A szűcs, aki időnként átver, és más mesék

Emlékeztek, hogy a baglyozás utáni kényszerszünetben elhatároztam, hogy minden, eladdig halogatott teendőt elintézek? És ennek keretein belül elvittem az irhámat a szűcshöz tisztíttatni és a zsebén egy 15x4 cm-es bőrdarabot kicseréltetni? Na, hát még mindig várok az eredményre. Először elvállalta, pofátlan sok pénzért és másfél hetes határidővel. Gondoltam, ejha, de nincs idő másik szakembert keresni, az ő munkáját legalább ismerem, a kabátot két éve ő alakította át egy ilyen harang alakú, értelmezhetetlen valamiből, amit anyu impulzusszerűen vásárolt harminc éve (bizonyos viselkedésminták jól követhetően öröklődnek nálunk anyai ágon...).

Másfél hét után telefonált, hogy a tisztítás már kész, de a javítás még nem, türelmemet kéri, következő hétre számítsak, hív, ha kész. Következő héten újra hívott, hasonló szöveggel. Aztán többet nem hívott. A hiány feltűnt, viszont eléggé gyorsan pörgött a munkahelyen a gépszíj ahhoz, hogy ne legyen prioritás az utánajárás, így a karácsonyi szabadságblokk első napján fogtam magam és meglátogattam személyesen az üzletben. Előadtam neki, hogy november végén vittem oda, rövid, világos, és a tisztítás meg a zseb, és hogy vinném. Jaj, persze, emlékszik, csak nincs itt a kabát, hanem a műhelyben van (????? szerintem a műhely konkrétan a bolt hátulja, a függöny mögötti részen), délután 5-re, ha vissza tudok jönni, addig elhozza. Kizárt a délután 5 (uszkve 600 ajándék beszerzése volt hátra, nem Óbuda szívében terveztem körözni értük), jó, akkor a két ünnep között bejön, 29-e 14 óra jó? Igen, jó, legyen így.

Tippelhettek, volt-e egy árva lélek a boltban, amikor ma lélekszakadva, 14:00-kor megérkeztem elé? Bingo. Előkotortam a telefonszámot, már épp tárcsáztam volna, mikor hív. Jónapot, én a szűcs, és eztésezt keresem. Én volnék, itt állok a bolt előtt, ön hol? Hogyhogy hol? Dehát azt beszéltük, hogy ma telefonálok, hogy mikor jöhet a bundáért*, most még jövök felfele vidékről, holnap délután 4 megfelel? Erre már nem bírtam magamban tartani, hogy nem, nem ezt beszéltük, hanem, hogy ma kettő, de persze, akkor legyen holnap négy. Jó, akkor holnap, kezitcsókolom.

Namost. Egyrészt nem véletlenül nem keménykedtem eddig vele, mert meggyőződésem, hogy jelen pillanatig hozzá sem nyúlt a kabáthoz, és nem akarom, hogy mérgében még el is szúrja. És mert nem vagyok túl asszertív, és hiába játssza ugyanazt piciben, mint Kata, őt a túszul ejtett irhakabát miatt kevésbé tudom otthagyni a fenébe. De most már irtó kíváncsi vagyok az alighanem világ legszebben kicserélt zsebdarabjára, amire több, mint két hónapot érdemes várni. És az egyetlen ok, ami miatt már hulla mindegy, mikor lesz kész, hogy tegnap mérgemben vettem egy vastag _és_ fenék alá érő _és_ kapucnis télikabátot 9000 Ft-ért (meg egy sálat 6000-ért, igen, szerintem is abszurd), ami konkrétan többet fog érni a hideg ellen, mint az amúgy gyönyörű és pihepuha és könnyű irhám, amivel csupán annyi a  baj, hogy rövid és nincs kapucnija (hozott anyagból, ugyebár...).

És ma megvettem a túrabakancsot is.

Lassan kéne dolgozni is, a pénzköltés már igen jól megy.

*Még ha feltételezzük is, hogy én emlékszem rosszul, mennyire reális, hogy még időpontot is megbeszéltünk egy telefonhíváshoz? Naugye.

A saját előző bejegyzésemre is reflektálva meg kell, hogy állapítsam, hogy kevés kellemetlenebb embertípust tudok elképzelni, mint akinek mindenkiről és mindenről van egy becsmérlő szava, ezzel (ügyetlenül) leplezve alátámasztandó saját szellemi/morális fölényét.

Én miért vagyok ilyen?

Öreg vagyok és keserű

Akusztika leadandó helyett, hőemelkedésre hivatkozva kb a 200. oldalnyi blogot olvasom (pedig baromi jó könyveket kaptam karácsonyra), és kezdem azt érezni, hogy a várandós és kisgyerekes anyukák sokat gyakott szókincstorzulása (pocaklakó) kanyarban nincs ahhoz, ami a magyar bloggerszférában elharapódzott. Illusztrálnám:

• eski
• bulika
• cukiskodás (értsd: amikor két, egymást szerető ember harmóniában együtt van épp?)
• főni
• melóka
• yolóka

Hogy ez miért? A jelenség annyira általánossá vált, hogy a fenti változatok az érintett kifejezések alapverziójának tekinthetők mára.

Tudom, hogy a nem sok engem olvasó 105 százaléka blogger, és nálamnál jóval olvasottabb blogger, szóval őszintén kérdem és nem kötözködésből. Csak nekem furcsa és zavaró?

Hatalmas problémáim

Volt ősszel egy Tátra túra pár kolléga szervezésében, amire nem tudtam elmenni, mert Carlos és a baglyok. De sejtettem, hogy jó móka lehetett, és aztán nemrég tartottak egy élménybeszámolót a résztvevők, és valóban.

Tavasszal lesz egy újabb, és ezt kivételesen talán nem üti sem az államvizsga, sem az utolsó(?) szeánsz Carlosszal, úgyhogy erre tényleg el kéne menni. Csakhogy nekem egy árva alkalmas darab felszerelésem nincsen magashegyi túrához. Persze majdnem mindent be lehet szerezni apránként, van néhány hónapom, no de bakancs is kéne, méghozzá bejáratott bakancs. Kifaggattam öcsémet, hogy milyen legyen, és végül is jól beleválasztottunk a sűrűjébe, és kitaláltam, hogy ha már lúd, meg húsz év múlva is biztosan megyek még majd, ha nem is a Tátrába, de a budai hegyekbe, mittudomén, szóval akkor Hanwag. Hanwag Tatra. (Hogyan tapsoljuk el a karácsonyi ajándékpénzeket kevés lépésben című műsorunkat látják.) Az a jó ebben a márkában, hogy már nem one size fits all alapon áll a kedves végfelhasználóhoz, hanem van belőle normál szélességű talpra, meg keskenyre, meg szélesre, meg bütykösre is. De. Színválaszték csak a normálból van, a többi meg a világ legunalmasabb (és nyilván legautentikusabb, echte bakancs-színű) barnájából van. És nekem az "őszi falevél" meg esetleg a hamuszürke színű tetszik. Jóhogy. Akkor is, ha 95%, hogy az én lábfejem a precíz németek szerint már széles. Az érzelmi gyötrődést elméletileg nem muszáj fejben lejátszanom, vásárlás/rendelés előtt lehet itthon próbálni. Csakhogy ha mindkét szélességből szeretnék minden méretet felpróbálni, ahhoz be kell járnom a Ferenc körút-Budaörs-Miskolc (értelemszerűen ez utóbbiból inkább berendelném valamelyik pesti boltba) háromszöget, amihez sem időm, sem kedvem, főleg, hogy ennyi strapa után úgyis az fog kiderülni, hogy a wide kell. És sehol nem találok táblázatot arról, hogy mégis hol mérve hány mm az a wide, én nem is értem.

A másik, még óriásibb probléma az, hogy sajnos bementem a Fiókba 23-án, elvileg anyunak venni egy szép jegyzetfüzetet, gyakorlatilag persze vettem neki is, de véletlenül egy technikailag nem fölösleges smaragdzöld Leuchtturm-ot (ebbe németet fogok írni, ezt ígértem magamnak), és egy technikailag is tökfölösleges Nuunát.

(Akit nem izgatnak egészségtelen mértékig a papíráruk, az kímélje meg magát a folytatástól.)

A Nuuna mentségére legyen mondva, hogy nagyon szép a borítója, és a lapok éle is színes. Meg fehérebb és vastagabb benne a papír, ami, lássuk be, engem hol érdekel, annyira minimál módon használom a pöttyös könyveket, hogy a legpóribb füzetben is elmenne. De! A teljesen jól használható 5x5 mm-es osztás helyett ez ilyen elképesztően sűrű, 3,5x3,5 mm-es mezőkre van összepöttyözve, ami szimplán szedve olvashatatlanul sűrű, duplán valahogy elvész a varázsa, plusz nem fér bele úgy 31 sor, ahány napos tud ugyebár lenni egy hónap, szóval ki találta ezt ki? Hát a legalapvetőbb kérdés egy A5-ös füzet felosztásánál, hogy kifér-e a március. Hát nem?

Nem.

Főleg régen voltál jó*

Az volt, hogy meghirdettem a céges karácsony napjára szóló Aréna jegyem eladni vagy cserélni ugyanolyan kategóriájú, szombati jegyre, és be kell vallanom, hogy picit jobban drukkoltam az eladásnak, mint a cserének, de csere lett belőle.

Igazából nem történt semmi tragikus. Ákossal nem az a baj, hogy idióta**, még csak nem is az, hogy nem kimagaslóan jó előadó/dalszerző/szövegíró, hanem, hogy eléggé látványosan unja, amit csinál. Persze lehet reménykedni, hogy ez egy szokásos hullámvölgy, eleve, mennyire beteg gondolat gigakoncertet szervezni úgy, hogy marha rég nem volt új lemez, sikeres meg pláne, de őszintén szólva nem látok reális okot reménykedni abban, hogy ebből a kátyúból kikeveredik még. Tulképp mit várok, lassan 50 éves szegény, már picit beindult a nosztalgiajárat, hát legfeljebb nem velem megy tovább.

Az igazi baj az, hogy nem csak engem, az örök elégedetlent nem mozgatta meg ez az idei program, hanem úgy érzem, hogy senkit sem. Ha egy koncerten a harmadik sorig be tudnak húzódni a végig összefont karral, teljesen mozdulatlan állók (és nem mind emberáldozat), ha az elmúlt közel 30 év egyszerre legalább négy különböző pontjáról merchandise-ba öltözöttek sem ugrálnak több, mint bruttó 15 percig, ha a ráadásra villámszünet után kell visszaérnie a zenekarnak, mert félő, hogy a feltűnően halk*** taps nem fog kitartani addig, míg a főhős átöltözik, szóval akkor marhára vérfissítés kell, és lecserélni az egész avítt garnitúrát, aki az ügyön dolgozik, a frontember maradhat (ha már a neve alatt fut a kóceráj), de kapja össze magát, kezdetnekk adja le az elkényelmesedés legegyértelműbb jeleként rákúszott utolsó 10 kilót, mert ciki a nagyterpesz ebben a formában.

Fáradt volt, unalmas volt, nemhogy a jegy árát nem érte meg, de a sorbanállást a ruhatárnál sem. Szomorú vagyok kicsit.

*Kár, hogy nem játszották, kedvenc bonanza számom.

**Őszintén, melyik könnyűzenei előadó nem az? És értem, hogy nem mindegy, hogy hogyan hülye valaki, de tényleg nem érzem szélsőértéknek a dolgait, meg nem is nagyon látom relevánsnak abból a szempontból, hogy hogy érzem magam a koncerten.

***A Quimby és attól közönségméretben lefele bármilyen előadó örülne neki, de ez elvileg egy népgerjesztő műfajú előadás, orkán szokott lenni, előtte-utána-közben, és még két éve is volt.

Az első lehetséges nap megvettem Orfűre az ötnapos jegyet, szállás már az első óra után nem volt, de lehet, hogy mégsem kell majd idén napokig hideg vízben zuhanyozni,

mert majdnem biztos, hogy akkor lesz az államvizsgám.

Hamarabb engedtek el minket a szakmérnökiről, és úgy döntöttem, nem sietek haza megírni az akusztika házit (fogom még én ezt bánni...), hanem megyek és nézek dolgokat magamnak és ajándékba. Ajándék ügyben nem ihletődtem meg, azaz, de, csupa olyanoknak, akiknek már megvan, mit adok.

A magamnak nézelődés közben meg csak azon járt az agyam, hogy így sem férek a szekrényekben. Ennek egyik oka a mérhető mennyiségű fölösleges cucc *, de az az igazság, hogy a haszontalan dolgokat kidobom/elajándékozom állapottól függően, ami ritkán használt tárgyam van, az általában kéne, csak pl nem pont olyan, de pont olyan meg nincs. Tudom, ilyenkor ezektől meg kell szabadulni, és helyette venni azt, ami igazán olyan, de én enyhe kétkedéssel fogadom az ilyen távol-keleti minimalista trendeket, szerintem ez is a túlfogyasztás egy formája, csak a cucc egy része bizonyos átfutási idővel a kukában landol, nem tudom eldönteni, hogy ez így különösen képmutató, vagy éppen, hogy igazán őszinte.

A másik ok, hogy igazából lényegében egy 12 négyzetméteres szobában van kb mindenem, meg egy nem túl nagy konyhaszekrényben, és a holmik szekrényből való kiömlésének lehet oka, hogy kevés a szekrény. Szóval ha meghatódom egy igazán szép étkészleten, rögtön a következő gondolat, hogy de hova teszem, van tányér, amiből ehetek, nem az enyém, de van. És ugyanez bútorokkal, mindenféle lakásba való dologgal. Egy része persze jöhetne, de abba belegondolni, hogy minden, amit most vennék, technikailag fölösleges, viszont belátható időn belül költözni kell majd vele, ez elég nagy visszatartó erő.

