekkel bánni, mert a szakmérnökin is kóstolgat egy csaj, számomra nem teljesen érthető okból, meg a munkahelyen is az egyik kolléga, amit mondjuk értek, csak nem tartom okosnak, kellemesnek meg pláne nem.

Ha már a munkahelyet említettem, áll a bál minden fronton, hogy a legszürreálisabbat említsem, munkanapjaimat azzal töltöm, hogy a híresneves BME-s épszerktanár (cége) által számunkra készített részletrajzait firkálom tele fuchsia színű tollal és epés megjegyzésekkel, ezzel hatalmas sértést és jelentős hatáskörtúllépést követve el, érzésem szerint hatékonyan kikövezve az utat a kírúgatás, vagy legalábbis egy jelentősebb horderejű fejmosás felé, de nem bírom nézni. Agyrém.

Szóval azon gondolkodom, hogy mit akar nekem jelezni az Univerzum azzal, hogy minden fronton falba ütközöm, és hogy miért nincs az Univerzumnak jobb dolga, ésvagy miért vagyok ennyire meggyőződve önnnön jelentőségemről.

Most fedeztem fel, hogy nagymamám háza szerepel (kis csalással) az idei Budapest100 műsorán!! Egyébként legszívesebben végigjárnám az egészet, de örülhetek, ha egy túrára eljutok...

Már szinte félve említem meg, de tegnap este újra konceren jártam. Kiscsillag.

Ami novum volt ezesetben, hogy senkivel semmi bajom nem volt! De tényleg. Szóval ilyen is van.

Először is nem volt előzenekar, ami kb 30%-ot javított alapból az est megítélésén. Aztán még pontosan is kezdtek viszonylag, ami újabb 20%-ot nyom a latba, és végül: teljesen normális volt a közönség minden egyes tagja (a környezetemben). Balra mellettem két huszonkevés éves srác volt, elkapott beszélgetésfoszlányokból kiindulva alighanem gépészmérnök hallgatók, és az első sor közepén álltak, és nem csajozni jöttek, hanem ténylegesen a zenéért, és látványosan, ragadósan jól érezték magukat. Elsőnek kezdtek ugrálni, amikor volt rá mód, ütemre tapsolni, kalimpálni, ordították a szöveget, ahogy kell. Két szám után azt vettem észre, hogy az egész napos péntek 13-a után csodával határos módon fülig ér a szám, akkora bulit csináltak, a zenekar, és a két egyetemista. Jobbra tőlem egy negyvenes pár állt, és ők is tomboltak, ahogy kell, igen, még a férj is, pedig nem ismerte a zenekart. És jobbra tőlük egy kigyúrt, tetovált, kopasz csávó a szilikonmellű szőke nejével, és ők is tudták az összes szöveget. A mögöttem álló lányok pedig sokan voltak és nagyon rajongtak, de engedélyt kértek, hogy lerakhassák mellém a táskájukat a színpad szélére, és bocsánatot kértek, amikor véletlen rosszul nyúltak valami holmiért és belémütköztek. Értitek. Az elmúlt uszkve 10 alkalom után már vártam, hogy mikor önt le valaki sörrel, vagy ejti a lábam elé az üveg borospoharát, vagy dörgölődzik hozzám izzadt, meztelen felsőtesttel, vagy valami. De nem. Egyszerűen mindenki normális volt!!!4négy

Amúgy, más, nem panaszkodás, hanem aggodalom, hogy Lovasi most már szerintem abszolút nem iszik vagy szív koncert előtt, de egyre ijesztőbb mértékig bírja elveszteni a fonalat műsor közben. Két számnak is totálisan elfelejtette a szövegét, aztán gondja akadt azzal is, milyen akkordokkal kezdődik egy harmadik, aztán motyogott valamit arról, hogy igen, sok a Kispál próba mostanában, és annyit basszusgitározott, hogy már nem tud gitározni, de szóval... Nem tudom, értem én, hogy régen is volt ilyen, de valahogy tök nyomasztó ezt látni. Főleg ahhoz képest, hogy mennyire zseniális az, amikor nem rontja el. Életem legjobb koncertje volt tavaly a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében a Kiscsillag, és ez a tegnapi is igen jól sikerült, én nem akarom, hogy ennek a történetnek szomorú vége legyen.