Szumma szummárum az a bajom, hogy minden tárgyi feltétel hiánya ellenére úrrá lett rajtam a fészekrakhatnék, és borzasztóan nyomaszt, hogy ez még jó darabig nem téma. Pedig hát az én koromban a szüleim még a szüleikkel éltek, mit várok?

Szóval végül csak bevetettem magam a Lidl-be és többek közt egy 800 g-os parmezán tömbbel távoztam. Fajlagosan megérte amúgy, de baromi dühös leszek, ha (amikor?) rám romlik a fele. Recepteket várok!

*Illusztrációnak legyen elég az, hogy múlt héten spontán szerelmi hévből megvettem a stabilo pasztel színű szövegetkiemelőit az összes elérhető színben, és nem tudom, mire használjam, mert nem tanulok hosszú szövegekből, a pöttyös könyvet direkt nem színezem, hogy ne legyen bonyolult, a munkahelyi dolgokhoz meg sajnálom ezeket a kincseket bevetni.

Ha valaki olvas a magyar kockaharcos karácsony résztvevői közül, annak: spoiler alert!!

Semmi konferencia

Sikeresen beadtam a telefonom is a kabátommal együtt a ruhatárba, így nem tudtam fotót lőni arról, ahogy Likó Marci kukás-buddhista jelmezben rázza a seggét, pedig ez kb az est fénypontja volt.

A sorozat messze legerősebb tagja a 2. volt*, az összevont 1-2 után sejthettem volna, hogy ezt nem muszáj erőltetni, de ez már kifejezetten kínos volt helyenként. Az egész recept azért működött eleve, mert inkább koncert, mint színház, a számok a zenekar munkásságának veleje, a sztorit pedig a dalokra írta egy írástudó. Ezek viszont már határozottan Lovasi kvázi-liftzenéje Földes Eszter önmegvalósításához, akármiben is álljon az. És magukkal rántottak egy csomó tehetséges és lelkes művészt, ez a legdühítőbb. Péter és Erika, for real.

Kár érte. Maradtam volna inkább otthon akusztikát tanulni.


*És a második rész nyilván az egyetlen, amiről nincs felvétel.

Hello, hello, nem tűntem el

Vagyis, de, de nem végleg. Prózai és előre sejthető oka a posztok hiányának a munka. Most egy olyan projekten dolgozom, amit január végén kell leadni, de nem hivatalosan megígértük, hogy karácsonyig kész lesz, viszont minden ptojektszereplő e hét péntekre be akarja (és fogja) fejezni. Doesn't compute.

Mindenesetre én nem állok elég jól ehhez a péntek ez. Úgyhogy ma egész nap épszerk konferencián fogok ülni.

Nem szoktam politizálni, mert nincs energiám rendesen tájékozódni, és félinformációk alapján az elképzeléseim saját magam előtt sem állnak meg, nemhogy még másokéval ütköztessem őket. Jelen pillanatban már szűrni sem tudom a facebook falamat, mert a maroknyi ember, akire kíváncsi vagyok, belföldi és amerikai politikával okádja tele a rendszert, ha őket is kiiktatom, nem marad semmi. Tényleg, végtelenül elegem van az évek óta állandósult kampányhangulatból (emlékeztek még arra, amikor volt egy-két-év viszonylagos nyugi két választás között? én még igen), és különösen abból a fajta kommunikációs kultúrából, ahol mindenki úgy bömböli tele a véleményével a világinternet ráeső részét, mintha elképzelhetetlennek tartaná, hogy értelmes, gondolkodó ember másra jutott volna, mint ő (echo cahmber).

Úgy akartam megírni ezt a bejegyzést, hogy előtte legalább végignézem a három elnökjelölti vitát, de belátható időn belül erre nincs esély, és tulajdonképpen nem számít. Mert reálisan azután sem tudnám felmérni, hogy legalább szerintem milyen a két jelölt. Viszont azon félinformációk alapján, ami minden törekvésem ellenére az elmúlt években eljutott hozzám, én ténylegesen nem tudom mire vélni ezt az össznépi megütközést és döbbenetet, amit a választási eredmény kiváltott. A következő megfigyeléseim vannak:

• Az okos és a buta, a tájékozott és a tájékozatlan emberek szavazata ugyanannyit ér, és bár ezen én is hajlamos vagyok bosszankodni, azt kell, hogy mondjam, hogy ez jól van így, már csak azért is, mert hol húznánk meg a határt és mégis, mi alapján? És ha ezt az alaptézist közelebbről megvizsgáljuk, rögtön kiderül az első probléma azzal a közszájon forgó, okos kis mondással, miszerint: ne vitatkozz idiótákkal. Igenis kell. Nem összeveszni, hanem egyrészt megérteni, ténylegesen, és nem csak olvasmányaink és filmélményeik alapján elképzelni, mit gondolhat az, aki mást gondol, és miért; másrészt megpróbálni valós választ adni a másik felvetéseire. Az átlag alatti emberek ugyanannyian vannak, mint az átlag felettiek, az átlag ott van, ahol, cél, hogy mindenki megértése és gondolkodása fejlődjék, így globalice az emberek tudnak jobb döntéseket hozni. Maguknak.
• Az előzővel rokon gondolat, amit sok verziójában lehet megfigyelni bizonyos érzékeny kérdéskörök tekintetében, hogy egyes álláspontok képviselőivel effektív tilosnak tűnik leállni eszmét cserélni, pláne médianyilvánosság előtt, mert akkor az adott álláspont ugye kvázi legitimizálódik, publicitást kap, magunk segítjük teret nyerni. Hogy, hogy nem, ennek mégis, minden esetben az a végeredménye, hogy az adott álláspont azért csak eljut minden fogékonyhoz, ráadásul kizárólag steril és megkérdőjelezetlen formájában, mert senki kulturált ember nem hajlandó az érzékeny kérdést rendesen körberágni, magára valamit is adó értelmiségi nem fog elgondolkodni azon mélyebben, miért alakulnak ki tolerálhatatlan averziók és frusztrációk az alantas rétegekben, kvázi gondolatbűn. Ergo az említett alantas néprétegnek esélye sincs másra rezonálni, mint arra, aki a legzsigeribb módon és jellemzően egyedüliként ragadta meg a problémakört.
• Végül, hogy ahhoz visszacsatoljak, miért is nincs energiám tájékozódni. Az előző rendszerben én még nagyon pici voltam, de szülői elmondások alapján akkor viszonylag egyszerű volt megtudni, mi történik valójában: kvázi vedd az inverzét annak, amit az újság leír, pár logikus szabály alapján olvass a sorok között és megvagy. Mára ilyen "egyszerű" módszerek teljesen alkalmazhatatlanná váltak. Nemhogy nem írja le egy orgánum se a tényeket, de az összesből egyszerre is csak nagyon széleskörű olvasottság esetén lehetne összelegózni valami plauzibiliset. (Vö: úgy hazudnak, hogy az ellenkezője sem igaz.) További probléma a bevezetőben említett konstans kampányhisztéria. A média olyan mértékben túlingerelte az embereket, annyira elhasználódtak a legszélsőségesebb kijelentések is, hogy mára szinte semmilyen érzelmi reakciót nem vált ki, ha valakiről azt írják, hogy tolvaj, elmebeteg, rasszista, Hitler. Az állandó farkast kiáltás böjtje idő kérdése.

Én azt gondolom, hogy bár nem tudom, ebben az univerzumban lesz-e jobb az élet a belátható jövőben, vagy abban az alternatívában. ahol pl más eredmény született az elnökválasztáson, de abban eléggé biztos vagyok, hogy ezt igazából senki más sem tudja biztosan, és nagyon kevesen fordítottak rá megfelelő mennyiségű és minőségű energiát, hogy megalapozottan tippelhessenek. De ennek a verziónak a végkifejlete idővel ki fog derülni, és remélem, a helyzetben adekvát konzekvenciákat sikerül levonni.

Az Allee-ban kóvályogtam némileg céltalanul, kiszámítható módon a Libriben kötöttem ki, és egyszer csak Kepes Andrásba botlottam, az új könyvét dedikálta, és hát nem álltak sorok. Annyira szolidan volt plakátolva (hirdetve?), hogy én is majdnem elsétáltam mellette. Aztán tipródtam egy sort, hogy vegyem-e meg előzetes ismeretek nélkül az új könyvét, csak hogy aláírhassa? A Tövispusztát nagyon szerettem, de ez ki tudja, milyen? Ha valamit aláíratnék, akkor egy különösen kedves könyv legyen.

Szóval én sem mentem oda, de most bánom.

Brain dump

A hétre szabadságot vettem ki, egyrészt, mert tavaly és tavalyelőtt is bent maradt vagy 4 nap, és egyszerűen nem éri meg nem elhasználni, másrészt meg valahogy sejtettem, hogy nem baj, ha nem kell bemenni dolgozni, amíg effektíve nem bírok hátradőlni a székben (gerincjóga FTW).

Szóval nem teljesen szándékosan csináltam magamnak egy egészen hosszú vakációt, és míg a hétfő-kedd viszonylag indokoltan telt ugyebár, szerdára már előtört rajtam a szorongás, hogy itt egy csomó nap, és hozzá annyi lemaradásom az életemmel, hogy legalább a romhalmaz egy részét el kéne végre lapátolni. Össze is írtam gyorsan, mert a pöttyösfüzet remek eszköze a mazochizmusnak, ilyenek vannak, hogy kitakarítani rendesen, megírni az akusztika leadandót a szakmérnökire és előkészíteni a bádogozás előadást szintén oda (ez összesen 7-8 napnyi munka amúgy eleve), megjavíttatni az irhakabátot és a lovaglócsizmát*, levágatni a százéves Dreheres üveg alját, amit egy épületbejáráson találtunk**, kitisztíttatni a vegyileg nem tisztítható és gépben nem mosható Blind Chic táskám***, elmenni fogorvoshoz****, nézni új téli csizmát mert a régit tavaly is csak azért hordtam, mert nem találtam helyette másikat*****, a lista még megy egy darabig, asszem ennyiből is lejött, hogy picit nem reálisak az elvárásaim a jövőre nézvést, pláne, hogy szabad munkanap nem sok áll rendelkezésre, nem tudok teljes szabadsággal mozogni, egyszerre legfeljebb egy nagyobb dolgot tudok magammal vinni, semmi hátizsák, hogy csak a finom technikai részletekre térjek ki.

Meanwhile, történt egy olyan, hogy évvégi Ákos koncert. Most próbálom leküzdeni a kényszert, hogy magyarázkodjak, miért hallgatok szemetet, trust me, nem ez a legmegvetendőbb tulajdonságom, maradjunk ennyiben. És egészen 2015-ig, teatralitás és időnként elfogultaknak is értékelhetetlen lokális művészeti és egyéb teljesítmények dacára nekem egy Ákos koncert valahogy olyan mértékű kikapcsolódást****** nyújtott mindig is, amit semmi más. És aztán tavaly karácsonykor álltam egy órát sorban, hogy aztán állhassak a színpad előtt még másfelet, hogy elkezdődjön a koncert és az első három blokk az új lemez dalaiból******* és a törzsközönség és a fellépők számára is nyilvánvalóan unásig ismételt slágerszerzeményekből álljon, és emlékszem tisztán, hogy mozdulatlan állok a tomboló tömegben összekulcsolt karral és azt érzem, hogy én ehhez túl fáradt, elgyötört és alapból végtelen szomorú vagyok, és még egy ilyen és én végeztem, és akkor jött még egy ilyen. És kisétáltam a színpad előtti legvipebb, irgalmatlan drága helyemről és hazamentem. Utólag visszatekintve a dolog talán kevésbé volt Ákos, és talán még csak nem is Hauber Zsolt hibája, hanem abban az időszakban a legnagyobb zenei csúcsteljesítmény sem tudott volna a helyszínen tartani, mindenesetre az elmúlt év egyik legtraumatikusabb élménye volt ez az ott és akkor elmaradó csoda. És akkor el is határoztam, hogy többé nem veszek koncertjegyet Ákosra, mert ez elmúlt. Egészen múlt hétig tartotta magát bennem ez a bölcs és felnőtt elhatározás, amikor is a rajzoláshoz beállított youtube egyveleg beadott nekem egy különösen jóemlékű koncertfelvételt, és elkezdtem azon kattogni, hogy vajon nem volna-e mégis jó ott tombolni idén karácsony előtt is? Hátha nem a zene romlott el, hanem én? És aztán pár napra rá megvettem mégis a jegyet a pénteki showra. Fast forward to today, amikor is megkaptuk a céges karácsonyi buli kitűzött dátumát, ami, nyilván, ugyanaz a péntek********. És most itt tipródom, hogy tekintsem-e égi jelnek és adjam-e el a jegyet a fenébe, vagy tartsak ki a gondolatkísérletem mellett és próbáljam-e elcserélni egy másnapira?

Hát, ilyen problémáim vannak mostanában. Én kérek elnézést.


* Tud valaki jó cipészt? Az van, hogy világosbarna a csizma és szépen lerúgtam mindkét orrát, és ezen nem segít az azonos színű cipőkrém, mert más a bőr textúrája. Bárkinek bármi tippje?

** Ugyanitt üveges mesterember is keresteti, aki elbír a helyenként centi vastag üveggel és nincs lehetősége hibázni...

*** Oké, ebben talán a google a barátom.

****Azóta ugyebár rájöttem, hogy nem tudok hátra dőlni a székben, úgyhogy ezt talán mégsem most...

*****Vízálló legyen _és_ az orra hegyétől a szára tetejéig vastagon bélelt _és_ ne nézzen ki ortopédul. És, igen, lehetséges, az én sztenderdemnek legalábbis mindhárom kritériumnak megfelelt az előző, de már szegény rommá van hordva.

****** És ott egy massza részei lesznek és azt imádják... Ja, ez Kispál, igen, a Kispál a másik, de ők nem mindig, meg ki tudja, most épp mennyi időre szűntek meg stb.

*******Na ezt még én sem vettem meg, szóval az elvakultságnak is vannak határai.

******** (Igen, szerintem sem viccesek már a lábjegyzetek.) Amúgy ez érdekes koncepció, hogy elbúcsúztatjuk az évet, lealjasodunk egymás szeme láttára a végtelenségig, majd utána még majd' egy hetet dolgozunk. De én nyilván nem értek ahhoz, miért így a legjobb.

Ha én teljesen magyar gárdájú és székhelyű tervezőiroda lennék, és mégis indíttatást éreznék arra, hogy a honlapom angolul legyen, mert az very professional, azt hiszem, a saját képességeimbe vetett végtelen hit ellenére is megkérnék egy valódi angolszász mérnököt, ugyan lektorálja már a szöveget, mielőtt a plénum elé tárom.

Ugyanakkor a polysyllabic bullshit még magyarul is bejön a hazai építésztársadalomnak (Wérgida, anyone?), szóval tulajdonképpen miért akadok én ki a Shakespeare nyelvén elkövetett alany-állítmány egyeztetési hibákon?...

Először is, adós vagyok egy hóddal:

(Nem kell valakinek?)

Másodszor is, némi magyarázattal a tegnapira.

Bagoly saga vol. n és n+1. Hétfőn ültünk neki a folytatásnak, ugyebár az előző dupla menet arra volt elég, hogy felkerüljenek a kontúrok. Nettó 4,5+5 órában. Erre a duplára pedig logikusan az maradt volna, hogy ki kell színezni az egészet. Namost, geometriailag sejthetően nem arányos a dolog, ugyanakkor Carlos portfóliója alapján van olyan kliens, aki az egészet kb másfél ülésben megcsinálta volna, hát ez nem én vagyok. Szóval hiába nem akart itt hagyni két félkész bagollyal, és hiába voltam én is végtelenül elszánt, kb egy óra után világossá vált, hogy a sztori vége inkább fél év múlva, egy alkalmi hazatérés keretében kivitelezhető. Azért a módosított ütemterv sem volt piskóta, és a hétfőre eső felét majdnem sikerült is erőből lenyomni, de a célegyenes előtt két centivel én teljesen elfogytam, és minden vigasztalás ellenére kezdtem masszívan kétségbe esni, hogy ez hogy fog menni? Aztán a pánik csak nőtt, amikor kedd hajnal 6-kor arra ébredtem, hogy baromi melegem van, gyorsan lázat mértem, és bizony volt némi hőemelkedés. Gyorsan főztem egy méregerős gyömbérteát, visszafeküdtem 3 órára, és reménykedtem a legjobbakban, de féldélre úgy kullogtam be a szalonba, mint egy vert sereg, hogy most mi lesz.

Az lett, hogy valahogy kézrátétellel sikerült kigyógyítani a gyász nagyját (egy jó tetováló kiváló pszichológus is egyben, legalábbis Carlos biztosan), aztán újabb zseniális ötlettel elővetette velem a könyvemet, amit prompt ki is olvastam a nap végére, menet közben ott sugdostak a kollégákkal, hogy amíg olvasok, észre sem veszem, mit garázdálkodik a hátamon (azért de), szóval magic. Készen lett a módosított cél másik fele és az előző napiból is, ami lemaradt a végén, és annyira jó lett, hogy el sem hiszem :)))

Úgyhogy köszönöm mindenkinek a támogatást, nemsokára elvileg lesz publikus kép is és majd mutatom :)

Carlos FTW

Örülnék némi drukkolásnak, holnap elmesélem, mihez kellett.

Köszi.

A szakmérnökis tanulmányi kiránduláson meglátogattuk a Creaton gyárat is. Az előadás, üzemnézés és ebéd végén elkerültek a promo-ajándékos zacskók. A hölgyeknek személyesen adta át a tárlatvezető. A kockás notesz és a kulcstartó mellett volt benne egy cuki plüss hód is. Tudjátok, hódfarkú cserép. Marketing doing its job right.

A fiúk a hód helyett sniccert kaptak és collstockot.

Nem felejtettem el,
pedig biztosan jobb lett volna
a várakozásoknak megfelelően,
mint így, hiába.
Egy bögre vanilla chai-jal koccintanék az egészségedre,
ha.
Remélem, ma is ropod hajnalig.

assertivity 101

A társasházban, ahol lakom, 12 lakás van, és az a rendszer, hogy minden héten más viszi ki (kétszer) a kukákat, illetve nyalja végig a lépcsőházat és sepri fel a járdás (saroktelek, oh yeah).

Most én voltam a hetes. A két kukás napon, mire 8-ra hazaértem, valaki más már kivitte a kukákat, aminek picit örültem, hogy nohát, valaki ilyen előzékeny, nagyobb részt éreztem, hogy ennek még meglesz a böjtje.

Ma délelőtt aztán nekigyürkőztem a lépcsőháznak. A másodikon aztán végre elkapott a felettem lakó hölgy (volt közös képviselő), hogy na, végre hogy tudunk beszélni, hogy én nem vittem ki a kukákat most sem(???). Hát, most a héten valóban nem, mivel mindkét este már arra értem haza, hogy valaki megelőzött. Hát, ő volt. Akkor neki köszönöm, nem tudtam, ki volt, pláne nem, hogy miért. Hogy én ilyen későn járok haza? És ez rendszeres? Hát, igen, 6-7-ig dolgozom, nem mondanám rendkívülinek. Jó, akkor majd szól, amikor ő lenne a soros, hogy akkor meg vigyem ki helyette én. Oké, ha így alakult, ám legyen, de legközelebb ilyenkor ne fáradjon, ismerem a rendszert.

Hölgy balra el, pár perc múlva ismét előtalál, és mosolyogva rákezd: rájöttem, ne is a kukákat vigye ki, én tegnap lemostam a lépcsőházi ablakot ezen a szinten, maga meg mossa le a földszinten, meg akkor már a kaput is.

Magamat is meglepve, csípőből és rezzenéstelen arccal, a készleten lévő legkedvesebb hangomon közöltem, hogy nem, én ezt egyáltalán nem szeretném, ne haragudjon, köszönöm, hogy kivitte helyettem a kukát, de én ezt nem kértem, a szívességet természetesen viszonzom, de ennyi, az ablak-és kapumosás finoman szólva nem arányos retorzió, pláne az alkualap körülményeit is mérlegelve. Dehát ő lemosta a szinten, és ezt senki soha nem csinálja meg. Én azt értem, de én sem fogom, ez egy többórás program, én munka mellett még minden második hétvégémet az egyetemen töltöm, a maradék szabadidőben nem áll szándékomban a kaput mosni, remélem, megérti. (Nem.) (De ezt már csak az arckifejezéséről lehetett leolvasni, a próbálkozásról letett.)

Majd utána még kedélyesen elbeszélgettünk a ház akusztikai hiányosságairól és a jószomszédi viszony érdekében tanúsítandó magasabb toleranciáról, majd végre tényleg elbúcsúzott. De valószínűleg nem most kedvelt meg.

Újabban munka közben, ha csak rajzolok, de nem kell nagyon komolyan gondolkodnom közben, a Dear Hank and John podcastot hallgatom, nem pontosan tudom, miért. John időnként kifejezetten ellenszenves benne, nem tudom, ő változott-e, vagy én.

Mindenesetre a legutóbbi részben egy olyan kérdés érkezett be hozzájuk, hogy vajon mennyi gyakorlat árán jut el az ember odáig, hogy már nem aggódik azon, hogy szalmonellával fertőzheti meg a vacsoravendégeit? Amire a fivérek egyöntetű válasza az volt, hogy valószínűleg soha nem szűnik meg ez az aggodalom.

Most azon töprengek, hogy ez vagy kulturális különbség, vagy az élet eme egyetlen területén vagyok megdöbbentően laza, ugyanis bennem ez a gondolat ezidáig még sohasem merült fel.

• Végigzongorázva a drogériákban elérhető kínálatot, nagy levegőt vettem és besétáltam a Westend patikába, hogy szeretnék olyan testápolót, ami hipoallergén, és nem komedogén, és extra száraz bőrre jó. A kiszolgáló hölgy szeme felcsillant, körbefutott a bolton és lerakott elém egy hatalmas flakon Uriage-ot. Ahhoz képest, hogy mekkora, végül is nem volt borzasztóan túlárazva, csak meglehetősen, fizettem, távoztam. Itthon konstatáltam, hogy tusfürdő.
• Holnap céges csapatépítés lesz. Sárkányhajózni megyünk. 10 fok lesz és zuhogó eső. De! Kapunk a cég emblematikus színében pompázó esőponcsót. Senki se mondhassa, hogy minálunk nem gondol minden eshetőségre a kompetens menedzsment.
• Lehet-e, és ha igen, hol és hány csillió forintért kapni olyan nadrágot, ami vásznas anyagú, és színes (egyszínű!), és nem hiperszűk a szára (ne kelljen már felhúzni az anyagot térdnél, hogy le tudjak ülni, én nem bírom már idegekkel ezt a divatot), és ezeken a dolgokon kívül az égvilágon semmi nem történik rajta? Oké, ne álljon el derékban, meg ilyenek. Ez tényleg akkora képtelenség? Csak én szeretnék ilyet és nincs fizetőképes kereslet?

The life changing experience

Mostanában több baráti beszélgetésben is előkerült ez a mítosz, toposz, nevezzük habitusunk szerint aminek tetszik, hogy időről-időre történhetnek az emberrel olyan dolgok (utazások, találkozások, egyéb kellemes élmények), melyek gyökeresen megváltoztatják az életét.

És nekem egyre inkább az a gyanúm, hogy ez bullsh*t. Mármint, abban a részében hiszek, hogy traumatikus élmények egy életre kisiklathatnak valakit, csak abban nem hiszek, hogy egy pozitív irányban is lehetséges. Összességében nem hiszek ebből a szempontból abban, hogy időben pontszerűnek tekinthető folyamatok végleges változásokat hozhatnak az ember pszichéjében.

Mondta Dóra, majd felidézte magában, hogy a pénteki buliban a társaság egyetlen furcsán unalmas nőnemű tagjának stabil pozíciójából indulva sikerült valamiért az ősvagány rosszlány szerepkörben találnia magát egy pillanat alatt, amikor az első ember megkérdezte, mi ez a zizegő fólia? Persze - remélem - minden csoda három napig, de ha most hosszú önvizsgálattal folytathatom a sort:
1) bár vagy negyvenszer elmondtam, hogy nem tervezem magam mutogatni és nem azért van, hogy másmilyennek nézzek ki, de akkor tulképp miért?
2) feltéve de nem megengedve, hogy valahol azért vágom, hogy mások igenis másmilyennek látnak így, mint nemígy, el tudom-e érni, hogy a környezet (időlegesen) eltérő reakciója ellenére ne üljek fel ezekre a kényelmesen sodró hullámokra, és továbbra is kitartóan - és ménkű lassan - ússzam az árral szemben az úgynevezett nehéz munkával elért személyiségfejlődés irányában?

Tulajdonképp megint csak egy festővászon vagyok, amire más festi fel a színeit, ahhoz, hogy az enyémek legyenek, még kell tenni egy s mást.

Nem tudom felvenni a vállamra a hátizsákot, és minden mozdulatom zizegő hanggal jár, továbbá nem tudom, hogyan fogok a nap közepén feltűnésmentesen eltűnni fél órára a céges zuhanyzóban, szóval minden a lehető legjobban alakul :)

Amúgy az egész baglyozás minden nem várt mértékű kellemetlenség ellenére hosszú idő óta a legjobb dolog, ami velem történt, és nem csak azért, mert végre készül. Hanem, mert most ez végre egy olyan ügy, ami nem csak nekem baromi fontos és nem csak én vagyok rápörögve. Szóval Carlos FTW

A te kulcsodat használom,
az enyém E-nél van, nem találta a sajátját,
és persze logikus,
vagy az lehetne, mégis,
így most besurranó tolvajnak érzem magam
a saját lakásom ajtaját nyitva,
égeti a kezem a kék lego kocka.

A múltkori álmom, amiben Carlos lemondta a baglyozást, meglepő módon jobban megviselt, mint a standard rossz álmaim, mára már megszokottá vált árulásokkal.

Pedig, ha őszinte vagyok, a hosszú előzmények után már az lepne meg, ha ez most tényleg, for real, összejönne. Annyira babonás vagyok már, hogy megpróbáltam rászervezni a dologra egy Tátra-túrázást is, kicsit a "ha esernyő van nálam, nem fog esni" mintájára.

Ha bármely olvasómnak van egy tűrhetően jó összeköttetése tetszőleges higher powerhez, borzasztó hálás lennék, ha szólna pár jó szót az érdekemben. Jövő héten esedékes az első felvonás, októberben a második, és ennek most sikerülnie kell...

Még mindig nem tudok mit kezdeni a vasárnapokkal.

De kimostam zsinórban 3-szor a fehér pólómat, amit múlt vasárnap összefogott a piros hátizsákom. Retrospektíve baromi ideges vagyok, hogy egész nyáron, a kedvenc ruháimmal is azt hordtam, de egyelőre azokon nem vettem észre ilyesmit. Vajon min múlott?