Hogy az "aktuális hétvégi" bejegyzés tolerálható csúszáson belül meglegyen, már-már haladó hagyományként megemlíteném, hogy szombaton megtekintettem a Vad Fruttik könnyűzenei együttes koncertjét, és előtört belőlem az állat.

Na, nem Likó Marciról téptem le az inget (sajnos), hanem lényegében összeverekedtem egy leányzóval, aki kitalálta, hogy ugyan egy órája megy már a koncert, de ő biza az első sor közepén fogja végigugrálni, hogy lehetekénis. És ezt úgy kívánta fondor mód elérni, hogy a vállam fölött átnyúlva belekapaszkodott az első sor előtt futó korlátba, ezzel mintegy fojtó ölelésébe fogva a mellettem álló lányt, engem meg a hóna alá csapva, és elkezdett oldalvást kettőnk közé befúródni. Egy pillanatra elméláztam azon, befér-e még közénk, és arra jutottam, simán, de nincs az az isten, hogy én ezt hagyjam. És akkor szépen betámasztottam a tenyerem a színpadnak, hogy a felkarom pont függőlegesen, álló helyzetem éles kontúrjaként álljon, és a csaj furakodását az igen hegyes könyököm gátolja, de ez nem különösebben akasztotta meg a tevékenykedését. Következő lépésként a legközelebbi zúzós számnál nem föl-le ugráltam, mint minden rendes ember, hanem igyekeztem oldalvást kilökdösni a vészesen javuló pozíciójából, teljesen számításon kívül hagyva az impulzusmegmaradás törvényét. Miután imigyen átismételtem némi gimnáziumi fizikát, és rájöttem, hogy hülye vagyok, betámaszkodtam teljes testtel a színpadnak, és a könyökömet a bordáiba fúrva (vagyishát ő fúrta a bordáit a könyökömre, ami továbbra is szorosan a törzsem mellett volt, szóval nem az én hibám), elkezdtem enyhe vállkörzásbe fogni, élvezettel konstatálva, ahogy pengeti végig a bordáit a csontom, remélem, neki is fáj, mert nekem kezd, alapon. Mikor ennek sem volt eredménye, már azon kaptam magam, hogy várom a következő refrént, amikoris majd úgy ráugrom maximális lendülettel a lábára, hogy megemlegeti, amikor észrevettem, hogy már abszolúte nem is tudok figyelni a zenére, annyira leköt a vörös köd, ami ellepte az agyamat, és alighanem nem ér ennyit az egész Fruttik.

És akkor elszégyelltem magam.

Túlestem az épületszigetelő szakmérnöki képzés első hétvégéjén, és finoman szólva is pipa vagyok.

Már az első reggel, felfelé küzdve magamat a déli lépcsőházban, azon gondolkodtam, hogy mikor végre eljutottam arra a pontra, hogy nem ismerem ki magam a K épületben, mi a fészkes fenéért jöttem ide vissza? És aztán pár óra elteltével arra is rádöbbentem, hogy az amúgy sem feltétlen pozitív emlékeim az intézményről utólag rózsaszín köd által homályosítottnak tűnnek. Túl ismerős volt az érzés, hogy a velem egy teremben ülő társaság nem épp generációnk (meg a megelőző másfél...) szellemi krémje, és az oktatók sem valami elitalakulat, de az viszont abszolút új elem volt a dologban, hogy még az a néhány igazán jó szakember is, aki véletlen órát tartott nekünk, is kínosan ügyel arra, nehogy valamit tanuljunk.

Oké, lehet, hogy rosszhiszemű vagyok, de hogyan ne lennék, amikor a félévre jutó 6x2 nap egyikéből másfél órán keresztül hallgathattam, hogy hogyan kell elkerülni a spamet és a vírusokat (informatika), illetve, hogyan alakult a bádogosképzés az elmúlt évszázadban kishazánkban, és milyen nehézségekkel küzd a szakmunkásképzés jelenleg (épszerk). Értitek.

A nívótlan kezdésre a hivatalos magyarázat az, hogy a társaság vegyes. És valóban az, de ez miért releváns? Adott egy képzés, ami nem ad semmiféle plusz jogosultságot, tehát a maximum, amiben reménykedhetünk, az némi presztízs, és ettől nem függetlenül jóadag magasabb szintű képzés, nemde? Ezért is van az egész ügy eleve építészeknek és építőmérnököknek (már ezt sem feltétlen értem...) meghirdetve. Aztán tipik BME-s trükkel azt a bravúros döntést hozták, hogy jöhet akárki, de diplomát csak építészek és építőmérnökök kaphatnak. Szóval van közgazdászunk is, aki fantasztikus jogalap arra, miért is hallgat 30 műszaki ember első-másodéves szintű (se) előadásokat.