További probléma, hogy magát a hátizsákot is ki kéne mosni, de mosógépben nem mosható a bőr alkatrészek miatt, vegyileg nem tisztítható a gyártói utasítás szerint, és a legújabb kori fejlemények alapján komolyan elkezdtem azon aggódni, hogy bármivel próbálkozom, az összes színét ki fogja venni.

Ezen kívül jelenleg még legalább 3 monomániám fut (tudom, de váltogatok köztük), nyilvánvaló, hogy gerjesztem az agyamban a fehér zajt.

Jöhetne már a hétfő.

366 nappal ezelőtt jelöltük ki a point of no returnt,
mert valahova ki kellett rakni a mérföldkövet.
Valójában nem volt első pillanat.
A fontos történeteknek nincs pontos eleje,
se vége.
Mind a 366 lehetséges dátum volt már,
most már csak újra lehet róni az egyszer már megtett köröket
a végtelenségig,
de a legelejére nem juthatok vissza.

Bár anno nagyon tetszett, utólag visszatekintve kevés igazán életszerű és szemléletformáló gondolat volt a The Fault in Our Stars-ban. Egy viszont nagyon megmaradt.

(spoiler alert)

Tegnap valami rendeltem az ebay-en és szembejöttek velem azok a dolgok, amiket kb egy hónapja bejelöltem, hogy érdekelnek. És kb mind teljesen hidegen hagyott. Hasonló sorsra jutott a Ha én gazdag lennék címszóval összeírt kívánságlistám eddig kb 30%-a, és az sincs egy hónapos. Azt hiszem, az anyagi természetű frusztrációimon viszonylag könnyen lendülök túl, leülök egy csendes sarokba, és megvárom, míg elmúlnak. Ha ezt a megfigyelésemet valamilyen delayed gratification módszerrel rendesen át tudnám ültetni a gyakorlatba, képződhetne viszonylag jelentős anyagi tartalékom, pszichológus és baglyok ide vagy oda.

Amin viszont nem tudok könnyen, sőt, átlagos könnyedséggel sem túllenni, azok az emberi természetű veszteségek, vagy hiányok. Jelesül:

• ha valakik, akik hívni szoktak, nem hívnak valahova
• ha kimaradok egy beszélgetésből, suttognak a jelenlétemben
• ha érzékelem, hogy valaki nem kedvel, és úgy érzem, nincs rá oka ésvagy nekem ő rokonszenves
• ha bármilyen emberi kapcsolatom meglazul, valaki kezd eltűnni az életemből
• ha valahol már nem számítok, ahol korábban számítottam
• (legcikibb:) ha kiderül, hogy valamit elrontottam, rosszul csináltam, szakmailag, emberileg, bárhogyan

Azért érdekes ez, mert közben én is csinálok ilyeneket. Kétféle barátom van: akit én hajkurászok, hogy találkozzunk már, beszéljünk már, és aki engem hajkurász. És tényleg, borzasztó beteg módon, mintha a barátaim közül is kifejezetten azokra és amiatt lennék rágörcsölve, hogy nekik ez (épp?) nem olyan égbekiáltóan fontos.

Szóval a tényleges vágyaimat tartalmazó wishlist-emen azt hiszem első helyen az szerepel, hogy a nincsből át kéne állítani a fókuszt a vanba, illetve magamat a kontúromon belül definiálni és látni, nem pedig az állandóan változó külvilág fényében.

Csak ezt nem árulják a botban, de még az ebay-en sem.

Szereti a maga módján

A maga módján. Ezt valahogy soha másként nem lehet hallani, csak mentségként valami szörnyűre.

Ez a félmondat minden bántalmazó kapcsolat alappillére. Mert amikor valakit a másik a maga módján szeret, azt az érintett rendszerint tudja, csak épp nem érzi. És a szeretve levés tudata kivált egy mindenféle gaztettet legitimizáló lelkifurdalást, hogy hát hiszen én tudom, hogy ezt szeretetből teszi, miért nem tudom akkor szeretve érezni magam, biztos bennem van a hiba.

A másikat a saját módján van csak értelme szeretni. Ehhez figyelem kell, és energia, adott esetben nem is kevés. Ha valaki nem kész ezt a figyelmet és energiát belefektetni a másikba, az lehetőség szerint inkább ne takaródzzon a szeretet fügefalevelével.

TL;DR, csincsillás, állatorvosos, szomorú, dühös

Múlt hét szerda este anyu kétségbeesve telefonált, hogy az egyik csincsilla* teljesen kitekert pózban fekszik a ketrec alján, mintha ki lenne törve a nyaka. Csak épp lélegzik. Aztán kiderült, hogy mozog is ám, csak a fejét nem tudja emelni, így előre haladni sem, hanem hengergőzik, forog körbe. Este kilenckor a város másik végében semmit nem tudtam ezügyben tenni, tisztáztuk, hogy végül is szegényke valamicskét tud enni, megitatni nem sikerült, másnap állatorvos.

A környezetemet és a belső világomat egyre mélyebben penetráló, életszakaszhoz egyre kevésbé köthető általános krízis egyik markáns eleme a fogyó idő feletti szorongás, ezért, vagy azért. Van, aki attól fél, hogy túl rövid az élet, mennyi mindenről maradt le már végleg, vagy marad le pillanatokon belül, van aki attól fél, túl hosszú és végig ilyen lesz, mint amilyen most épp. Valahogy úgy érzem, hogy mindkét érzet ugyanarról a tőről fakad: hogy a tényleges élet összevetésre kerül valamilyen ideálisnak gondolt ívvel, és ebből az összevetésből nem jól jön ki. Csak hát valahol végtelenül abszurd, hogy kb az egész világ úgy érzi, hogy le van maradva, alulteljesít. Node, ha mindenki alulteljesít, akkor az az alul, az a normál. Congratulations, you are average!

Arra jöttem rá, hogy nekem egész életemben mindig volt valamilyen "szellemi vezetőm". Volt, hogy egyszerre több is, de általában egy legfontosabb mindig. Nem karizmatikus tanárokra, ismert emberekre kell gondolni, hanem leginkább kortársakra. Az első ilyen az öcsém volt pl, aztán vele átfedésben a gyerekkori legjobb barátnőm, B. aztán mindig voltak kiemelt fontosságú barátaim, és a párkapcsolataim némelyikében is kialakult ez a dinamika, általában katasztrofális eredménnyel. Mármint, az összes ilyenben.

Alapvetően az történik ilyenkor, hogy összeakadok valakivel, akiről úgy látom, több elképzelése van arról, mi, merre, hány méter, vannak ötletei, tevékeny, kreatív, és én elkezdem ehhez képest meghatározni magam, követni, részt venni, segíteni. Természetesen a dolog nem tudatos, és amennyire bír az lenni, annyiban igyekszem is nem loholni, tapadni, de nyilván nem sikerül, legalábbis abból kiindulva, hogy előbb-utóbb elkezdem érezni, hogy zavarok, sok vagyok. Na, itt kezd szar lenni, mert akkor visszaveszek magamból, de akkor a másik feltehetőleg fellélegzik, és nem keres, és akkor meg már pláne nem merem keresni, és akkor ennyi, és tekintve, hogy nekem az illető mennyire (aránytalanul) fontos volt, viszonylag nehéz az ilyesmin túllépni.

Régen, ha kellett valamit kívánni (hullócsillag, szülinapi torta gyertyáinak elfújása, egyéb mágikus esetek), mindig azt kívántam, hogy mindenki szeressen engem pontosan annyira, amennyire én szeretem őt. És bár abban nem hittem, hogy a születésnapi gyertyák varázsereje fogja elhozni a világbékét, azt igenis gondoltam, hogy ez olyasmi, ami vagy megadatik, vagy nem, és nincs kontrollom felette. Csak mostanában kezd leesni, hogy teljesen rossz végéről ülöm a lovat, hiszem, a francba is, miért tulajdonítok nagy jelentőséget bárkinek, akinek én nem számítok annyira? Nyilván nincs ilyen hangerőszabályozó az érzelmeken, de azért akkor is az én készülékemben van a hiba, ha hagyom ezeket az egyensúlyokat ennyire eltolódni.

Pénteken észrevettem, hogy kapható gorgonzola a Lidl-ben, és mivel az egyetlen tésztában, amit igazán szeretek a Pasta.-ból, gorgonzola van és brokkoli, és múlt vasárnap úgyis vettem egy fej brokkolit, amit még nem használtam fel*, vettem. Aztán ma hazafelé azon gondolkodtam, hogy nem szeretnék tésztát főzni negyven fokban, úgyhogy gyorsan kerestem receptet e két hozzávalóval, és találtam is, csak ehhez meg kell tejszín és valami alkoholféle, úgyhogy vettem tejszínt, meg valamilyen random száraz fehérbort. A tejszínből el is fogyott a negyede, a fehérbort viszont élesben cakkpakk kifelejtettem. Persze, lehet, hogy ez a jobbik verzió, mert a végeredmény valószínűleg így is ehető lett, így viszont nem most romlik rám a 7 dl-3ek fehérbor, hanem majd csak hetekkel később, amikor újra találok receptet, amiért meg kéne bontani.

Szóval recepteket keresek fehérborral, és 17,5 dkg gorgonzolával (és tejszínnel). Asszem érdemes volna ráállnom a menütervezésre, de who am I kidding.

*Ezzel most azt a (téves) benyomást keltettem, hogy csak azt nem. A valóságban a főzést igénylő dolgok 80%-át nem használtam fel, ezek egy része mára tönkre is ment, valahogy nem igazán sikerült még visszaállnom rá, hogy minden nap főzzek, vagy legalább hetente többször, de rajta vagyok az ügyön.

egy hetet

A post-it azóta is ott van a képernyő sarkán, lassan egy éve.
Fejből is tudnám, mert apu születésnapja,
de ott áll rajta feketén-fehéren,
vagyis sötétkékkel az egyre fakóbb kéken, hogy
nullanyolctizenkettő.
Időnként elfog a szorongás, hogy mi lesz,
ha egy takarító véletlenül leveri,
vagy valaki szándékosan,
vagy már nem az enyém lesz az a monitor.
Hiába tudom fejből is, hogy
nullanyolctizenkettő,
és a másik fontosat, hogy
nullanyolcnullanyolc,
és a nullanyolchuszonhét
a mágikus hármas záróeleme,
és tovább, hogy
tíztíz,
tizenkettőharmincegy,
nullaegynullaegy,
nullakettőnullahat,
nullanégynullahét,
és még hány van, aminek az iktatószáma már elmosódott,
de tudom, hol vannak,
melyik utcasarkon, kávézóban, metróállomáson, parkban,
a lakás melyik szegletében,
és tudom, mi áll bennük.
Csak ugyanúgy ott van rajtuk a trigger warning,
mint egy jobb Neil Gaiman-en,
hogy még csak vázolja, hogy belép a kávézóba,
de én már tudom, hogy nemsokára meghal a macska,
és nem bírom tovább olvasni, és nem bírom elfelejteni sem.

“Different people remember things differently, and you'll not get any two people to remember anything the same, whether they were there or not.”
― Neil Gaiman, The Ocean at the End of the Lane

Hogy én továbbra is hiszek az abszolút igazságban, csak a jelentőségében hiszek egyre kevésbé.

Egyrészt, mert az abszolút igazsághoz nekem nem biztos, hogy több hozzáférésem van, mint bárki más résztvevőnek az élet(em)ben. Kb tíz évig emlékeztem rá igen határozottan, hogy az írásbeli érettségin a Petőfis tételt választottam, míg aztán egy volt osztálytársam elhozta nekem a dolgozatom és nem, nem azt. Szóval bármennyire is szentül meg vagyok győződve arról, hogy valami így vagy úgy van, így vagy úgy történt, attól még lehet, hogy nem, pedig elvileg nem vagyok szenilis, és biztos, hogy nem vagyok hazudós sem, bár magamat pont igen hajlamos vagyok átverni.

Másrészt, mert az igazságnak a való életben korlátozott jelentősége van. Vagyis szinte mindig teljesen mindegy, kinek van igaza, ami számít az, hogy ki tudja érvényesíteni az igazát. Egyik legmegrázóbb felismerésem volt, hogy egy vitát nem nyerhetek meg pusztán azzal, ha a vitapartner érveit cáfolom és ő az enyémeket meg nem. Ahhoz, hogy a gyakorlatban igazam legyen, vagy legalábbis, hogy az igazság érvényre jusson, ahhoz a másik félnek is el kell ismernie ezt.

Harmadrészt meg, mert persze le lehet élni úgy egy életet, hogy belülről melegít, hogy de én tudom jobban, nekem van igazam, de a valóságban tényleg semennyire nem számít. Vagy a legritkább esetben. Mert ha ott ülök a tárgyalóasztalnál és velem szemben a negyven év szakmai tapasztalattal rendelkező szakember, és ő azt mondja, hogy így szoktuk, akkor tízből 9,9 alkalommal halálmindegy, hogy tud-e válaszolni a felvetéseimre. És ez még egy viszonylag tiszta ügy, ez szakma.

Szóval az abszolút igaz nem számít. De az arra való törekvés igen. Ha egész életemben mást nem is érek el, de azt elmondhatom magamról, hogy megpróbáltam többet megtudni a végére, mint amivel jöttem, és megpróbáltam tisztán beszélni és jól hallgatni, akkor elégedett kell, hogy legyek.

Pedig olyan jól indult ez a nap!...

Vagyishát, nem, nagyon nem, de aztán olyan reményteljesen folytatódott, és aztán meg most este fél 10 van, és előttem egy üveg nutella és egy mokkáskanál.