Kiverném a balhét, ha merném. Egyelőre csak belülről bomlasztom a rendszert, hátha.

Bulldog ternészetemnek köszönhetően elértem, hogy a munkahelyi kollektíva mérhető százaléka így tél végére hetente járt a műjégre, és egészen pozitív volt a visszajelzés.

A bimbódzó közösségi élménynek a Műjég felháborítóan rövid szezonja ehét csütörtökön készül gátat szabni. Most lázas brainstormingban vagyok, mit kéne felvetni helyette. Olyasmi kell, ami:

• lehetőleg szabadtéri elfoglaltság
• lehetőleg van benne némi mozgás
• kooperációt igényel, vagy lehet közben beszélgetni
• rugalmas időbeosztással folytatható (6 után tudunk indulni jellemzően, kb f9-9-ig ér rá a banda)
• nem nagyon drága (alkalmanként fejenként max 1500, inkább 1000 Ft)

Minden ötlet érdekel!

Ma elvittem a kerékpárt a Bajnokba, ahol randevúm volt a fényezővel. Márminthogy munkafelvétel.

Odajött, bemutatkozott, a kézfogása olyan volt, mintha egy rongybaba a kezembe ejtette volna a kezét, de aztán egyből nekilátott felmérni a bringát, meg szimultán engem. Örült, hogy Chesini, mert hogy ez lesz élete második Chesinije, és ugye tudom, milyen ritka, meg nagyon menő, hogy ilyen szép állapotban van, és kérek-e sütit, nagyon finom (később elő is hozta, zacskóstul), meg nincs-e kedvem meginni egy kólát.

És megcsinálja 30-ért, csak el ne mondjam senkinek. Na, itt jön be az, hogy én aztán az a fajta látens feminista vagyok, aki azért irtó következetesen az ilyen jellegű megkülönböztetést sem viseli túl jól. Ilyenkor mi van? Már túl azon, hogy mondtam neki, hogy annyiért vállalja, amennyiért megéri neki, nekem az a fontos, hogy szép és jó legyen, ő ebből él, ez így tiszta. Szóvalhogy, ha megcsinálja 30-ért, és aztán legközelebb sem megyek el vele kólázni, akkor egy utolsó ribanc vagyok? Vagy ez hogy működik?

Heti emberi kapcsolatok poszt. Elvárásokról.

Miért fontos számunkra, hogy a barátaink mintaszerű, példás életet éljenek? Miért fontos az, hogy aki nekünk számít, az úgy éljen, ahogy szerintünk helyes? Kell-e lazítanom a barátságomat azzal, akiről megtudom, hogy őszintétlen volt valaki mással? Ha igen, élhető és helyes út-e szociális életünket a világban fellelhető maroknyi igaz emberre korlátozni?

Kérdés: kezdenél-e elvált emberrel? Válasz: soha. Megfontolandó: a saját nagyapád az volt. Kérdés: tudnál-e bízni valakiben, aki hűtlen volt? Válasz: soha. Megfontolandó: ha őszinte vagy magaddal, volt, hogy neked sem sokon múlt, és tudjuk, hogy nem a tett számít ebben a kérdésben. Kérdés: adnál-e olyannak, aki nem ad neked? Válasz: soha. Megfontolandó: amint az ellenszolgáltatás faktor a döntésben, már nem teljesen tiszta, ki ad, ki kap.

A heti tapasztalatom az, hogy bárkiről lehet olyan valóságnak megfelelő leírást adni, ami a lehető legrosszabb színben tünteti fel. Vajon, aki ilyen szemüvegen át lát másokat, az mit vesz ki ebből saját maga? Hogy neki is lehet? Vagy hogy ő az egyetlen igaz ember a földön?

Én nem szeretnék ez az ember lenni.

Péntek este MOME-s építész fimlkubba mentünk egy kollégámmal. Jacques Tati: Playtime.

Számomra érkezéskor derült ki, hogy ez nem hivatalos és szervezett egyetemi rendezvény, hanem konkrétan házibuli. Ilyen vedd le a cipőt a bejáratnál szinten. 7-re volt kiírva az event, f8-ra érkezett meg a jelentkezők zöme, a többit várva teljesen előre be nem jelentett módon a társaság pár tagja elmesélte, milyen pályaműveket nyújtottak be* egy építészeti tervpályázatra. A többiek érdeklődve hallgatták. Közben egyik lány a másiknak megjegyezte, hogy most is van valami kilátós pályázat, és hogy a nemtomkiék mekkora lúzerek, hogy öten dolgoznak rajta napok óta, ők bezzeg egy nap alatt letolták az egészet hárman. Na, ezen a valami kilátós pályázaton dolgozik az egyik legtehetségesebb kollégám két barátjával vagy két hete. Szóval itt, az előadások környékén jöttem rá, hogy semmi, de semmi közös témám nincs az egybegyűltekkel, teljesen más műsort néztünk eddig építészet címén. Ja, és az elején szedtek egyszeri tagdíjat a kis filmklubjukba, az esemény kiírása szerint ropira, üdítőre, de itt aztán kiderült, se ropi, se üdítő, bocsika, de meg akarjuk venni a projektort, úgyhogy inkább arra. Rendeljünk pizzát?

Aztán jobb híján 8 körül belekezdtünk végre a filmbe, és még csak a főcím ment, már elkezdtek az okosok fennhangon degradáló, humorosnak szánt megjegyzéseket bedobni, illetve a még meg nem érkezettekkel hangos telefonbeszélgetéseket folytatni, hogy hol merre kéne kanyarodni és melyik ház és melyik ajtó. Közben a film meg egészen zseniálisnak tűnt volna, de nem lehetett belemerülni, rosszabb volt, mintha egy csapat óvodással ültem volna neki. Erős ingert éreztem, hogy szóvá tegyem az egyre növekvő rosszallásom, de nem mertem, mert a kollégám, aki hozott, ismerte ezeket az embereket, és féltem, őt is megbántom. Csendben duzzogtam és öregnek és barátságtalannak éreztem magam.

A film végén aztán fél szó nem esett róla, hogy mit láttunk, vagy mit kellett volna látni, hanem egyből megvitatták, mit nézzünk jövő héten. Nem foglaltunk állást, hanem szépen elszivárogtunk. A metróba lefelé végül jól kimorogtuk magunkat, hogy ez mennyire tipikusan képmutató dolog volt, elejétől a végéig, egy össznépi performansz, hogy mi építészek vagyunk, és ezért építészfilmeket nézünk jól, bibi, holott annyira nem érdekli őket az építészet, sem semmi igazából saját zsenialitásukon túl, hogy az már direkt szomorú.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy öcsém művészhaverjai sem levitálnak ilyen távolságban a földtől, mint ez a banda, és mégis, egy egyszerű különbözeti vizsgával egy ilyen képzés után ugyanazt a tervezői jogosultságot lehet kapni a MOME-n, mint a BME-n. És ez hogy nem zavar senkit?

*Szellemváros Norvégiában, bányarobbanás okán néptelenedett el, csinálj vele valamit. Válaszaik:
a) dózeroljunk le minden házat, építsünk a helyükre vastagfalú betonkockákat, hogy legyen hova menekülni egy atomkatasztrófa-altípusú apokalipszis esetén
b) rakjunk a város köré 100 m oszlopmagasságú libegőrendszert, ahol a kedves nézelődők a látványt a fülkék ablakára high-tech mód kivetített infografikákkal kiegészítve élvezhetik és süllyedhetnek mély depresszióba a végeredmény képe és a kiírt háttértörténet segítségével
c) minden évben robbantsuk újra fel a bányát, csináljunk az egészből visszatérő eventet

Lassan egy éve tervezgetem, hogy teljesen felújíttatom a kerékpárt, többek között csodaszépre fényeztetem milliomokért.

Megütközéssel tapasztaltam, hogy bárkinek mesélek erről, élből azt regálja, hogy ne csináld, mert el fogják lopni. És persze, tényleg, egy kerékpárt nem nehéz ellopni, és a szép kerékpárt többeknek jut eszébe, de na. Komolyan azt gondoljuk, hogy nem érdemes olyasmit birtokolni, ami másoknak is kellhet? Az élet hány területére érvényes vajon ez a törvény?