Az volt, hogy valamennyire a bulletjournal miatt, valamennyire pedig a stréber alaptermészetem miatt már a múlt hétvégén is próbáltam produktív lenni, ami mérsékelten sikerült, és akkor ennek a mostaninak már tényleg úgy vágtam neki, hogy na majd most. Szombaton persze nem sikerült korán kelni, de azért kivonszoltam magam a piacra, és ott még meglepő módon egész sok mindent is kaptam, végiggondolva, hogy mostanában mennyi kaja rohadt rám, talán túl sok mindent is. Persze az életjobbító programomban szerepel egy holnaptól bevezetendő szokáskövető*, ami többek közt azt is mutatni fogja, hány napon eszem (vagyis többnyire nem eszem) előre megvásárolt és elkészített ételt, ami ugye egészséges is, meg gazdaságos is, meg mennyire összeszedett dolog már (nem)! A piac után nem sokkal elkerekeztem a nagymamához, eredeti terv szerint ebéd után vettem volna hasznos dolgokat, kontaktáltam volna mindenféle fórumokon barátokkal, akikkel jó rég nem tettem ezt, meg dolgoztam volna picit. Ehelyett viszont szerencsére sikerült időben ráébrednem, hogy a másik nagymamám épp 97 éves lenne aznap, és így a leghasznosabb dolog, amit tehetek, ha anyut elkísérem a temetőbe. Mire megjártuk Cinkotát, kigazoltunk mindent, meg ültettünk őszirózsát meg miegyéb, és végre hazakerültem, már bőven túl késő volt bármihez, amit terveztem, úgyhogy az E-től kapott Neil Gaimannal** bekuckóztam az ágyba, majd egy órával később már túl álmos voltam olvasni is, és lefeküdtem este 9-kor.

És akkor megérkeztünk a mába, ami először hajnal fél 6-kor akart elkezdődni, egy nagyon nyomasztó álomból ébredtem, amiben a történések nem voltak túl reálisak, de akár meg is történhettek volna, szóval felébredtem ebből az álomból és annyira nyomasztott az a sok minden, ami igazából nem történt, hogy minden észérv ellenére visszafeküdtem és visszaküzdöttem magam álomba, és vagy ugyanaz folytatódott, vagy egy másik, nem tudom, de végül 9-kor ébredtem, mint akit megvertek. Sebaj, volt betárazva annyi teendő, hogy vígan érezhettem volna  a nap végére magam a társadalom hasznos tagjának, és először gyorsan össze is szedtem magam, de akkor elkezdtek gyűlni a viharfelhők és gondolván, megvárom, míg kiesi magát, délután fél 3-ig nem csináltam semmit, és nem is esett. Akkor aztán mégis összekaptam magam és a baljós árnyak dacára eltoltam a biciklit a MOL kútra lemosni, küzdöttem vele egy órát (én nem csak takarítónőt szeretnék, hanem kerékpármosót is, én csak elméletileg vagyok mindent megoldó, gyakorlatilag rosszabb időszakaimban egyedül semmire sem vagyok elég motivált), aztán hazaértem, összeraktam az ebédet és betettem sülni, és akkor körbefutott a szemem a konyhán és megállapítottam, hogy irgalmatlan kosz van, és amíg főtt a kaja, kitakarítottam mindent (meg utána a sütőt), ami egyrészt szuper, másrészt viszont abszolút nem terveztem. Aztán megebédeltem, elszúrtam jóadag időt a világinterneten, majd végre írtam legalább egy barátnak a listáról, főztem holnapra, megvacsozártam, és legyűrtem az egy hete halogatott munkát, ami nem is volt sok, hanem cikisen kevés ahhoz képest, mióta görgetem.

És akkor neki akartam állni a holnapi német leckének, és rájöttem, hogy a komplett német cucc bent maradt a munkahelyen. szóval holnap kelhetek még fél órával korábban, hogy még óra előtt meg tudjam írni a bármit.

Kéne egy hét szabadság. De beleőrülnék.

*Dóra az egyetlen az univerzumban, aki nem hajlandó átvenni az angol szakzsargont, hanem csinál helyette magyartalant.

**Amin elvileg nincs trigger warning, gyakorlatilag meg számomra most kb. a Rémusz bácsi meséin is van, don't ask.

Újra megnyitott a bolt, ahol a csodát vettük, fájdalomért. Nincs értelme belépnem. Egy fillérem sem maradt. Csak nézem a kirakatot. Az új vásárlókat az üvegen át.

Azt hiszem, azért írok blogot, mert hetedik után a legkedvencebb magyartanárom azt írta nekem, hogy mindenképpen írjak, ha mást nem, naplót.

Nem tudom, miért mondta, de tudom, hogy borzasztóan meglepett a dolog. És tudom, hogy ez a meglepetésszerű pozitív megerősítés alighanem nagyobb hatással volt rám, mint ami indokolt lett volna. De mindig is szerettem volna írással foglalkozni, ahogy mindig is szerettem volna tanítani.

Tanár azért nem lettem, mert nincs türelmem, én csak azokat tudom tanítani, akiket bárki: azokat, akik akarnak tudni. Az igazi tanár az öcsém, aki a 95 éves nagymamámnak elmagyarázta az iPad-et, hosszú hetek kemény munkájával, végtelen mennyiségű operettsláger meghallgatásának árán. Mostanra alighanem mindent tud Németh Marikáról és Marik Péterről.

Író azért nem lettem, mert nem vagyok tehetséges. Egyáltalán. Nem állítom azt, hogy a magyartanárom tévedett: helyesen diagnosztizálta a grafomániámat, a közléskényszeremet, akár beszélhetünk íráskészségről is. Az érdemleges produktumok előállításához jellemzően 1% tehetség és 99% szorgalom/tanulható dolgok/véres veríték kellenek. Na, nekem az az 1% nincs.

Tehetség helyett mondhatnék érzékenységet is.

Ha számba veszem azokat a könyveket, azt a maroknyi verset, azokat a dalokat, amiket tényleg igazán erősnek érzek, nem pedig valamilyen igen jól fogyasztható iparosmunkának (Salinger vs John Green, Hiperkarma vs Ákos, vegyük észre, nem feltétlen mondom, hogy egyiket a másiknál szívesebben olvasom/hallgatom, csak hogy más minőség), azok olyan emberek nevéhez fűződnek, akikről alighanem hiányzik az érzelmi epidermisz. És valószínűleg tényleg szükséges a lélek harmadfokú égési sérülése ahhoz, hogy valaki olyat tudjon mondani, ami másoknak is a lelkéig ér, nem csak a füléig.

Szóval lényegében azt hiszem, bele kéne nyugodjak abba, hogy van az az ár, amit nem vagyok kész fizetni azért, hogy másokhoz úgy tudjak szólni, hogy meg is érezzék.

És hogy nem kéne ettől kudarcélményem legyen.

De van.

I liked it better when my car had sound

Egy másik blogon kialakult vita elgondolkodtatott arról, van-e az életben bármi, amit érdemes ideiglenesen valahogy csinálni, léteznek-e racionális rövidtávú áldozatok. A konkrét példa a "hagyjuk a pasit az elején picit teperni" ősbölcsességen alapult, mindenki tette hozzá a magáét a vadászösztönről meg a dolgok küzdelmen alapuló szubjektív értékéről. Én meg csak azt éreztem, hogy kb annyira reális a normális viselkedésünktől átmenetileg eltérve végleges változást remélni a másik hozzáállásában, mint egy villámdiéta után végleges fogyást várni.

Szeretném azt hinni, hogy a valóban jó kapcsolatokban nincs helye a játszmáknak, és végül is pont lehet igazam is, mert életemben ha 2-3-at láttam, sokat mondok, és ők nemigen túráztatták egymást.

Csak hát a jó kapcsolathoz nem villámdiéta kell, hanem tudatos életmód. Mint mindenhez, ami szerintem bármit is ér az életben.

Dóra okosan gazdálkodik

A kétharmad fizetésből élős projekt* első hónapját meglepő módon (kis csalással**) sikerrel zártam. Annyira megörültem neki, hogy máris szinte lehetetlenné tettem a második havi sikert.

Én állítom, hogy az ilyesmi egyrészt személyiség, másrészt tanult minták függvénye, és azt hiszem, én egyik ágról sem indulok nagy sansszal.

Amúgy hasonló megfontoltsággal pirosra*** készülök festetni a hajam. Ha így folytatom, egy wayfarer keretes szemüvegnyire leszek az instagram kabalaállatkája klisétől.

*Annyira azért nem nagy etwas, nagyon sokáig annyiból (se) kellett kijönnöm, de az ilyesmi sajnos gyorsan felejtődik...

**Elmaradt néhány terápiás alkalom, illetve az elkölthetetlen szépkártyás keretből vettem E-nek szigetjegyet és átutalta, szóval igazából annyira ne legyek büszke...

***Anyu reakciója: de miért nem kék? vagy zöld? vagy legalább lila?

Prózaira fordítva: nem tudom, hányan kapnak a szívükhöz ésvagy fogják rá a dolgot arra, hogy még új és én egy új helyzetek gyors feldolgozására híresen képtelen ember vagyok, de: a windows phone szebb és lényegesen intuitívabban használható rendszer, mint az iOS. De főleg tényleg sokkal-sokkal szebb. Sorry.

Amúgy érzem, érzem, hogy teljes huszonegyedikszázadi, közép-kelet-európai közhellyé kezdek válni: iPhone, kerékpár, élénk rúzsok, lassan bazinagy tetoválás, perceken belül bullet journal, és kutya is kéne.

Tiszta lapok mindenütt.
Örökölt telefon: nulla régi sms, nulla korábbi hívás,
mintha meg sem történtek volna.
Üres jegyzetfüzet: kétszázhatvannégy üres oldal várja, hogy teleírjam.
Pedig nincs új kezdet.

"Az élet egy olyan előadás próbája, amit sohasem tartanak meg."

Időnként odatéved a kéz a sebre és megtapogatja, hogy még mindig fáj-e, és még mindig fáj. És egy idő után természetessé válik, hogy ez van és ez lesz.

A múltkor meg akartam mutatni, hogy még mindig látszik a könyökömön, ahogy 2013-ban először estem igazán nagyot biciklivel és borzasztó csúnyán lehorzsoltam. És hirtelen nem találtam, hogy a bal volt, vagy a jobb. És bármilyen csúnya is volt az a heg, az sem volt jó érzés, hogy már alig-van.

Hogy a legmélyebb nyomok is elmúlhatnak és csak a hiányuk marad.

There will come a time,’ I said, ‘when all of us are dead. All of us. There will come a time when there are no human beings remaining to remember that anyone ever existed or that our species ever did anything. There will be no one left to remember Aristotle or Cleopatra, let alone you. Everything that we did and built and wrote and thought and discovered will be forgotten and all of this’ – I gestured encompassingly – ‘will have been for naught. Maybe that time is coming soon and maybe it is millions of years away, but even if we survive the collapse of our sun, we will not survive forever. There was time before organisms experienced consciousness, and there will be time after. And if the inevitability of human oblivion worries you, I encourage you to ignore it. God knows that’s what everyone else does.

 The Fault In Our Stars – John Green

esküvős

Szürreálisan otthonos volt a világ minden pontjáról összegyűlt, különféle területeket kutató fiatal tudósokkal beszélgetni az imposztor-szindrómáról és a budapesti lakáshelyzetről. Fejben még mindig angolul fogalmazok, pedig nem tudok elég jól. És furcsa volt ráébredni, hogy ez az intenzíven inspiráló társaság nem csak az én hétköznapjaimnak nem része, hanem valóban szinte egyszeri és megismételhetetlen tünemény: két varázsló egybekelése szükségeltetik az előidézéséhez.

Úgy jelentem meg az esküvőn, mint egy paradicsommadár:
királykék, menta, meggy, pink és korall.
A kiegyensúlyozottság terepszínei a megdöbbenésből önkéntelen bókokat fakasztottak,
én meg legszívesebben szabadkoztam volna: a színek nálam csak vendégségben, kölcsönben vannak.
Vagy lopva.

A nők többségét zavarja a reklámokban ránk tukmált nőideál, a magas, vékony, homokóra alakú, azúrkék szemű, kreol vadmacska. Mert nem reális sztenderd.

Engem mostanában sokkal jobban zavar két, amúgy reálisabban hozható, sőt, a valóságban is terjedőben lévő minta. A manic pixie dream girl és a pátyolgatásra szoruló, riadt és kissé zakkant kismadár (ennek van már mainstream neve?). Valahol mindkettőnek ugyanaz a varázsa: a lány, akinek te lehetnél az egyetlen biztos pont az életében, de igazából sose éred el teljesen, mert nem igazán evilági.

Mintha lenne valami végtelenül lelombozó egy lelkileg makkegészséges, stabil elképzelésekkel rendelkező, a hétköznapokban jól létező lányban.
Biztosan van a jelenségnek férfi megfelelője is, ettől nem lesz kevésbé nyomasztó.

Túl sok mindent kellene egyszerre csinálnom, ezért mindbe bele-belekapok és mind rosszul halad. Ez eddig szerintem kb. mindenkinek evidens, ahogy kevés kivétellel az is, hogy a tartós túlóra tartós alulteljesítést eredményez. Miért van akkor az, hogy a teljes munkahelyi kultúrának ezek a kontraproduktív mintázatok az alappillérei? Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy tán nagyobb piaci értéke van a nyüzsgésnek, mint a produktumnak?

you should've seen the other guy

Szóval úgy tűnik, idén is a hagyományos esküvői vendég szettemben megyek, mármint, lehet, hogy idén a ruhám másmilyen lesz, mert anyu alkotott valamit, pont ma írt, hogy kész és kéne mennem próbálni, de szóval boldogan kerekezem át a lezárt szabadság hídon, és akkor egy gyalogost kerülve próbálok kicsit balra, és tényleg csak kicsi lett és a bicikli kereke szépen elakadt a villamossínben, én meg nem, és térddel tompítottam az esést. De azt nem nagyon értem, hogy az ilyen esetekre tekintettel evolucionarice miért nem növesztettünk még zsírpárnákat az ízületek mechanikai védelmére. A tenyeremnek relatíve alig lett baja.