Egy ideális héten

• kedden megyünk a kollégákkal korcsolyázni
• kedden és csütörtökön eljutok jógára (ugye kezdjük érteni, hogy lesznek itt gondok...)
• szombaton értelmes időben kiérek a piacra
• szombat délután szocializálódom
• meg péntek este is, vagy megyek koncertre, vagy valami
• eljutok péksüteményért majdnem minden este normális helyre (Lidl), hogy másnapra tudjak csinálni szendvicset
• esténként főzök, és nem égetem oda, és ehető is lesz
• minden nap olvasok legalább 20 oldalt
• vasárnap _pihenek_

Tehát egy ideális héten nem volna szabad érdemben túlórázni, és biztos, hogy egyik nap sem takarítok még úgy sem.

Fogalmam sincsen, hogyan fog beleférni az életembe az épületszigetelő szakmérnöki képzés, és eléggé biztos vagyok benne, hogy nem is szeretném kipróbálni, hogy sehogy, főleg ennyi pénzért nem, de csak hatévente indul kb, és hat év múlva én már ennél is öregebb leszek. (Mondjuk tök jó lenne, ha épp akkor lennék otthon az ennedik gyerekkel és pont sokkal jobban beleférne az életembe a tanulás, mint most, de ehhez a forgatókönyvhöz hiányzik pár biztosíték, hogy mást ne említsek, hogy például továbbra is legalább hatévente indítsanak egy ilyen képzést.)

A legrosszabb, hogy nem is tudom, számít-e valamit a szakmérnöki. Eddig sem a szakértelem hiánya akadályozott a világhódításban. Alapvetően a szakértelem és a dolgok tudása eddig még semmiben sem segített. (Igen, pesszimista peridódusomat élem, igen, nekem van olyanom is.)

A héten felfedeztem magamban a hajlamot a morális relativizmusra.

Az utóbbi hónapokban végigkövettem totális kívülállóként egy emberi konfliktust, a konfliktus egyik résztvevőjét figyelve. Ebből levontam az eléggé evidens konzekvenciákat az illető jellemére nézvést. Ezek a következtetések tényeken alapultak és elfogulatlannak tekinthetők. Aztán úgy hozta az élet, hogy a konfliktus másik résztvevőjéről is többet tudtam meg, és ez a plusz információ, nagy riadalmamra, elkezdte módosítani az "ítéletemet" az első résztvevőről.

Namost, tisztában vagyok vele, hogy amit írok, nagyon rosszul hangzik. Nem megijedni kéne a kép formálódásától ugyebár, hanem vállon veregetni magam, hogy képes vagyok a véleményemen módosítani további információ fényében, meg hát mindig kettőt hallgat meg a bíró, hol itt gond? Hát, valahol ott, hogy szeretnék továbbra is hinni abban, hogy egy gaztetten nem javít, ha gonosz ember ellen hajtották végre, hogy becsapni azt sem szabad, aki becsapott bennünket, hogy az emberi cselekedeteknek kell legyen kontextus nélküli értéke.

Félek, hogy ez a fekete-fehérből szürkeárnyalatba való haladás részemről abszolút nem fejlődés, hanem megtörés, a korral jár, mint az ősz hajszálak és az egyre rosszabb természet.

Tegnap B-vel szerveztünk magunknak egy meglepetés bulit, ha jól értem az értendőket.

Picit elgondolkodtam rajta, hogy tán nem véletlen megint ott voltam, és ha már ott voltam, akkor kiterjedt rám is a figyelem? Sokat javítana az önbecsülésemen, ha tudnék benne hinni*, hogy á, nem is, a közönség is így szervezte volna, szóval most erre gyúrok, aztán ha a gyanúm mégis igaz volt, hát így járt a világ. Egyébként annyira kínosan ügyelek arra, hogy ne hívassam meg magam helyekre, hogy már lehet, hogy a túlvégen jövök ki és ez önmagában agresszív ráutaló magatartás, de ez másvalakik problémája, nem? (Nem.)

Amúgy a bagoly** mellé kaptam pár gyomorszájra ható megjegyést is, úgyismint "fura vagy Dóri, nem is kicsit!" (ez az enyhébbek közül való volt), ugyanakkor meg az én hibám az egész, miért várom meg, míg mások őszintére isszák magukat, amikor én viszont nem iszom magamat feledékenyre ezalatt?

*Közben többen megerősítették (nem rákérdezésre), hogy eredetileg is így volt tervezve, szóval most Fülesnek érzem magam a Micimackóból, de remélem, nem irritálom annyira az olvasókat :) Plusz nyilván meg vagyok hatva!

**

Jelenleg az Another Bullshit Night in Suck City című könvyet olvasom (bevallottan a címe miatt vettem meg), és elgondolkodtam azon, tulajdonképpen mire megyek a fenenagy előrelátásommal az életben. A körülményeim egyetlen szelete sem biztosabb, mintha tervek és koncepció nélkül élnék bele a világba, Bostonban dolgoznék egy hajléktalanszállón, hajón élnék nyaranta és nem szánnék semennyi energiát egy védőháló kiépítésére.

Nem azért ért ez a felismerés, mert a könyv karaktereinek olyan prímán bevált ez a fent vázolt attitűd, csak egyszerűen nem bírom nem észrevenni, hogy amire vittem így perceken belül 29 évesen, ahhoz k*rvára nem szükséges ennyit strapálnia magát az embernek, gyomorgörccsel gondolni a következő munkanapra, utolsó idegszálig küzdeni szakmai és egyéb elvek miatt.

Kérem a detektálható különbségemet, az elismerését annak, hogy erőfeszítést teszek. Kérem a participation awardomat.

És akkor rájöttem, miért szeretem Háy Jánost

"...egyvalamit végig különösen fontosnak tartott munka közben. Azt, „hogy ne kerüljön bele fejlődés, mert nem hiszek a fejlődésben, az ilyen felnövekedéstörténetben pedig a fejlődés eleve idegesítő, afféle ideológikum, ami persze önkéntelen is kinyírja a művészi szándékot."

Amúgy tegnap Kiscsillag koncerten voltam, és rájöttem, hogy nem szabad az Akvárium klubba járni.

8-tól volt kiírva a koncert, ez rendszerint 7-es kapunyitást jelent, ideges is voltam, amikor csak háromnegyed hétkor sikerült elindulni a munkahelyről. Ehhez képest mikor odaértem, még nyitva sem volt a ruhatár, háromszor is elővettem a jegyemet, hogy biztosan aznap lesz-e az esemény, megkérdezni nem mertem. Szóval már a ruhatárban is első voltam negyed nyolckor, és a zárt ajtók előtt is egyedül álltam vagy fél órát. Aztán elkezdtek szállingózni az emberek, és én egyre biztosabb lettem benne, hogy hihetetlenül idegesít mindenki. Kezdve azzal, hogy például, ha valaki megérkezik egy koncerthelyszínre, ahol áll egy kisebb sor az ajtó előtt, akkor vajon mégis mit gondol, aminek eredménye az, hogy odaáll a sor elejére, netán még meg is próbál benyitni? Mondjuk valószínűleg jól tudok szemmel verni, mert senki nem maradt előttem, miután rájött, hogy jé, valószínűleg azért állunk kint, mert bent nem tudunk.

Szóval 8-kor engedték csak be a népet a terembe, ami kicsit necces, és sejthető volt, hogy nem fog egyhamar senki a húrokba csapni. Segond, tudunk várni a remek előzenekarra. Gondoltam, majd megpróbáltam nem nagyon felhúzni magam az előttem álló becsült két órában. Egész jól ment volna, ha a szolid háttérzene az ilyenkor megszokott klasszikus, senkit sem bántó ismertebb rockrepertoárból került volna ki, de neeeem, (kigugliztam közben), az Óriás méltán világhírű nemtommelyik lemezét rakták be, végtelenítve. Egy jó számuk sincs. Egy se. De már valamelyiknek tudom annyira a szövegét, hogy megtaláltam őket a világinterneten. Halkan elkezdtem aggódni, hogy miután hallgattam őket több, mint egy órát dobozból, élőben is megszólal, hogy úgykelfááátdönteni, de szerencsére nem ők játszottak, hanem a Kalef. Negyed tíztől.