Bullet journal

A bejegyzés a címéről szól és nem OCD-s embereknek semmilyen relatable infót nem tartalmaz.

Schrödinger

A szekrényajtó mögött Edevis tükre
vagy a mumus lakik.
Csak akkor tudhatod, épp melyik, ha kinyitod.
Én akkor sem.

Újabban nagyon gyakran kapom magamat azon, hogy a beszélgetőpartnerem negatív véleményt formál valamiről vagy valakiről, és én az adott dolgot vagy embert a védelmembe veszem, még akkor is, ha én sem vagyok a legnagyobb véleménnyel róla. És ez furcsa. Persze az is előfordul, hogy beállok én is a pletykálkodók közé, vagy épp én kezdem, de akkor utólag mindig nagyon rosszul érzem magam, ilyenkor meg csak hülyén.

Azt tudom, hogy kisgyerekként anyukám többször felhívta a figyelmem, hogy ha valakiről rosszakat mondok a háta mögött, akivel beszélek, előbb-utóbb el fog töprengeni rajta, hogy vajon róla miket mondhatok, amikor nincs ott. Ami érdekes, mert nekem például ez ilyen helyzetben nem szokott eszembe jutni, de lehet, hogy ez nem normális.

Mindenesetre, amikor a pszichológusomnak egy összetett mondat közepén megemlítettem, hogy egy kifejezetten rosszmájú embernek tartom magam, nagyon elcsodálkozott. Pedig szerintem igaz.

Volt az a munka a lehetetlen határidővel és igazából még mindig nincs kész, de most épp nem tudok vele haladni (másoktól kéne infó). Meg borzasztóan el is fáradtam, és csak azért nem akartam bent maradni görcsölni, hogy elmondhassam, hogy én tényleg igazán megpróbáltam a lehetetlent. De szóval amíg ment a nagy hajtás és bent voltam minden nap tízig, tizenegyig, éjfélig, ki tudja, addig volt még bennem annyi, hogy kedvesen-mosolygósan elbeszélgessek a portással, mikor leadom a kulcsot, meg picit tréfálkozzam a kollégákkal napközben, de ma eljöttem hatkor és ez valahogy most nagyon nem esik jól. Nem bírok magamra arckifejezést erőltetni, próbáltam venni dolgokat, amiket kéne/szeretnék egy ideje, de csak jártam a boltokat, mint egy zombi és visszapakoltam mindent a polcokra.

Öcsém ráébredt, hogy nem akarja tovább az iPhone-ját, a kütyüt, ami neki mindig is volt, és még alig pár hónapja is győzködött, hogy teljesen racionális befektetés, és most valami átkattant benne és odaadja, ha kell, mert ez is csak egy dolog, ami zavarja az embert az életben. És én tényleg egész régen szeretnék már egy normális telefont, de most csak az van bennem, hogy új dolog, változás, túl sok, segítség.

a filmben, amit az isten rendez, te vagy az Eva Mendes*

Életem filmjében én vagyok az a teljesen jelentéktelen karakter, aki egy dramaturgiailag lényeges ponton, a történet uszkve felénél nagyon csúnyán megpurcan, ezzel felhívva az igazán lényeges szereplők figyelmét a helyzet mibenlétére.

*Sose értettem ezt a sort. A filmben, amit az Isten rendez, Eva Mendes az Eva Mendes.

Szerettem volna egy igazi élménybeszámoló bejegyzést írni Orfűről, de amióta hazaértem, levegőhöz se jutok, úgyhogy félő, mire neki tudok állni, már nem lesz meg a fonal.

Szóval csak gyorsan lejegyzem, amin azóta is gondolkodom, hogy az, hogy lementem egy fesztiválra egyedül és szín józanul végig tomboltam nyolc koncertet, az lehetne baromi menő is, ha viszont úgy mesélem, hogy minden nap az utolsó koncert után elmentem szépen aludni, ami lehetetlen a fesztivál közepén álló sátorban, így fölösleges is, továbbá, hogy felületes koncert előtti beszélgetésbe sem keveredtem senkivel amikor még/már nem volt ott B. illetve E., akikkel jöttem/mentem, és végig kicsit úgy éreztem magam, mint egy ufó, aki a fiatal földlakók viselkedését tanulmányozza mint kívülálló, szóval akkor meg elég szomorú.

Tegnap este újra belekerültem a helyzetbe, amit, mint kiderült, egyáltalán nem tudok kezelni: ha amit gondolok, vagy szeretnék, az másnak nem esik jól. Mármint nem az, amit teszek, hanem, effektíve, amit gondolok/érzek vagy amit a másik fél gondol/érez, hogy gondolok/érzek. És akkor ott állok, hogy hát én tényleg egyáltalán nem szeretnék másnak semmi rosszat okozni, pláne nem olyasvalakinek, aki számomra fontos, de azért odáig már talán-talán eljutottam így jónéhány hónap kemény munkával, hogy legalább a saját geometriámon belül ne kelljen már részlegesen térkitölteni. Sőt. Néha már olyat is gondolok, hogy talán azt is szabad, ami másra csak akkor van hatással, ha kifejezetten kiteszi magát  ennek. Ez utóbbi mondjuk már csak elméletben megy úgy-ahogy, de a valóságban ez rendkívül nagy koncentrációt igényel, hogy végiggondoljam, valóban megfelelően kategorizálom-e a dolgaimat, vagy igazából erőszakos vagyok és önző. Odáig még nem jutottam el, és talán soha nem is fogok, és talán nem is baj, hogy akár lehetnék erőszakos is, meg önző is. Momentán a gyanú legkisebb árnyékára beindul a pánikreakció.

Szóval miután megjártam a gondolatrendőrséget és feltételesen szabadlábra helyeztem magam, megpróbáltam elterelni a figyelmem, és elkezdtem olvasni a frissen érkezett Neil Gaiman: Feeders and Eaters képregény változatát. Nem biztos, hogy pontosan értem, miért rendeltem meg, ugyanis, amikor először összetalálkoztam vele, napokra kiborított, és azóta nem is merek Neil Gaimant olvasni csak úgy találomra. De valahogy mégis rezonált a sztori és próbáltam megtalálni online az illusztrált változatot, nem sikerült, úgyhogy megrendeltem. Szóval ezt olvastam, és sikerült lecserélnem a korábbi szomorúságot egy erős zaklatottságra; nemhogy nem tudtam végigolvasni, a negyedéig, ha jutottam. Gyorsan olvastam valami mást, hogy el bírjak aludni, nagy nehezen sikerült. Aztán hajnalban épp álmodtam valami teljesen nyugodtat, és hirtelen arra ébredtem, hogy egy ismerős hang kívülről beleszól, hogy "Dóra!" sokkal tisztábban és élesebben , mint az álom, olyan volt, mintha a szobában állna, pont az ágy fölött és próbálna felébreszteni. Fel is keltem rá, és rettegve néztem körül tök mozdulatlanul, hogy vajon tényleg keltegetnek, holott én egyedül lakom és baromira bezártam minden ajtót. De nem láttam senkit. Percekig nem mertem moccanni sem.

Na ezt álomfejtse meg valaki.

(Amíg én megpróbálok nekikezdeni a holnap esedékes tanulmánynak, amit nagyon-nagyon nem akarok már megcsinálni, halálosan fáradt vagyok.)

Vajon észre fogom-e venni, és mekkora késéssel, hogy már nem nekem szól, hogy én még itt ülök benne a beszélgetésben, de te közben már egy másikban vagy. Hogy elfelejtetted jelezni, hogy bocs, telefon.

Ha egy tanár irreálisan magasra teszi a lécet, az még mindig jóval kevésbé visszatetsző, mint ha abban a bizonyos lécben vannak folytonossági hiányok, és van, aki egy ejnye-bejnyével megúszhat olyan jelentős elvi hibákat, amik korábban a képzésben való részvételt is kétségessé tevőnek minősíttettek. Súlyos hiba bármilyen autoritás részéről annak feltételezése, hogy a tápláléklánc alja nem beszél egymással és nem rakja össze a kirakóst. És nem, nem savanyú a szőlő, nem szeretnék ilyen kegyek kedvezményezettje lenni.

"Hát én sose mondok le programot a tanulás miatt." - mondja, és első reflexből persze visszakézből válaszolnék, hogy ez miért is releváns információ? (alsó hangon így), aztán eltöprengek, valóban, miért is?

Múlt éjjel valamiért nagyon nem bírtam elaludni, és próbáltam rájönni, mi nyomaszt most épp a tudott dolgokon felül ennyire. Teljesen olyan érzés volt, mint megpróbálni rájönni arra, mit felejtek épp otthon, mert csak azt érzem, hogy bökdös a hiányérzet.

És elkezdtem sorra venni. Egyrészt, hogy még hátra van egy leadandó a szakmérnökin, ami nem egynapos, pláne nem az én jelenlegi tempómmal, ugyanakkor praktikusan a most vasárnap van rá és slussz. Azért, mert 21-én le kell adni egy projektet a munkahelyen, amire a szükséges idő fele volt eredetileg, és mivel nem sikerült eléggé felgyorsulnom, a hátralevő részre a szükséges idő harmada van. És ha esetleg kapnánk rá plusz időt, azzal sem vagyok előrébb, mert december óta jegyem van Orfűre és én bizony oda elmegyek, akármi is van. Oké, csak hogy jutok le, menni fog-e a sátrazós móka, mit fogok ott csinálni négy napig egyedül, vajon mennyi pénzt kéne rá félretenni. Igen, pénz: jelenleg megpróbálok épp a fizetésem kétharmadából kijönni, mert ki akarom gazdálkodni a baglyok becsült árát őszig, és elvileg működhetne, hisz a kezdőfizetésem ennél kevesebb volt, de akkor még nem jártam pszichológushoz, ami ennek az összegnek kapásból a negyede. És a pszichológusnál meg a múltkor effektíve kijelentettem, hogy valami elképesztően mély ellenérzésem van a kreatív szakmákban dolgozó emberekkel szemben, basszus, hogy bírok ilyeneket nem csak, hogy mondani, de gondolni? Miért vetítek ki nagyon konkrét ellenérzéseket nagyon általános halmazokra? És az este összefutottam B-vel a könyvhéten és mutogatta a könyveket, amiket vett, és észrevette, hogy én nem vagyok tőlük olyan nagyon lelkes, és megbántódott és aztán picit szomorúan mondta, hogy akkor találkozunk A esküvőjén, és én tényleg nem akartam megbántani, csak nem szeretem Vekerdyt egyáltalán. A. esküvője pedig itt van a szomszédban és nem tudom, miben menjek, fogalmam sincsen, milyen nászajándéknak örülnének, úristen, pedig a legjobb barátnőm, és jól kéne éreznem magam legalább ezen az egy esküvőn az életben, de borzasztóan esélytelen, már megint...

És ez így ment egyre tovább és tovább és persze nem jött az aha élmény, hogy igen, a lakáskulcs/a telefon/a bérlet, mert semmit nem hagytam otthon, hanem azt nem tudom, hova megyek és mi kell oda.

Tegnap megpróbáltam minden kedvezőtlen körülmény ellenére kihozni valamit a szombat estémből, és addig jutottam, hogy kimentem a Vörösmarty térre a könyvhétre, tébláboltam egy sort, vettem egy azaz egy darab könyvet (egy átlagos könyvesboltban nyolcszor több inger ér, mint ami itt volt), majd valahogy kibekkeltem az időt 8-ig, hogy akkor hallgassuk meg Háy Jánost.

Először is, hogy itt is, megint csak az van, hogy körülnézel a teremben és középkorú nők. És nem azért, mert deres halántékú író, hanem mert kultúra. Szerintem. Lehet, hogy piszok rosszindulatú vagyok. Ugyanakkor azzal is vitatkoznék rögtön, hogy kultúra. Vagy legalább a mértékével. Minden korábbi tapasztalat és a józan ész ellenére valahogy ilyenkor azt várom, hogy ha valakinek nyomtatásban jelenik meg az írása, és utána még mikrofont is adnak a kezébe, és kérdezik az utazásairól, a világban és magában, hát akkor az mondjon valamit, amit nem tudok, az legyen okosabb, mélységében vagy széltében, vagy valami. De nem. Egységnyi ötvenes férfi mesél arról, hogy hát igen, a svájciak kedvesek és merevek, meg hogy tervezni előre az utazást, benne a kötelező látnivalókkal, vagy csak ott lenni, satöbbi. És ott ülök és elkezd bizsergetni ugyanaz az érzés, ami a szakmérnökin is szokott, amikor hőszigetelésből képesek másfél órát adni egy termékgyártónak, hogy mondjon nekünk újat, és nem tud, meg olyan nagyon nem is akart ennyit beszélni, na, ilyenkor szokott előkerülni a telefon, mert már én is annyira huszonegyedik századi vagyok, hogy kell az inger az agyamba állandóan.

Na és akkor egyszer csak mégis mondott valamit. Hogy ez a jelenkori nyugati ember, ez nem csak a tárgyakat halmozza, hanem az élményeket is gyűjti, mennyiségileg. Hogy legyen meg a fotó magamról a megfelelő szögből az adott helyen. A mai ember nem tud nagyon mit kezdeni azzal, ha nem érik ingerek, nem tud mit kezdeni a magánnyal, nem tud mit kezdeni magával, a létezését az ilyen-olyan igazolható eredményeivel (tárgyak, fényképek, összeköttetések) próbálja bizonyítani. Oké, ezt már lehet, hogy nem is ő mondja, hanem én gondoltam tovább, őszintén szólva tényleg nehezemre esett egy ponton túl figyelni. De valahogy szíven ütött, ezzel együtt. Ott ültem az érdektelen idegenek gyűrűjében és azon gondolkodtam, hogy _igazából_ miért is vagyok ott.