Kilenc körül viszont becsapódott mögém a második és perpillanat utolsó sorba két csitri, közülük az egyik úgy vette fel a startpozíciót, hogy a combja a seggembe nyomódott, lehelletét a tarkómon érezhettem. Pár percig mély önvizsgálatot folytattam, hogy vajon el bírom-e ezt viselni huzamosabban, arra jutottam, nem valószínű, aztán körbejártam azt a kérdéskört is, vajon mennyire extrém, hogy ez így van, és úgy döntöttem, hogy mindent összevetve igazából semennyire, majd megütötte a fülem, hogy a csajok mellett álló nő éppen azt magyarázza, hogy kicsit állhatnának arrébb, mert ide még várták pár barátjukat, mire a nyakamba lihegő leányzó nagy elánnal belekezdett, hogy koncerten nincs foglalt hely, igazán tudhatná. Na, ekkor fordultam hátra, vettem mély levegőt, majd egy szuszra közöltem, hogy az tény, hogy foglalt hely nincs koncerten, de ha egy pasi állna hozzám ilyen közel, az szerintem kimerítené a szexuális zaklatás fogalmát*, és tekintve, hogy mögötte nem áll _senki_, mert rohadtul nincs még _senki_ a teremben, szerintem igazán eltekinthetne a teljes testkontaktustól, kettő centimétert kérek, köszönöm. A csajban egy pillanatra bennakadt a szó, majd rákezdett, hogy de koncert, ha zavarnak az emberek, miért nem állok hátra? Erre közöltem vele, hogy érzésem szerint picit régebben járok koncertekre, mint ő, és a műfajnak nem része egymás taperolása tizedháznál, továbbá ne reménykedjen abban, hogy elállok előle, miután hét óta itt rohadok. Erre még bedobta, hogy de pont mögötte van egy lépcsőfok. Mondtam neki, hogy ez bizony egy viszonylag kemény világ, de elárulok egy ősi titkot, miszerint is lehet fél talppal lépcsőn állni, urambocsá' a lépcső mögött is, rábízom a döntést. Majd visszafordultam. No, innentől kezdve egészen a főműsor közepéig arról beszélt a két spiné, hogy mennyi hisztis p*csa van ma este is mindenhol, de mivel a nagy háborgás dacára kiállt az intimszférámból, a dolgot az este legnagyobb győzelmének könyveltem el.**

Tulajdonképpen rendkívül meglepő módon a Kiscsillag villámgyorsan átszerelte a színpadot magának az előzenekar után, és akváriumos mércével majdhogynem normál időben, tíz körül bele is kezdtek a buliba - mint később összeállt, a dolgok ilyeténmód történt sűrítése az online közvetítésnek lehetett köszönhető -, de nem, továbbra sem értem, hogyan lehet úgy koncerteket szervezni, hogy a belváros közepéről nem jut haza a közönség nappali járművel. Nonszensz.

*Kacérkodtam a gondolattal, hogy belemenjek, hogy ez igazából eléggé heteronormatív dolog, mert tulajdonképpen az ő esetében is beszélhetünk erről, de aztán úgy döntöttem, hogy a mondandóm lényegét így is kis valószínűséggel fogja csak venni a bige.

**A másik ez:

Életem első koncertfotója, amin látszom, felismerhető vagyok, és nem nézek ki extrém bután.

Most kicsit úgy érzem magam, because of reasons, mint az állítólagos béka, akit, ha beletesznek a forró vízbe, kiugrik, de ha  langyosba teszik, és lassan adagolják a kakaót, prímán meg lehet főzni.

On a slightly unrelated note, szerdán eltűntek az összes irataim, a bankkártyáim és a SZÉP kártyám, amire én teljesen arányos pánikkal reagáltam, és csütörtök reggel a gyászos arckifejezésemre rákérdezőknek meséltem, hogy elveszett vagy -lopták, és hát a nyolckerben jártam előző este, szóval igazából mindegy, melyik, és akkor mindenki sajnált, és kedves kollégák vettek ki nekem pénzt a bankból, meg ilyenek, erre megkerültek az iratok.

Végig itthon voltak.

Hogy pontosan mióta és hogyan, azt nem tudom. Mindenesetre irgalmatlan ciki lesz elmesélni. De azért nem elmesélni valahol cikibb.

Amúgy iratok érvényességét visszaállítani nem sokkal kevesebb utánajárás, mint újrakészíttetni őket. Pénzt például nem tudok felvenni továbbra sem, mert 1) a bankkártya letiltása nem visszavonható 2) a személyazonosság igazolására szolgáló okmányok ügyintézésre való felhasználhatóságának újraengedélyezését csak hétköznap, banki nyitvatartási időben lehet intézni.

Minden problémámra megoldást jelentene egy banki munkahely, ugye. (Nem.)

Vettem egy rahedli növényt, hogy jobb kedvem legyen tőlük. Most már egy sincs, aminek ne lenne baja. A múlt héten egy konkrétan feldobta a pacskert, egy meg még december végén majdem. A legtöbbnek, jelen érzéseim szerint az a baja, hogy sötét van.