Ha legközelebb látlak,
csak annyit szeretnék mondani:
remélem, most boldog vagy!
- és úgy is gondolni.
Amíg erre nem vagyok képes,
ne kerüljek a szemem elé.

Két napja azon töprengek, hogy valóban egy feneketlen sötét verem volnék-e én is, téglatolvaj, aki mások energiáiból próbál előrébb jutni? Mert tök könnyű azt gondolni, hogy én aztán nem, én inkább mások helyett is feszülök a bármin. (Nem mintha ezt bárki kérné, vagy akár jó néven venné, teszem gyorsan hozzá.)

Szóval könnyen gondolkodom azon, vajon mekkora lenyomatom lehet a világban, történik-e bármi annak hatására, hogy én is ott voltam. És persze arra jutok általában, hogy nem, nem sok. Ehhez képest igazán érdekes a heti házi feladatom, miszerint is szedjem össze, mik azok a tevékenységek, amiket magam miatt csinálok, ami tényleg én vagyok, amitől jól érzem magam, és főként, ezeken belül, aminek semmi kézzel fogható eredménye, haszna nincs. Mert magról citromot nevelni, az most nem érvényes listaelem. Ergo ez egy olyan elgondolkodnivalónak tűnhetett az avatott szem számára, ami alighanem ráébreszthet arra, hogy nem sok ilyen van. De akkor mégis miért feszülök annyira rá a létem következményeire, ha közben meg eléggé meg vagyok róla győződve, hogy nem igazán léteznek?

Visszatérve a mások építőkockáiból való építkezéshez, ma együtt főztünk/ebédeltünk öcsémmel, és valahogy szóba került valahonnan a tetoválásoktól indulva az ízlés és hogy mi tetszik most és mi fog később, és mondta, hogy ő nagyon tudja utálni a saját, pár hónapja még sikernek és valamilyennek érzett munkáit is, és azt, hogy mi szép, ő egy pillanatnyi hangulatnak érzi leginkább, állandó változónak. És hogy nincs röhejesebb a tavalyi divatnál. Próbáltam nagyon őszintén magamba nézni, hogy én vajon mennyire haladtam túl magamat valaha is, és végül azt válaszoltam erre, hogy amióta nem nagyon hagyom, hogy anyu, vagy éppenséggel akárki más (nem vagyok az az együtt vásárolós típus) beleszóljon abba, mit vegyek föl meg mi áll jól, azóta általánosan vállalhatónak érzem azt, amit épp hordok, visszamenőleg is, és különösen mostanában tök sok olyan reggel van, amikor borzasztóan tetszik, amit kb random* összeválogattam (a földszínekben játszó cipőből kilógó püspöklila zokni felett a téglavörös nadrág a legesősebb reggeleimet is fel tudja dobni, bizonyos értelemben borzasztó egyszerű lélek vagyok), mert valahogy én vagyok. Aztán amint kimondtam, elkezdett picit mocorogni bennem, hogy biztos ez? Biztos én vagyok a kreatív irodában szövegíró?

*A ruhásszekrény jelenleg napirenden lévő felső rétegei mondjuk egyáltalán nem random dolgok: négy különböző színű, de határozottan színes magasított derekú, szűk szárú nadrág, vagy 8 egyforma fazonú ujjatlan top a leghatározottabb színekben, 4 rövidujjú kék póló mindenféle nyomatokkal, monokróm színes zoknik, és mostanra már sajnos csak két világosszürke vékony pulóver, mert a legkedvesebb sötétkéket megette a mosógép.

Végül nem mentem el vizsgázni.

A motivációim saját magam számára is kérdésesek. Mert akkor oké, ha ezt előző este, vagy aznap reggel eldöntöm, és vizsgázás helyett 11-kor kilibbenek az egyetemről és mondjuk elmegyek piacra vagy takarítok otthon, vagy akármi. De nem. Szépen bent ültem még 4 órát az egyetemen, újra átnéztem az anyagot, majd odamentem a vizsga előtt 10 perccel a teremhez, ahol E. teljesen kibukva várt, és elmesélte, mi volt a hőszigetelés vizsgán. És ahogy ott mesélt és kirajzolódott előttem, hogy nem, itt továbbra sem olyasmit kérdeznek, ami elhangzott, hanem ami eszükbe jut, ami még mindig valamennyire elmenne (mármint, megszoktuk), de basszus, amit aztán állítanak, hogy a helyes válasz volna, az effektív nem stimmel. Szóval, hogy tényleg, kinek és mit akarok én pontosan bebizonyítani?

És álltam ott, mint egy idióta, hogy én tulajdonképp miért akarok pont itt, pont erre pont 5-öst kapni, ki a francot érdekel, maga a papír sem ér semmit, pláne egy vizsgajegy, közben meg a munkahelyen volnának ténylegesen akut teendők, hogy mást ne említsek...

Szóval akkor kissé leforrázva szépen eljöttem. És azóta ezen töprengek, hogy hogy is van ez, hogy általában tudom, amikor olyasmit teszek, ami hülyeségnek tűnhet, de arra miért mindig ennyire lépcsőházi módon jövök rá, ha szerintem is az? Mintha lenne egy irgalmatlan nagy pufferzóna a vágyaim és a cselekedeteim között, ami persze tud jól jönni, de valahogy annyira rutinommá vált kontraintuitíve cselekedni a kitalált greater good reményében, hogy már komoly erőfeszítést jelent leásni addig, hogy tulajdonképpen mit is szeretnék.

Vagy, mostanában még jellemzőbben: tudom, hogy mit szeretnék,  és azt is, hogy amit szeretnék, az nem lenne jó. Elvileg ilyenkor kéne a kognitív disszonanciának elindítania egy új rendet teremtő lavinát, de nem, én szemlátomást korlátlan ideig bírok abban az állapotban vegetálni, hogy hát igen, hülye vagyok, hogy olyan dolgokat szeretnék, meg gondolok, amik nem vezetnek jóra, nincs mit tenni, nincs megoldás, most már mindig így lesz.

Mindig is picit szürreálisnak éreztem azt, amikor regényekben olvastam, meg nagymamám elmeséléséből hallottam, hogy húsz-harminc éve özvegy asszonyok komplett szekrénynyi ruhát érintetlenül őriztek és kiborultak, ha bárminek baja esett.

Hiszen a tárgyak csak tárgyak, és van valami bénító abban, ha a mikrokörnyezet tele van olyan holmival, amiket már senki sem használ, egyedül történetük ólomsúlyával vesznek részt a mindennapok hangulatának meghatározásában. Egy szekrénynyi kegytárgy, ereklye.

Aztán persze kiderül, hogy az egyetemes gyászfolyamat része az, hogy az ember bizonyos történések valódiságának egyedüli bizonyítékaként képes kezelni egy inget, vagy egy hátizsákot. Máshogy és másra emlékeztetnek, mint az ugyanezen idők emlékét őrző saját holmik: ajándékok, mozijegyek, duna-parti kavicsok.

Az életem jelenleg egy múzeum, én vagyok benne a teremőr. Ruhatáros, senkinek sem hiányzó kabátok őre egy rég bezárt színházban.



What's the point of holding onto what never gets used?
Other than a sick desire for self-abuse.

Tizenkilencre lapot húzni

Megajánlott 4-est kaptam vízszigetelésből. Borzasztóan böki a csőrömet. Tudom, hogy baromság, tudom, hogy örülhetek, hogy egyáltalán kaptam, és a csapatból ráadásul egyetlenként 4-est (van még két 3-as, aztán slussz), de jobban örültem volna, hogyha nem ad, akkor már. Az email végére még odaírta, hogy javítani természetesen lehet.

Aha.

Végignéztem a korábbi vizsgaeredményeket, a képzésben még soha senki nem írt 4-esnél jobbat.

Aztán, hosszas töprengés után végül válaszoltam az emailre, hogy tudom, hogy nem igazán felnőtt kérdés, de: rontani is lehet? Csak mert korábbi tapasztalataim alapján ez a verzió valószínűbb.

Igazából nem tudom, milyen válaszra számítottam, az sem világos, miért küldtem el, leginkább azt érzem, azért, hogy ezt elmondhassam. Hogy hahó, gondoltál-e már valaha arra, hogy nálad amúgy nem lehet jobbat írni?

De nyilván nem érkezett válasz.

Ettől függetlenül úgyis elmegyek vizsgázni. Az egyetlen, amitől picit tartok, hogy az emaillel még fel is hecceltem, bár alapvetően inkább viccesnek szántam.

Azért baromi pipa leszek, ha még jól meg is buktat és mehetek újra...

A szakmérnökin a 20+ hallgatóból azon 2 között vagyok, aki már leadta az akusztika tanulmányát és azon 6-7 között, aki készen van a vízszigetelés féléves feladatával. Ehhez képest csak azt tudom érezni, hogy húztam, mint a rétestésztát ezt az egészet, borzasztó kevéssé vagyok hatékony és már rég nem itt kéne tartanom vele.

Ugyanez kb az életem minden területén megjelenik, ha jobban belegondolok.

Asszem mégsem jó gondolat, hogy magamhoz mérjem magam. Vagy a mindenséghez.

Kizárólag részlegesen tükröző felületek fényénél
tudom hibátlanra rúzsozni magam.
Szemedbe nézve egyszerre láttam
a végtelent
és a semmit.
Talán ez történik, mikor két
tökéletes tükör néz
egymással farkasszemet.

("Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?")

A tegnapi szokásos, James Bond nézés ürügyén meghirdetett (és James Bond mentesen záruló) kvázi-vacsorapartin volt egy új tag, aki nem teljesen értette meg, amikor D. a később érkezőkről előzetesen annyit mondott, hogy általában építészek lesznek, kivéve, akik miskolciak, de van átfedés is, szóval nem értette, mennyire unalmasan homogén társaság várható, és amikor Á. belépett, és D. heccből megkérdezte, hogy, na, szerinted mivel foglalkozik? akkor rávágta gyanútlanul, hogy kozmetikus?... Ezen percekig dőlt mindenki a nevetéstől (a helyes válasz ofkorsz építész lett volna), és ha már itt jártunk, minden jelenlévőre kértünk egy ránézésre szakmát.

És nekem azt mondta, hogy szövegíró kreatív irodában.

Hm.

Déja vu némi csavarral - bagoly saga vol. n+1

Hétre volt megbeszélve, megérkezem a stúdióba, pultnál elmesélem, mi járatban, pultos visszakérdez, biztos? Nem látom a rendszerben. Mondom, hát igen. De hogy Carlos azt mondta, elvállalja? Mondom, ennyire még nem előrehaladott a dolog. Pultos homlokráncolva benyit az egyik oldalsó szobába, pár perc múlva visszajön, hogy akkor kicsit most várni kell, azt sem tudja megmondani, mennyit. Mondom, no problem.

Közben elkezd puhatolódzni, hogy pontosan miről van szó, elmesélem nagy vonalakban, látom, ahogy egyre jobban borul el az arca. Muti a mostanit? És mi a koncepció? Húha, de azt ugye tudod, hogy a takarás miatt az alja sötét lesz? Oké, Carlos megkért, hogy rajzoljam körbe a hátad, de figyi, az van, hogy ő elhagyja az országot nemsokára, és már alig van szabad időpontja, és ez nem egyalkalmas meló. Elkezdi nézni a naptárat, és közben folyamatosan megy az ellenmarketing, figyi, itt szeptemberben van egy, meg aztán októberben, de még ha ott duplázol is, ez nagyobb, és az nagyon kemény dolog, fizikailag és anyagilag is, és aztán elutazik és ki tudja, meddig itt leszel fél mintával.

Na, ekkor Carlos kilibben, szia, Carlos, nyújtja a kezét, baromira örülök, hogy írtál, figyi még ezt gyorsan lefertőtlenítem, és aztán dumáljunk, baromi jó lesz!!!! Muti a mostanit? Na, szuper, nem is rossz, viccelsz? igazi r*bancrendszám, ráadásul full fekete, dehogyis, már halványult, meg nem is nagy, sima ügy. Közben pultos elhalóan, hogy találtam neki három időpontot, de abból is a második-harmadik duplázás, nem lesz elég, Carlos galériáról le: dehogynem, és szerintem simán dupla az első is, lenyomjuk, no problem, visszarombol a szobába, ajtó bezár. Pultos kötelességtudóan beír a naptárba, felveszi az adatokat, elveszi a foglalót, majd balra el, a pauszt, amire a hátamat kellett volna rajzolni, az idő közben újra felbukkanó Carlos kezébe adja, hogy akkor ő most elment fogorvoshoz, bocsi.

És akkor a mester rákezd, hogy ő tulajdonképp full random nyitotta meg az emailem, és aztán teljesen rápörgött, hogy wow, hogy ő ezt baromira meg akarja csinálni, bárcsak lennének ilyen munkái gyakrabban, és simán lenyomjuk októberig, most is kéttenyérnyi mintát rak fel egy alkalom alatt és az egész hátam kb két tenyér, és baromi jó lesz, és a közepébe kell valami tuti, és első alkalommal felkontúrozza és másnap kidolgozza egy részét, hogy akkor már ki is nézzen egyből valahogy, és wow és baromi jó (közben átskiccelte a hátam pauszra sárkányostul, és ekkor már a pauszra rajzolgatott, hogy hova mit)...

Szóval esküszöm, ha lehetséges, jobban rá van pörögve erre a tetoválásra, mint én, és nagyon-nagyon szeretném, ha ez most végre, így ezzel a lendülettel szépen végig is futna, mert hát, na. Asszem eleget vártam.

Biztosan ismeritek a 16 személyiségtípus-mókát, 4 fő szempont szerint két-két tulajdonság alapján 16 csoportra osztja az emberiséget ez a teszt és aztán megmondja a tutit. Valamikor 3-4 éve kitöltöttem és kijött, hogy ISTJ keményen, nem vagyunk meglepve...

Nade. Nemrég egy leadási hajrá kellős közepén, amikor már mindenki jó fáradt volt, bedobta az egyik kolléga a témát, és szépen mindenkit végigelemzett. És amikor sorra kerültem, és kérdi, hogy extrovertált, vagy introvertált, kapásból rávágtam hogy introvertált, és erre a komplett banda kórusban felröhögött.

Ez szépen elültette a bogarat a fülembe, és pár napja nekiálltam újra a tesztnek. Eredmény: a J még valamennyire megmaradt, a többire konkrétan kihozta a teszt, hogy bocsi, nem tudjuk eldönteni, válassz! Nagyon úgy tűnik, hogy az elmúlt időszak nyomott egy full resetet a személyiségemnek*. Nincsenek markáns vonásaim.

A pszichológusom reakciójából úgy ítéltem meg, hogy ez még izgalmas is lehet, de én maradnék a baljósnál.

*cue stupid Taylor Swift video, watch out for 1:55

Még egy ideig nem lesz bagoly

2013. 08. 13-án írtam először Katának, hogy tetszenek a munkái és szeretném rábízni a bőrömet bebaglyozódás céljából. Akkoriban kezdte a tetoválást, valós, bőrön látható referenciája volt kb 5, a Rózsák tere mögött egy nem túlhájpolt szalonban dolgozott. Nem sokkal ezután megejtettük a személyes találkozót, ahol abban maradtunk, hogy nem szeretnék foglalót fizetni, nem tudom garantálni, hogy tetszeni fog, amit tervez nekem, de tudom, hogy munka van vele, adok neki tervezési díjat, és ha tetszik, amit csinál, akkor hajrá. A nehezítő körülmény az, hogy a leendő minta területének egy részét jelenleg két sárkány foglalja el, így kötöttséget, de egyben vezérfonalat is kapott a dizájn. Tök lelkes volt, persze, nyomjuk, hurrá.

Amikor puszta kötelességtudatból végigülök egy _egy_ _órával _ tovább tartott, előre tudhatóan nagyrészt nagyotmondásból álló szakmérnökis előadást, hogy így a koncert ráadás részéről is lemaradok: ilyenkor érzem, hogy komoly gondok vannak a fejemben.

Amit szeretnék csinálni a következő két napban:

• sokat aludni
• sokat olvasni
• elmenni megvenni a bútort az erkélyre és felszerelni öcsémmel
• venni virágokat (levendula!) és balkonládákat és körbeültetni mindkét homlokzaton a lakást, hogy jó legyen hazajönni
• kitakarítani, hogy jó legyen hazajönni
• rájönni, mi az, amitől igazából jó lenne hazajönni
• piacra menni és venni finom dolgokat és megfőzni őket
• barátokkal lenni sokat
• nem itthon levő barátokkal skypeolni
• megnézni a 30Y-t és a Hiperkarmát, ha már eljönnek ide ingyen kétsaroknyira

Amit csinálni fogok a következő két napban:

• készülni (haha) a holnapi vízszigetelés ZH-ra
• megírni a vízszigetelés ZH-t
• végigszenvedni a szakmérnöki hétvége maradékát
• bemenni dolgozni vasárnap reggeltől éjjelig

Ahogy a minap olvastam Háy Jánostól: Minden életnek egy változata van, az, amit élünk. Hát, I'm not impressed

A nap, amikor ráébredek, miről szól a Somebody That I Used To Know.

Vajon a popdalok hány százalékára illeszthető DSM szám?

Tegnap a világ legnyomasztóbb munkanapja után bevetettem magam a Libribe, hogy megvigasztaljam magam a születésnapi utalványomból. Megvettem magamnak többek közt Závada Pétert és Kemény Zsófit, mert szerettem volna olyasmit is olvasni az ajándékból, amit akitől, nem csak olyat, akinek.

És teljesen nem rendeltetésszerűen elolvastam mostanra mindkettőt. És egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy nekem csak ez a két kortárs költő nem mond sok újat, vagy a kortárs költészet en bloc, vagy ne adj' Isten úgy általában a költészet nem*.

Mármint, viszonylag kellemes volt olvasni ezeket, voltak jó ritmusok, szép fordulatok, erős gondolat-töredékek, de nem tudom ilyesmit olvasva nem azt érezni, hogy a papír másik oldalán álló egy fél ötletnyivel nem tud többet vagy mélyebbet a világról, de a prózával szemben ezen a terepen könnyű elbújni az elejétől végéig koherensen kifejtett, kerek gondolatok kvázi-tilalma mögé. Sőt, minél homályosabb, annál többet láthat bele az olvasó.

Szóval szerintem a líra erejét itt a befogadó saját élményei és gondolatai adhatják, míg egy regényben az íróra e téren jóval több feladat hárul. Kevesebb is talán a próza területén tevékenykedők között a totálisan labilis, meg nem értett zseni, míg az igazán nagy költők között ismereteim szerint egy sem tud felmutatni akár egy félig kiegyensúlyozott magánéletet.

Azt hiszem, én jobban szeretek olyanokat olvasni, akik többet tudnak nálam. Nem nehéz.

*Félve vallom be, hogy nem biztos, hogy az első... Lehet, hogy hatalmas lelki szegénység, de a nagy költők munkásságában is leginkább csak a nyelvi virtuozitás értékeléséig jutok...

Valahogy telnek a napok, időnként meglepő eredményességgel, bár többnyire nem (az akusztika tanulmány semmit nem haladt pl). És ilyenkor már majdnem azt hiszem, hogy minden oké, szép lassan helyre fog rázódni minden, majd jól lefoglalom magam. De amint nincs valami akut megoldandó, visszatalál az agyam ugyanazokba a derékmagasságig szántott barázdákba, és csak követi és követi, míg ki nem lyukadok annál a túl jól ismert gondolatnál, hogy halvány lila fogalmam sincs, merre van előre és minden nekem szegeződő kérdést teljes súllyal kezelek, semmi hitelem nincs magam felé abban, hogy igenis vannak dolgok, amiken már nem kell, nem szabad tovább rágni magam, mert már körbeértem rajtuk hatszázszor és biztos vagyok magamban.
Nem vagyok biztos. A matematikán kívül mindenben csak "a tudomány jelenlegi állása" van. Én ott vagyok, az ismert univerzum határán és csak az ismeretlen minden egyéb tükrében tudom szemlélni a világot, és ez szerintem sem a legjobb út a kiegyensúlyozottsághoz.

Mára az volt a terv (és nagyon fontos volna megvalósulnia), hogy megcsinálom a három közül az egyik féléves feladatomat a szakmérnökire.

Ehhez képest a másik szobában pszichológusokat továbbképeznek (nincs küszöb → nincs kb semmi léghanggátlása a két szoba közti ajtónak), és a szemben lévő házban valaki úgy döntött, nyitott ablaknál bömbölteti végig a komplett Tankcsapda diszkográfiát.

Addig már el sem jutottam, hogy mennyire, de mennyire nem érdekelnek engem per pillanat a gipszkarton falak akusztikai jellemzői, mert nem hallom a saját gondolataimat sem.

Mondjuk ez bizonyos értelemben nem akkora baj.

Az imént hatalmas hátizsákkal betértem a insituba venni egy vászontáskát, és az eladó mindenáron el akarta csomagolni, de hogy csak papír tasakba tudja. Mondtam, ne fáradjon, nem kell, de még vagy háromszor rákérdezett.

Igazából, ha nagyon muszáj, értem, de azért, na.

Megpróbáltam megkeresni azt a boltot, ami valahogy a Molnár utcából, a Dunával párhuzamosan, északnak indulva, túl a Ferenciek terén, és azt hiszem, a Deák téren is túl volt, valamilyen félig-meddig sétálóutcában, de nem a Vácin, az volt kiírva rá nagy betűkkel, hogy Budapest, ahol tavaly augusztus végén régi TV-k voltak a kirakatban, és benne Táska márkájú táskák, és kis színes mesekönyvekben többféle idegen nyelven alap mesék, és vidám volt és reményteli.

És nem találtam. Azt hiszem, ez is egy olyan hely, ahova soha többé nem lehet visszamenni.

Mostanában, ha nincs jobb dolgom, lefekszem aludni . Akár este 9-kor. De 8-ra is volt példa. De még így is alig bírok felkelni 7-kor (f7-kor szeretnék) és semmihez nincs energiám. Vagy inkább kedvem.

De legálabb sokáig fogok élni. Yay!

Statikáról szeretnék beszélni. Nem értek hozzá, így még izgalmasabb. Két fogalmat tervezek körüljárni: építőanyagok töréspróbáját és az épületszerkezetek próbaterhelését.

Ha adott egy épületszerkezet vagy építőanyag, ami valamilyen szempontból új konstrukció, és szeretnénk utána járni annak, pontosan meddig terjednek a képességei, akkor az a teendő, hogy legyártatunk belőle nagyon-nagyon sokat, és az elkészíttetett mintadarabokat laboratóriumi körülmények között törésig teszteljük, gondosan regisztrálva, mely ponton következett be a tönkremenetel. Ez egy nagyon hasznos eljárás az ilyen szerkezetek jövőbeni épületbe tervezésekor. Megállapítható, hogy az adott termék mire képes, mekkora szórással, és a megfelelően nagy biztonságú alkalmazás érdekében bizonyos ráhagyással lehet alkalmazni a szerkezetet. Amennyiben a megállapított terhelhetőségre mégis tönkremegy, teljes nyugalommal lehet nyugtázni, hogy nem történt tervezési hiba, a konkrét darab kívül esett az elvárható teljesítőképességi tartományon.

Ezzel szemben, amikor mondjuk adott egy nagy értékű, akár műemlék besorolású épület, amelyre mondjuk tetőtérbeépítést tervezünk építeni, ezzel növelve a zárófödémre jutó esetleges terheket, fontos tudni, hogy az a konkrét, régi födémszerkezet még mennyi teherbírási tartalékkal bír. Sokszor nehéz pontosan megállapítani a szerkezetét, a tönkremenetellel nem járó, kisméretű mintadarabokból csak közelítő számításokat lehet végezni. A teherbírás meghatározására ezért igen tapasztalt mérnökök próbaterhelést tudnak végezni, a kis minták alapján várhatóan tönkremenetelt okozó tehernél lényegesen kisebb terhet raknak a födémszerkezetre, és azt vizsgálják, mekkora alakváltozást szenved. Az adott mértékű teherre mérhető alakváltozás mértékéből nagyon jó közelítéssel lehet becsülni a födém tényleges teherbírását anélkül, hogy a födém tönkremenne.

Természetesen a próbaterheléssel mérhető eredmény nem olyan pontos, mint a töréspróba, ugyanakkor az adott födém túléli és tovább használható, akár magasabb minőségben.

"azt csinálni, amit akarunk, nem olyan nehéz, mint azt akarni, amit akarunk" /Márai Sándor/

Könnyed és elegáns mondat, már-már annyira egyszerű, hogy az olvasóban felmerül a gyanú, tán csupán hangzatos és üres.

Az ember vágyik a biztosra, vágyik egy használati utasításra az élethez, vágyik a visszaigazolásra, hogy a döntései helyesek, a cselekedetei a jó irányba viszik.

Vagy legalábbis én így vagyok ezzel.

Szóval amíg jól belátható következményei vannak egy-egy lépésnek, amíg nagyjából látható, hogy ebben az univerzumban, ahol az A döntést készülök hozni, várhatóan ezésez lesz a vége, míg az alternatív univerzumban, ahol a B döntést hozom, azésaz, addig relatíve könnyű ellavírozni az életben, még akkor is, ha a "helyes" eredményre vezető döntés adott esetben emberfeletti erőfeszítést von maga után. Ugyanakkor az élet legfontosabb fordulópontjaiban megérzésem szerint igen gyakoriak a vakrepülés-jellegű akciók, adott a válaszút, mindkét irányban vér, veríték és könnyek, amíg a szem ellát, vagy (feltéve, de eddigi tapasztalataim alapján nem igazán megengedve) virágos rét, szivárványok és pónik, de hogy azon túl mi vár, sejteni sem lehet. Lehet extrapolálni meglévő adatokból, de nagyon nehéz, ha kevés a releváns tapasztalat.

Namost, a hozzám hasonlóak hajlamosak emiatt minden ösvényt addig végigjárni, amíg végtelen hosszú és végtelen magas betonfal nem kerül az útba, és akkor jópárezer extra kilométer árán el lehet érni az adott verzióra a holtbiztos választ. Egyre, a millióból. Persze megnyugtató, hogy azt a maroknyi dolgot, amit tudok, azt aztán biztosan, de mi haszna ennek a gyakorlatban?

Ha viszont megpróbálok kibújni a bőrömből és kísérletet teszek arra, hogy becslést végezzek* a várható eredményre, mindig ugyanoda jutok: az 51, a 90, a 99, a 99,99%-os pontosság egyaránt olyan szintű szorongással tölt el, mintha borítékolhatóan tévednék.

Fogalmam sincs, merre megyek és nagyon-nagyon félek.

*Már általános harmadikban is arra jutottam, hogy a becslés azoknak való, akik nem tudnak gyorsan számolni, úgyhogy rendre kiszámoltam az eredményt, majd kerekítettem, hogy ne legyen feltűnő.