Nade, hogy még a zamio is kornyadozzon, az azért több a soknál. És a neten olvasottak alapján vagy túlöntöztem, vagy alul, vagy fázik, vagy valami eszi, vagy nem jó a földje, de átültetni meg nem nagyon érdemes így januárban (amúgy sem bírja jól, hát még ilyenkor), szóval tele a lelkem az egész bagázzsal.

Ma találkoztam egy barátnőmmel, akivel gimiben nagyon sokat lógtunk együtt, és valamiért úgy lett mégis, hogy érettségi után egészen nagyjából a diplomáig nem beszéltünk újra, aztán találkoztunk egyszer, elmeséltük az elmúlt sok évet, aztán megint jópár év szünet, és ma megint felvettük a fonalat. És a nagy beszélgetésben szóba került a skype és az egész világinternet, hogy vajon lehet-e egyáltalán virtuálisan kapcsolatot fenntartani valakivel.

Szerintem lehet, de valahogy nem tud közel sem olyan hatékonyan működni, mint személyesen. A. barátnőm hatodik éve külföldön él, és igyekszünk viszonylagos rendszerességgel kontaktálni mindenféle virtuális eszközökkel, és mindig úgy tűnik, hogy sikerül képben maradni, aztán hazalátogat, és elmegyünk sétálni, és tényleg semmi mást nem csinálunk, mint megyünk az orrunk után, és tépjük a szánkat, és mégis sokkal, _sokkal_ több minden derül ki ilyenkor, mint akár heti rendszerességű emailekből és skypeolásból. Amikor itthon van, még telefonon is más, összehasonlíthatatlanul jobb és könnyebb vele beszélni, mintha nincs itt. Mert benne van a helyzetben, hogy akár felvethetem, hogy találkozzunk fél óra múlva a Széna téren, és ez, ha nem is él vele az ember, egy személyes jóllétet nagyban javító perspektíva. (Kicsit úgy, mint ahogy anyukám mesélte, hogy a hetvenes években önállósodási vágyból budapesti létére Szegedre jelentkezett a bölcsészkarra, és ugyan nyugdíjas szülők kispénzű diák gyermekeként fel sem merült, hogy lenne pénze színházba járni, de szabályosan fojtogatta a tudat, hogy Szegeden csak egy színház van és két mozi, és ő nem nézhet azt, amit akar, csak amit ott épp játszanak.)

Igazából jó volna rájönni, mitől működik így ezeknek a dolgoknak a pszichológiája, és aztán megpróbálni valahogy agyban meghackelni a rendszert, mert jelenleg totális lehetetlenség, hogy számomra minden fontos ember karnyújtásnyi távolságra legyen, viszont az igazán fontos dolgok igenis elérhetőek internetkapcsolattal és pici szervezéssel, akkor hát minek ezt lélektannal bonyolítani?...

Tavaly január 1-jén 5-6 óra alvás után felkeltem, bebuszoztam a teljesen elhagyatott irodába és befejeztem egy költségvetést, nem konkrétan aznap, hanem még másnap is, bent aludtam két órát a kanapén, majd felkeltem és folytattam, míg kész nem lett, közben a buliról megmaradt dhalt meg csipszeket ettem.

Nem vagyok babonás, de az elmúlt évben ezzel egészen hasonlatos módon jóval többet dolgoztam, mint amennyit jól esett volna. Így hát ma:

• aludtam 8 órát (délig)
• normálisan megreggeliztem
• főztem egy egészen tűrhető bablevest, amiben nem az a kunszt, hogy jó lett, mert nem lett jó, viszont volt benne rántás, és én nem tudok rántást csinálni, de most sikerült, sőt, csipetkét is csináltam, amit szintén nem tudok, és kemény is lett, de legalább nem oszlott szét undorító bevonatként a leves tetején, mint korábban már tapasztaltam ilyesmikkel
• félreraktam egy magamhoz képest egészen jelentős öszeget a tegnap nyitott megtakarítási számlámra
• kitöltöttem normálisan a LinkedIn profilomat - passz
• befejeztem a könyvet, amit a kockaharcos karácsonyozáson kaptam (aki nem érti, nem érti :))

És még csak este 8 van. Ami kimaradt, az a szocializálódás, ámbár ha belevesszük a tegnap este ma hajnalra tehető részét, akkor idén egész sok emberrel leszek mérhetetlenül barátságtalan, az ő minden jószándékuk ellenére, hát-hát...